A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-13 / 15. szám
9 Lesz-e végre kézfogás? Lesz-e gyakorlati eredménye annak a határozott és nyílt állásfoglalásnak, mellyel a Csemadok rendkívüli X. országos közgyűlésén a magyar nyelvterület küldöttei teljes egyöntetűséggel és megalkuvás nélkül csak a nemzeti egyenjogúság megvalósításával tartották elképzelhetőnek a szlovák—magyar viszony végérvényes rendezését? A válasz könnyűnek látszik, mégsem az. A józan ész és a közös érdek azt követeli, hogy a csaknem két évszázados ■perpetvar után eljussunk végre az őszinte megértéshez, de nem formális papirosmegoldással, nem is demonstratív ünnepi beszédekkel, hanem a tömegek érzelmeiben és gondolkodásában Is. Azt a legutóbbi feltételt lehet a legnehezebben meghatározni, bár magyar részről a felszólalók egyöntetű fellépése hozzájárult a részletek ^tisztázásához. Állást foglalt az SZLKP és a szlovák kormányzati szervek kiküldötte, hiányzott azonban az a hang, mely a szlovák nép igazi véleményét, akármilyen kedvezőtlen is az, tolmácsolta volna. Ott kísértett a közgyűlés termében az elmúlt 24 év egész politikai útvesztője, amit nem lehet eltüntetni az ünnepi hangulat nyugtázásával. Helyesebb tehát, ha inkább a jövendő hétköznapok felelősségével értékeljük a további esélyeket. Ha nem a felületes hullámverést nézzük, hanem a feszültség mélyebb okai után kutatunk, azt látjuk, hogy az objektív igazsággal szemben még mindig alkalmazható a szubjektívizmus indokolása, az hogy a szocializmus nyilvánvalóan vitathatatlan álláspontjának érvényesülését érzelmi és hangulati szempontok gátolhatják. Az SZLKP- megbízottjának bíztató és sokat ígérő beszédében egy lényegtelennek látszó, de a valóságban mindent megmagyarázó mondat volt, mely utalt a múltra: ......a súlyos szociális és nemzetiségi elnyomás tudatunkban mint nemzetiségi türelmetlenség és bizalmatlanság vetült vissza, s felébredt bennünk a bosszúvágy stb. ... de nem adott távlatot a jövőre vonatkozólag, mintha tudomásul venné, hogy a szlovák népnek az a végzete, hogy az „örök ellenség“ („odveky nepriatel'“, az 1945-5s meghatározás szerint] végérvényes felszámolására törekedjen. „ / Már a polgári köztársaságban is, de főleg a második világháború befejezése óta a magyar kérdésben a szlovák közvéleményt tervszerűen a nacionalista gondolkodás irányában befolyásolták (ez vonatkozik az egész elmúlt 24 évre], hogy ne kelljen belső demokratikus ellenzékkel számolni, ha a magyarság jogos igényeik kielégítésének kérdése napirendre kerülne. A módszer sikerrel járt, a január utáni hónapok vitáiban — egészen rendkívüli kivételektől eltekintve — nem láttunk a magyar kérdésben tárgyilagos állásfoglalást, tömegektől kiinduló kezdeményezésről pedig senki nem tud. Ha a Csemadok nem veti fel a magyar kérdést, társadalmi szerepünk a szövetségi rendszerű Szlovákiában is annyi lenne, mint 1967 decemberében volt. A tömegek magyarellenessé hangolásában a megszembetűnőbb szándékos és tervszerű történelmi torzítás az 1919. év előtti kor elnyomó módszereinek olyan ismertetése, mely nem az igazi, akkori történelmi környezetben valóságosan megvolt helyzetképet adja vissza, hanem kiemelt színpadi díszlete egy mesterségesen átírt drámának. Két főszempontra mutatunk rá, melyek ellenkeznek a történelmi igazsággal, de amelyeket a szlovák nép tudatába évtizedek óta tervszerűen belesulykolnak. Az első számú nacionalizmust serkentő inger a nemzetiségi kérdésnek az a leszűkített megfogalmazása, hogy a történelmi Magyarország uralkodó köreinek elnyomó politikája valami egészen eredeti magyar különlegesség Volt, másutt a kisebbségek vígan éltek a polgári szabadságjogok védelme alatt. Pedig a valóság? A cári orosz hatóságok nemzetiségi politikája a finnekkel, észtekkel, litvánokkal, lengyelekkel és a többi nemzetiséggel szemben összehasonlíthatatlanul durvább volt, mint