A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-13 / 15. szám
Szombathy Viktor: A komáromi vár százesztendős újságja Százhúsz esztendeje lesz annak, hogy Rév- Komárom városában a Siegler-nyomda szedői össze akarták törni a nyomda kézisajtóját, amelyen az osztrák katonai parancsnak, gróf Nobili a szabadságharc letörésével parancsait, hirdetményeit nyomatta. A nyomtatógép alig kétesztendűs volt s máris sok viszontagságon ment keresztül. A gép tönkretétele nem sikerült, helyrehozták s még igen sokáig szolgált. Ezt az első magyar gyártmányú vas-kézisajtót 1848-ban egy Wankó Dániel nevű pesti gépész tervezte és a pesti József-hengermalom gépgyára s vasöntödéje készítette. Alkalmas volt arra, hogy necsak könyveket, hanem újságokat is nyomjanak rajta. Ez a kézisajtó Komárom egyik nagy nyomdájába, a Siegler-nyomdába került. Csakhogy nem csupán a könyveknek, hanem sokszor a könyvet nyomtató gépeknek is megvan a maguk sorsuk. Alighogy a gép dolgozni kezdett, 1840. szeptember 17-én hatalmas tűzvész tört ki Komáromban. Négyszáz lakóház, öt templom, az egyik hajóhíd s húsz dunai hajó vált többek között a tűz áldozatává. Tönkrement a nyomda büszkesége, a kézisajtó is. Ügyes szakemberek azonban helyreállították s a gép 1849-ben — éppen százhúsz évvel ezelőtt — újra munkába állhatott, bár ólombetűi hasznavehetetlen tömeggé olvadtak össze s a Komáromi Kalendárium azévi kötetei is elégtek. (Szerkesztette ezt a kalendáriumot még Czuczor Gergely is!) A kézisajtóra fontos feladat várt: az ostrom hevében pincéről-pincére vándorolva folyton működésben volt. Volt úgy, hogy éppen munka közben csapott be a bomba a gépterembe, de a szedők tovább munkálkodtak s a várparancsnokság rendeletéből először is a vár szükségpénzeit nyomták, az öt- és tízkrajcáros bankócédulákat, majd a hadiparancsokat s a különféle proklamációkat. Legfontosabb feladata azonban az volt, hogy az ostromlott vár katonaságának és polgárságának napilapot nyomjon. Éppen százhúsz esztendeje, hogy az első napilap megjelent a városban: Mack József tüzérőrnagy tudatta a polgármesterrel, hogy a kedélyek megnyugtatására lapot indít s az újság Komáromi Értesítő címen meg is indult 1849 januárjában. A tüzérőrnagynak azonban csakhamar más elfoglaltsága támadt s az Értesítő szerkeszését egy Rózsaffi Mátyás nevű lelkes tollforgató vette át. 1849 júliusában új lap indult, a Komáromi Lapok. A két újság hamarosan eggyé olvadt, az ostromlottak számára egy is elég volt. Az újságot maguk a honvédek írták, olykor költötték is, hogy a csüggcteg telkekbe reményt öntsenek. A külvilágtól elvágott várba ritkán érkezett megbízható hír, vagy futár s így az újságírás igen körülményessé vált. Megfelelő hírekért sokszor maga a szerkesztő kockáztatta életét, többízben osont az ostromgyűrűn keresztül álruhában a „külvilágba“, Kossuthot is meglátogatta s mindig visszatért. Háromszor fogták el, mindannyiszor kiszabadult. Kossuth nagyra tartotta Rózsaffi munkásságát. A Komáromi Lapok megindítására maga Klapka tábornok szólította föl Friebeisz Istvánt, a későbbi neves naptárszerkeszlőt és mozgalmas életű színházi ügynököt. Ezt az újságot is az első magyar gyártmányú vas-sajtó nyomta s nevezetessége az volt, hogy előfizetést nem fogadtak el rá, csupán számonként lehetett megvásárolni három krajcáron. A lap olyan népszerű lett, hogy a szabadságharc egyik legnagyobb példányszámú újságjává vált, olykor napi 5000 példányban Is nyomták. Estefelé jelent meg és a hírekre szomjas közönség órákat töltött várakozással, hogy elsőnek vásárolhassa meg a még nedves lappéldányokat. Egyegy számért csaknem közelharc folyt. Némelyik vásárló egész köteggel cipelt a maga utcájába, annyi megbízást kapott szomszédaitól. Minden cikket nagy eszmecsere követett. A várőrség és a szerkesztők közötti jó viszonyt ritkán zavarta meg kellemetlenség. A várőrség működéséről nem sokat írhattak, hiszen a lap az osztrákok kezébe is eljutott titkos utakon, ellenben igen sok hírt közölt a távolabb levő seregek mozdulatairól s mint ilyenkor nyilvánvaló: nem is mindig ellenőrizhető híreket. Sokszor csak biztatásokat. Kétízben kerültek a szerkesztők a várparancsnok itélőszéke elé. Egyszer Rózsaffi-Ruzitska Mátyást akarta agyonlövetni Guyon Richard tábornak azért, mert egy élelmezési tisztjét támadták meg az újságban élelmezési hiányosságok miatt, másodízben pedig Friebeisz Istvánt fogatta le Klapka György. Ez akkor történt, amikor a szerkesztő és írógárdája hdvesen beleavatkozott Klapka és a haditanács dolgába, kifogásolta működésüket, különösen