A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-06 / 14. szám
aracsonyest volt és „apell", azaz esti sorakozó és számlálás. Álltunk a hóhullásban tíz percet, húszat, harntincat, negyven—ötven oszlopban, ötös sorokban: tízezer ember. Talán rosszul is fejezem ki magam: tízezer fő. Mert nem volt ott név és arc, egyszerűen csak fő. Egy volt a fontos, minden fő felsorakozzék, minden fő bevonulion az épületbe számszerint, pontosan, hiánytalanul. Ellenkező esetben valakiket valahol valakik felelősségre vonnak, és az nem jó dolog. A felelősségrevonás sehol ^sem jő do log. Igyekeztek is a szegény csillagos katonák, rohangáltak, igazgatták a sorokat, havat söprő hosszú köpenyük suhogott, mint a felszálló sas szárnya. Mindezt a barátom magyarázta el ilyen érthetően. ilyen hétköznapi nyelvre fordítva a jelenségeket Mert ő művésznek tartotta magát. Nem írónak, nem is költőnek, hanem szobrásznak Ezerszer elmondta, hogy szobrásznak indult az is lesz. Ezerszer megálmodta leendő alkotásait, melyekkel megbúvöli, s egyben megrengeti a világot Ráhagytam. Talán el is hittem. Bár, ahogy elnéztem hosszú, vékony, kissé hajlott alakját, görcsös, csontos ujjait, beesett arcát, megrendült a hitem. Mikor azonban a szemébe néztem, minden szavát elhittem. Barátom kissé kitopogta magát a sorból. Egy arra rohanó csillagos katona visszataszította a sorba. Nem durván, nem rossz szándékkal, csupán a rend kedvéért, s a barátom valósággal felüvöltött. — Hagyjátok békén a földetI Nevetnem kellett. Nem tudom, hol, merre kalandozhatott gondolatban, milyen világból taszította ki őt a katona, tény, hogy furán hatott a gondolat, amit kimondott. Egy pillanatra meghökkent a csillagos vitéz, értetlenül nézett a barátomra, aztán legyintett és tovább rohant. Az én barátom meg ahogy fellobbant, úgy le is csillapodott. Oldalba lökött, felémcsapott bozontos szemöldöke alól. — Megérthette? — Fenéket... bolond vagy? — Igazad van — mondta elgondolkodva. — Sztyepán ezt nem értheti, s ha értené is; békén hagyná ő szívesen a földet, hiszen nyolc éve nem járt odahaza... Hagyná ö, szegény, és rohanna haza, ha tehetné ... Te sem érted, mi? — fin sem ... — Gondolhattam volna — mondta gúnyosan, mire én fenyegetően felemeltem az öklöm. Riadtan elhajolt. Félt tőlem, az erőmtől. Benne feleannyi sem volt. Bár sosem adtam rá okot, hogy félnie kelljen. Pedig sokszor kihozott már a sodromból, túlságosan mélyre hatolt a szúrása, de nyomban bocsánatot kért, és én megbocsátottam neki, mert szükségem volt rá. Ketten alkottunk egy megbonthatatlan egészet — erő és értelem különben ezt ő is sokszor hangoztatta. — Hát idefigyelj — kezdte volna magyarázni valami különös fénnyel a szemében, de megtántorodott. Utánakaptam, ő azonban elhessegette a segítségemet. — Semmi, semmi, megcsúszott a lábam, istenemre, csak megcsúszott, síkos a hó — magyarázta mentegetőzve, bár jól tudta, hogy megszédült. Az utóbbi időben egyre gykrabban fordult vele elő, tagadta, szégyellte a gyengeségét. Engem pedig aggasztott. jelentettem a lágerparancsnoknak, a szikár, magas, talpig katona kapitánynak, hogy beteg a barátom, vigyék kórházba, de hallani sem akart róla. Hiába küldött a parancsnok két egészségügyit, nem ment velük. Mit akarnak tőle, ő makkegészséges, menjenek a fenébe!... Elmentek, ö maradt, s egyre gyakrabban megszédült. Egyszer el is esett, mint a részeg. Mondta is mosolyogva, inkább vigyorogva, hogy vodkához futott és jól beivott. Fél óráig