a budapesti kormányok magyarosító törekvései. (Lásd Dolmányos István: A nemzetiségi politika története a Szovjetunióban, J. Sindelka: Národnostná otázka a socializmusj! Ezzel szemben hány finn, észt, lett, litván vagy lengyel polgár akadna, aki azért gyűlöli az orosz népet ma, 1969-ben, mert a cári rendszer kancsukával, sortűzekkel és Szibériával rendszabályozta 1917 előtt a nemzetiségeket? Ami nálunk társadalmi valóság, az más nemzetek életében szinte nevetséges kérdésként hat. Meg kell még említeni, hogy a tökéletlennek sikerült és később még inkább szétszabdalt 1968. évi XLIV. törvénycikk (nemzetiségi törvény) egyik érdekessége a 21. §., mely olyan elvet nyilatkoztat ki, amiért nekünk a szocializmus 21. évében is harcolnunk kell: „A községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezéseikben azok nyelvét kötelesek használni.“ A nemzetiségek elnyomását a történelmi Magyarországon nem lehet mentegetni azzal, hogy másutt még rosszabb volt e téren a helyzet, de visszaélni sem lehet fél évszázad múltán azzal, hogy a megtörtént eseményeket elferdítve nacionalista, soviniszta nevelés szolgálatába állítják. A másik nyomós érv, melyet magyarellenes hangulat keltésére szoktak megfelelő „tudományos“ indoklással felhasználni: a magyarosítás és a nemzetiségi elnyomás végső tényleges eredményeinek elemzése. A magyarosításnak sikere volt a városok nemzetiségi jellegének megváltoztatásával és a magyar etnikumon belüli szlovák szórványtelepülések felszívásával. A távolabbi célok elérésében viszont teljes egészében csődöt mondott. A szlovák történetírás ma is tagadja, azaz titkolja közvéleménye előtt azt a tényt, hogy a szlovák— magyar néprajzi határ az 1919. év előtti 150 évben a magyarok hátrányára változott meg. Idézzünk cseh szerzőket ebben a kérdésben: „Bizonyos, hogy az 1921 előtti 150 évben a szlovák—magyar nyelvhatár minden politikai elnyomás ellenére inkább a szlovákság javára változott meg, 73 település változtatta meg nemzetiségét és ebből 49 a szlovákok javára.“ (Häfler—Koreák—Kráf: Zemépís Ceskoslovenska, 1960, 236. o.) Ma már aligha lehet azzal érvelni, hogy a népnek ilyen vagy amolyan a hangulata a magyarokkal szemben. Mi sem könnyebb, mint a tévedésekből és félrevezetésekből táplálkozó hangulatok és érzelmek felszítása. így nem lehet elképzelni a tényleges és végső kiegyezést. Az 1945-ös jogi formulák és erkölcsi elvek — ha már csak történelmi értékükben is — de mégiscsak önmagukat túlélő jogi és erkölcsi normákat jelentenek, a jogszabályokat senki hatályon kívül nem helyezte, az osztályszemléletet sértő társadalmi elvek, a nacionalizmus akkori dogmái reneszánszunkat élik, az iskolai nevelésben, de politikai megokolásokban is az az elv érvényesül, hogy „most ugyan más nézetek érvényesek, de akkor az volt a helyes eljárás.“ A kétarcú pedagógiának érezhető a gyakorlati eredménye, a hamu alatt az 1945-ös nacionalista dogmák izzanak tovább, ezt az 1968-as év éles vitái eléggé igazolták. (Fiatalságunk vezetői, akik ebbe a boszorkánykonyhába még nem láttak bele eléggé, meglepődtek, amikor a szlovák fiatalok a közös alakuló szervezkedés idején figyelemre sem méltatták őket.} A régi elvek egyesek szemében csak annyiban változtak, hogy mérséklődött a harcos fellépés, valamiféle „hideg“ erőszakká alakult át; a mának éppen az a feladata, hogy ezt a minden csontunkat átjáró hideg erőszakot végérvényesen kiküszöbölje. Mert -kétségtelen, hogy igen hatékony erők vallják ma is a háború utáni alaptételt: „Arról van szó, hogy a kultúrnemzet fogalmától, melynek fő jellegzetessége az egy nyelvhez való tartozás, egészen biztosan eljutunk az állaihnemzet fogalmához. Hiszen erre irányul minden intézkedésünk, ez az értelme a kassai kormányprogramnak.