pedig a vár feladását tárgyalták meg nagy élénkséggel, az olvasók széles nyilvánossága előtt. S bár a támadó cikket a cenzúra csak kéziratban látta, kinyomatását nem is engedélyezte, Klapka mégis sérelmesnek találta Friebeisz írásmodorát s betiltotta az újságot. A szerkesztő ellen egy század katonaságot küldött. Klapka — érthetően — nem szívesen látta, hogy katonai ügyeket, különösen pedig olyan fontosakat, min£ a fegyverletétel s a vár feladása, napilapban tárgyaljanak meg. Friebeisz István honvédszázadosi rangot viselt, a haditörvények tehát reá is vonatkoztak. Klapka kegyes volt, a népszerű katona szerkesztőt saját lakásán őriztette a század honvéddel, erősen megparancsolván, hogy a szerkesztő ajtaján senki sem léphet se be, se ki! A szobaáristom azonban csak 24 óráig tartott. A komáromi népnek nem tetszett a bátorbangú szerkesztő letartóztatása. Klapka tábornok szabadonbocsátotta a századost és a Komáromi Lapok szeptember B-án újra megjelent. Ezekben a napokban azonban már mindenki tudta, hogy a vár feladása befejezett dolog, Komárom egyedül nem tarthatja magát. Szeptember végén két nagy cikkben bátorította a lap a csüggedőket, de két nap múlva, október elsején az újság végleg megszűnt. Ez egy hétfői napon történt. Három cikkben számolt be a szerkesztő a hadihelyzetrői s búcsúzott hű olvasóitól. Bizonyos, hogy ritkán akadt újságnak hívebb olvasógárdája, mint az ostromlott várban a Komáromi Lapoknak, hiszen a szerkesztőt még a nagyhatalmú generális haragja ellen is megvédte. A nyomdagépre szomorú feladat várt. A gép, amely annyi biztató újsághírt s bankocédulát nyomott, október harmadikán kinyomta Klapka tábornok utolsó napiparancsát, amelyet még aznap kiragasztottak a faiakra. „Keblem elfogul, mert utoljára szólok hozzátok!“ — így kezdődik a híres napiparancs. Ez volt a szabadságharc utolsó lehelete. A komáromi Siegler-nyomdában másnap már gróf Nobili, az osztrák várparancsnok hirdetményét szedték, visszafojtott elkeseredéssel a nyomdászok. 1850-ban, egy tavaszi napon titkos kezek ismét erősen megrongálták a kézisajtót, de a masszív alkotmányt tönkretenni nem tudták. Üjra csak kijavították s még az első világháború idején is működésben volt a Spitzer nyomdában, a Komáromi Lapok kefelevonataff húzták róla. A Komáromi Lapokét, amely szintén csaknem száz évet élt meg: 1944-ben nyomták utolsó számát. I Vakbélgyulladás Előrebocsátom, hogy sportrajongó vagyok. Naponta végigböngészem az újságok sportrovatát, és ha Szepesinek csak a hangját .meghallom a rádióban, máris kiver a hideg verejték. Szeretek izgulni. Örömmel tölt el, ha valaki nagyobbat ugrik, mint amennyi kitelik tőle, sőt, még azt is érdeklődéssel olvasom, ha egy-egy kedvenc futballistám lábsérüléséből felépülve újból pályára lép, hogy ismét lerúgható legyen. Mondom, mindez érdekel, meghallgatom, elolvasom, élvezem. De nemrégiben olyat olvastam az egyik újság sportrovatában, amit már az én öreg sportrajongó lelkem is túlzásnak tart. A rövid, de annál izgalmasabb hír azt hozta tudomásomra, hogy az ifjú úszónő „vakbélműtétre kórházba vonult“, s hogy ez idő alatt se maradjon el iskolai tanulmányaiban, a leánygimnázium igazgatója egy jeles tanulót bízott meg azzal, hogy az ifjú úszónőt délutánonként meglátogassa. Bevallom, első érzésem a hír elolvasásakor, az irigység volt. Milyen jó is egy ilyen fiatal úszóleánynak, aki középiskolás lévén, lehet vagy tizenhat esztendős. Istenem, milyen jó neki! Persze, nem az a jó, hogy vakbélgyulladása van szegénykének, mert az nem kellemes dolog. De ha már van, legalább megtudja az egész ország, hogy van, hogy kórházba vonult, és hogy tanulmányainak zavartalan folytatásáról is történt gondoskodás... Más, közönséges földi halandó, ha megbetegszik, egyszerűen bemegy a kórházba, bekotródik, ki a fene törődik vele. Ám a mi ifjú úszónőnk az egész ország közvéleménye előtt „bevonul“ a kórházba. Ezt irigylem tőle a legjobban, ezt a „vonulást“! El is képzeltem magamnak, hogyan is történhetett ez: a tizenhat éves úszóleányka, a lelkes csodálok sorfala között vonult királynői tartással, hosszú uszályát két kis edző vitte utána, míg előtte két apródruhás jeles tanuló loholt, és hosszú fanfárokon fújta Newton binomiális tételét... De gyönyörű lehetett! Ilyen élményben nekem például sohasem lehet részem. És sohasem fogok országos érdeklődés mellett kórházba vonulni... Miért? Mert lassan úszom. Aki öt perc alatt úszik kétszáz métert, az jobban teszi, ha befogja a száját és nem irigykedik. Inkább vegyen úszőleckéket. GÁDOR BÉLA