dúdolgatott, köpködött, hogy meggyőzzön, engem azonban nem lehetett megtéveszteni. Aggódtam érte, féltettem az életét. Tapasztalatból tudtam, hogy akt gyakran megszédül. az ottmarad, örökre ... Ha rátámadtam a makacsságáért, csak rejtélyesen mosolygott maga elé. — A halál elnémítja a szád, megbénítja a kezed. Meglátásaidat és érzéseidet nem jormálhatod szoborrá. Nem marad utánad semmi, ami szétsugározhatná, szélkiabalhatná gondolataidat. — Dehogynem! ... Itt vagy te, barátom: te biztosan túléled a kegyetlen teleket és a tikkasztó nyarakat: Te biztosan kilépsz egyszer az őrtornyok jénykévéiből és akkor, akkor majd elmondhatod mindenkinek, hogy találkoztál egy Jézussal, aki ezt és ezt hirdette .. . érted most már? — Bolond vagy, mint gondoltam! — mondtam dühösen, és rettegve gondoltam arra, ml lesz akkor, ha teljesen eszét veszti az én legkedvesebb barátom. — Értsd már meg végre, hogy nekem többet ér egy élő csontváz, mint egy holt Jézus! Hullott a hó, s mi még mindig várakoztunk topogva. Néztem a barátomat, vajon szédül-e újra, de már ismét az a jellegzetes gyermeki mosoly játszadozott fagyos ajka körül. — Tudod, barátom — kezdte a magyarázkodást —, ez a békésen forgó golyóbis gyönyörű valami: bérceivel, lankáival, folyólval, tengereivel, tavaival, hangjaival és illataival csodálatos összhang és tökély ötvöződik eggyé. És mi — jézusok és nem jézusok, emberek és emberállatok —, ahelyett, hogy teljes megismerésére törekednénk, egymást marcangoljuk, s pusztítjuk a földet. Szembeköpfük, meggyalázzuk önmagunkat, s a bennünket körülvevő világot. — Nyugodj meg, Szobrász, semmi értelme, hogy háborogj, lázadozz, én nem segíthetek rajtad, hiszen én is ugyanazt a kenyeret eszem, mint te. Nyugodj meg. Az most a legkevesebb és egyben a legtöbb, amit ebben a helyzetben tehetsz! — Igazad van — mondta később és elhallgatott. A felületes szemlélő előtt úgy tűnhetett, hogy a cudar idő feszegeti ki szeméből a kiinynyet. Egyedül én tudtam, hogy mi megy végbe a bensőjében, ha senki más a tízezerből, én megértettem. Később megjegyezte. — fó, hogy vagy, jó, hogy biztatsz és megértsz ... — mondta csendesen, s mintha lerázta volna magáról elkeseredését, ismét a megszokott, bohóckodó kisgyerek lett. — Képzeld el, hogy minden hópihe egy-egy kis csengőt hoz magával lefelé ... Micsoda esilingelésl... Uramistent — Angyalokat Is látsz alászállni?? — Rengeteget... — Hát a kis Jézust látod-e jászolban? — Látom. — Hát a pásztorokat? — Őket is ... — Hát édesanyádat? — Nem látom ... ó már régen nincs ... Egész kicsi voltam, mikor meghalt... Nem ismertem, nem emlékszem rá . .. — De képzeld el! — Jó, megpróbálom ... — Látod, barátom, ilyenkor minden sikerül, minden az égvilágon, csak egy dolog nem: hazamenni... Ha jól odafülelsz, hallanod kell, hogy ezt csengettyüzik a hópihék, ezt dalolják az angyalok, sőt még az édesanyád is ezt suttogja feléd, pedig nem is ismerted... Az őrtornyok reflektorfényei is ezt égetik a behavazott földre, kerítésre .. . Valahol a túloldalon már megmozdult, indult az oszlop párába burkolt sóhajokkal, ütemesen dobogó léptekkel, s a hó csak hullott lágyan, puhán, tisztán, mintha a megrészegült világot akarná józanságra mosdatni. A barátom nyugtalanul aludt. Forgolódott, fel-felnyögött, ki tudja, milyen kínzó álmok nyűgében vergődött. Arra ébredtem, hogy üres a barátom helye. Hová tűnhetett? Kerestem egy ideig, de nem találtam. Vártam, majd csak előkerül. Már dél jelé járt az