A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-30 / 13. szám
Somogyi István, Komárom kedvenc tanító bácsija. Kedves Pista bácsi Ezzel a címmel jelent meg 1968 november havában a Szocialista Nevelés című lap -harmadik számában Mózsi Ferenc köszöntése, amely ezekkel a sorokkal kezdődöm: „Engedd meg, hogy a csehszlovákiai magyar pedagógusok legszélesebb nyilvánossága előtt köszöntselek abból az alkalomból, hogy 54 éves sikeres oktatónevelől tevékenykedés után ebben az iskolai évben nyugalomba vonultál .. Somogyi István tanítóhoz szólott Mózsi Ferenc cikke, ahhoz a 77 éves idős pedagógushoz, aki hosszú pályafutása alatt ezer és ezer Ifjúnak adott műveltséget, végigszenvedte a gyűlölködő korszak minden gonosztettét és Igen sokat tett a csehszlovákiai magyar tanítóság összefogásáért. Ö volt egyik alapító tagja az első köztársaságban a Magyar Tanítók Egyesületének, a Magyar Tanító című újságnak és egyik szervezője a Jókai-szobor Komáromban való felállításának. Tanított Komáromnak úgyszólván minden középiskolájában, tanára volt az ógyallai magyar gimnáziumnak, s amikor már Idős kora miatt nem bírta az utazás fáradalmait, akkor sem tűrte a tétlenkedést. Inkább egy tanonciskolában vállalt munkát, semhogy végleg megváljon a tanítói pályától. S hogy miért idézem bevezetőmben Mózsi Ferenc cikkét? S miért sorolom fel a ma már 78 esztendős pedagógus főbb érdemeit? Nos, mert -Mózsi Ferenc tévedett egy kissé, amikor öt hónappal ezelőtt elbúcsúztatta a nyugalomba vonuló Somogyi Istvánt. Somogyi tanító úr ugyanis nem ment nyugalomban. Ogy érezte, nem tud meglenni az ütött-kopott iskolapadok és a bennük drukkoló, csintalankodó, huncut lurkók nélkül. Igen, ha Somogyi tanító úr papíron el is fogadta nyugdíjaztatását, mint óraadó tanító továbbra is bejárt a komáromi magyar tanonciskolába. És még egy dolog miatt emlékezem itt meg a jó Pista bácsiról. Azért, mert végre nemcsak tanítványainak jutott eszébe áldozatos munkájának dicsérete, hanem — fellebvalóinak is. Az idei pedagógusnapon ugyanis az „Érdemes tanító“ kitüntetéssel jutalmazták Somogyi István 78 éves tanítót. Nem akarok dicsihimnuszokat zengeni én most Pista bácsi múltban! tevékenységeiről. Egyetlen epizóddal szeretném szemléltetni csupán ennek a derék embernek a jellemét. Azzal, hogy mindig a szivét adta, a szivét nyújtotta a fiatalok felé, s öregségére éppen ezt a szívet kapja ajándékul vissza. Éppen a komáromi Európa kávéházban beszélgettem Somogyi Istvánnal, amikor egy lebarnult arcú, harminc év körüli férfi lépett asztalunkhoz, y. — Kedves Pista bácsi, emlékezik még rám? — borult a férfi az öreg tanító nyakába. — De sokat is köszönhetek magának azért, hogy maga tanítgatott engem, hogy a maga szeretetével Indulhattam neki az élet útjának! — Suleczl Géza, a muzslai szövetkezet fő zootechnikusa volt az örvendező ember. Lulika tanító néni Sipos Jenőné, a komáromi magyar iskolások Lulika nénije megérdemelten kapta meg a „Példás tanító“ kitüntetést. Apja, nagyapja, sőt nagyanyja is „néptanító“ volt, mégpedig abból a fajtából, akik nemcsak kenyérkeresetnek, hanem a legszentebb hivatásnak tartották a tanítói pályát. Természetes tehát, hogy a kis Lojzí is elsősorban jó tanító akart lenni, amikor húsz esztendővel ezelőtt első ízben kezdte oktatgatnl az elsősöket. Húsz esztendő igen hosszú idő egy pedagógus életében. Különösen akkor, ha ezt a két évtizedet állandóan a legkisebbekkel való bajlódással kell eltölteni. Szinte törvényszerű, hogy általában ezek a legifjabb nebulók kezdik ki leginkább tanítóik idegeit és változtatják közönnyé a pályafutás elején kitűzött gyönyörű elképzeléseket. Lulika néninek éppen az a legnagyobb érdeme azonban, hogy mindmáig megőrizte lelkében a szülői házból magával hozott útravalókat. A gyermekek iránti mélységes szeretetet, a tanítói igazságosságot és a „tanulj, hogy még Jobban taníthass“ bölcseletet. Kollégái és Igazgatója elmondottak három epizódot, amelyek mind ezt bizonyítják. — Lulika osztályában cigány gyerekek is tanulnak — mesélte Éva nevű kolléganője. — Különös volt, hogy ezek közül még a legfegyelmezetlenebbek sem voltak iskolekerülők, pontosan megjelentek az előadásokon. Végül is az egyik „fehérbőrű“ gyermek leplezte le ennek a „titkát“. „A tanftónénl még az ozsonnáját is szétosztogatja a legszegényebb cígánylurkók között“ — vallotta a tizenegy éves lányka. Az egyik tanító Sípos Jenőné tanítói igazságosságára mondott példát. — Néhány esztendeje Lulika egyik fia is édesanyja osztályában tanult. „Jaj, alig várom már, hogy más osztályba kerüljek, — panaszkodott több ízben is elkeseredetten a fiú. — Anyám olyan szigorúan osztályoz engem, hogy sohasem lehetek nála szlnjeles tanuló.“ S íme, amikor tényleg elkerült a fiú anyja keze alól, mindjárt az első évben tiszta kitűnő osztályzatot kapott. S hogy mennyit műveli még manapság is Sipos Jenlőné magát, arról maga az igazgató, Bódis elvtárs mesélt. — Ügy látszik, ez az önművelés szintén családi hagyomány Lullikáéknál. Nagymamája például 76 éves korában fogott hozzá az orosz nyelv elsajátításához. Nos, Lulika még Prágába és Budapestre is felutazik néha, hogy a legkiválóbb pedagógusoknál tanulmányozza a modern tanítás módozatait! Hát ilyen érdemeiért tüntették ki Sipos Jenőnét az ez évi pedagógus napon. Nem lenne azonban teljes ez a vázlat, ha nem egészíteném ki még egy pedagógusi vonással. Sipos Jenőné nemcsak jó tanító, de a „második műszakban“ is maradéktalanul megállja a helyét. Két nagy fiút nevel, s emellett a legnemesebb asszonyt kötelesség teljesítésére is mindig Jut ideje. Legjobb barátja, legszigorúbb kritikusa és legtárgyilagosabb vitapartnere férjének, a MATESZ közkedvelt Sípos Jencijének! NEUMANN JÄNOS