“ (Cas, 1947. febr. 16. J Az a szellem, mely az államhatárokat néprajzi határokká kívánta tenni, korántsem tűnt el 1948 februárjában, csak részben átalakult, részben visszavonult, de hogy tevékenyen működött tovább, azt a magyar nemzetiség 24 éves demográfiai és társadalmi strukturális statisztikája megdönthetetlenül bizonyítja. Az elmúlt év tavaszának éles magyarellenes megnyilatkozásai nem véletlen hangulati elszólások voltak, hanem megfontolt és öntudatos támadó hadmozdulatok, melyeknek végső célja az államnemzet megvalósítása. Tanúi voltunk, hogy az államneuizet eszméjénék integrális szempontjaiba ütközött a Csemadok minimális és teljesen jogos követelése, ezért kellett amputálni a nemzetiségi alkotmánytörvényt, ezért kell propagálni az államnyelv kötelezővé tételét, de talán ami legvegyesebb érzelmeket vált ki minden műveltségre törekvő egyénben — nemzetiségi hozzátartozásra való tekintet nélkül — az államnemzet nacionalista dogmája deformálja a tudományos publikációkat, amikor — finoman kifejezve — elszakadnak a tudományos igazságoktól és a valóság torzításával az államnemzet eszméjét szolgálják. (Lásd pl. Martin Vietor: Dejiny okupácie juzného Slovenska, Mária Lavová Zvara-ellenes támadását a Historicky Casopis-ban, vagy Emil Mazúr statisztikai cikkét a Nővé Slovo-ban). Az iskolai nevelés egyik legfontosabb terepe a nacionalista meggyőzés stratégiájának. Egy iskolakönyv pl. elismeréssel adózva a háború utáni elnöki dekrétumok haladó jellegének, a magyar nemzetiséget sommásan besorolja az árulók közé, véletlenül sem utalva arra, hogy az akkori magyarellenes politika sem akkor, sem ma nem egyeztethető össze a marxista—leninista osztályszemlélettel. (Dejiny CSR, 1954) Az alapiskolák 9. osztályában ma is használatban lévő történelemkönyv (Dejepis 9, 1964) így íis „Nemzeti gondnokság alá vették azoknak a németeknek és magyaroknak a vagyonát, akik segítettek a CSR szétverésében, valamint sa- s ját árulóknak és a fasizmus segítőinek.“ Ha csak ennyi történt volna, akkor a magyar nemzetiség nem panaszkodhatna a háború utáni sérelmek miatt. A kitétel részigazságot mond, azt is torzítva, de arra mindenesetre hasznos, hogy a szlovák tanuló magyarellenes előítélettel lépjen ki az életbe, mert hiszen a könyvnek éppen ez a célja. Miután a magyarok különleges áruló szerepe berögződött az emlékezetbe, a fiatal olvasó még kap egy útravalót az életbe: „A Köztársaság így a csehek és szlovákok testvéri nemzeti állama lett“. Ez minden, ami magyar vonatkozású ismeretekként a kilencéves iskola végzős növendéke a dél-szlovákiai nemzetiségi kérdésben elsajátít. Azt hisszük, hogy esedékes lenne az iskolai történelemkönyvek kölcsönös felülbírálása magyarországi és csehszlovákiai történészek együttműködésével, de természetesen az utolsó ötven év történetének a megírásában a szlovákiai magyarok hangját is meg kell hallgatni. A Csemadok X. országos közgyűlésének leglényegesebb tapasztalata, hogy a gyakorlatban is érzékelhettük a magyar nemzetiség egyöntetűségét és felkészültségét a részletkérdések megoldására, de határozottan tudatossá vált azoknak az erőknek az aktivitása is, melyek makacsul dédelgetik 1945 minden magyarellenes örökségét, és megkísérlik a régen csatavesztett koncepciók becsempészését a szocialista életrendbe. Ez a harmadik erő máig is ura a szlovák közvéleménynek, és téves az a magyar oldalról hangoztatott vád, hogy csupán valamiféle „jobboldali extremitásról“ vanszó, mert az államnemzet hívei között egységben van jelen a progresszív elem a legkonzervatívabb dogmatikusokkal. A mi törekvésünk csak egy lehet: a kétszázéves csődtömeg felszámolása, a mesterséges torlaszok szétzúzása, kiseprése mindennek, ami érzelmi előítéleteket és gyűlöletet szít, mert nyilvánvaló, hogy efféle kísérőjelenségek közepette nem kerülhet sor őszinte kézfogásra. Elvégre mindentől eltekintve európaiak és szocialisták vagyunk. JANICS KÁLMÁN A Hét társadalompolitikai melléklete 15 felelős szerkesztő: Mécs József \