idő. Idegességemben az egészriapi do hány adag ómat elfüstöltem, kivéve egykét cigarettányira valót, amit a barátomnak tartogattam. Ő még erősebb dohányos volt, mint én, így hát mindig megleptem, mikor már nem lelte helyét és nyugtalanul rohangált füstölnivaló után. Ahogy a priccsem végén ülve füstölgetek egymagámban, jön az egyik ismerős brigádbeli, s mondja, hogy a barátom kinn dolgozik az udvaron. — Dolgozik? — néztem jel rá hitetlenkedve. — Dolgozik, no, ha mondom! . .. Marha egy pacák! Szobrászkodik — mondta szétugró szájjal. röhögve. — Szobrászkodik? Miből? — ugrottam fel a priccsről. — Hóból. Ereggy, nézd csak meg, érdekeset csinál. Istenugyse hasonlítanak a figurák különösen a lágerparancsnok, a kapitány. A másik meg ő maga, a keresztrefeszített Krisztus .. /I többi se kutya. Menj már, ott tolong a fél láger Húzd el onnan, rád tán hallgat rugdald szét a szobrokat, mert ha meglátja a kapitány, baj lesz Kinyírja azt a jélnótást. isten bizony kinyírja! Rohantam kijeié ahogy a tüdőm bírta meg a lábam adta. Alig tudtam átfurakodni a tömegen. Lihegve álltam meg a barátom mellett, megfogtam a karját. — Megőrültél? — súgtam felé jeddön. de csendesen. — Nem én — mondta hozzá nem illő hetykeséggel, de rekedten a fáradtságtól. — Soha normálisabb nem voltam, mint éppen most. A kimerültségtől már alig állt a lábán. Ha lehet még beesettebb volt az arca, görnyedtebb a teste, csak a két szeme izzott szürke arcában, mint két szem parázs a hamuban. — Nézd hát, hiszen neked csináltam!... Persze, lehetne még rajta dolgozni — mondta mentegetőzve —, de... de teljesen kikészültem ... Észre sem vettük, hogy közben odajött a kapitány. Szétvetett lábbal hosszan, mozdulatlanul állt és nézett, nézett alig rebbenő szemmel, kifejezéstelen ösztövér arccal. Végül bólogatva mormolt valamit maga elé, majd a barátomhoz fordult. — Magyarázd el, mit csináltál! A barátom lassan feléfordította a fejét. — Megpróbáltam megérteni és kifejezni a koromat, kapitány... Nem tudom, mennyire sikerült a szándékom . .. — Hm, hm, ott középen az a keresztrefeszített te vagy, ugyebár, rádismerek ... — Igen, az én vagyok ... Ma huszonnégy éve születtem, kapitány, és sokáig azt hittem, hogy én leszek a legújabb kor jézusa, aki arra hivatott, hogy megváltsa a világot. . . Tévedtem, kapitány . . . Közben arra is rájöttem, hogy az igazakaratú fézuskákat mindig eltapossák és megsemmisítik a hatalmas Jézusok ... így hát keresztrefeszítettem magam, legyek a kor szégyenfoltja! — fis ez jó megoldás, szobrász? — Tud ettől jobbat? — Igen . .. Élni kell, szobrász, élniI — Szerettem volna ... szeretnék, de nem lehet. — Értem ... Abban a másik szoborban engem mintáztál meg, úgy látom . .. Miért hanyatlott le a korbácsot tartó kezem? Hiszen megkorbácsolhatnálak! Módomban áll. Ki akadályozhatná meg? — Senki, kapitány... Sőt: háta mögött a géppisztolyos szoborcsoport védi, támogatja, sőt ösztönzi is... Ha mi ketten kölcsönösen tudnánk, kapitány, hogy a megkorbácsolás után nyomban kitehetne a drótokon túlra és hazamehetnék, örömmel ütne, én is örömmel tűrném. A barátom megingott, mint szellő érintésére viz felett a nád, aztán elvágódott. Soha többé nem kelt fel... Szobrai érintetlenül állták a tél keménységét. A kései tavasz végzett velük. Elolvadtak, felszívódtak, elnyelte őket a nagy és végtelen levegőóceán. Azóta én minden tornyos felhőben őt látom, őt, a szobrászt, az én kedves barátomat, a keresztrefeszített Hójézust..,
