A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-23 / 12. szám

K|Ó!N|Y|V|E|S|’!P|0!1|C

ERŐS, IDEGEN ISTEN

Ha hinni lehet az irodalomelméletnek, és elfogadjuk a költészet társadalomformáló erejéről alkotott elképzelést, akkor Bábit fenntartás nélkül a harcos-világnézeti lírikusok közé sorolhatjuk. A Se elevenen, se holtan keresztmetszet, de egyben pecsétes dokumentum is. A pecsét rajta: a feladatvállalás.

Nem tudom, mennyire előnyös vagy hátrányos az a módszer, ha a lírikus felveszi a közvetítő szerepét. A kérdés korántsem olyan egyszerű, hogy igenleni vagy tagadni lehetne. Bábinál a narrátorszerep beválik, kitűnő módszer a világ közvetítésére. A passzív részvétel nem jelent közönyösséget avagy vak tapogatózást: az anyagkiválasztás már jó példa arra, hogy a költő a totalitás közvetítésében is tud szelektálni. Bábinál az osztályozás, rendszerezés több mint formai fogás — hozzáállás, kritika vagy ha úgy tetszik, világnézeti fedezet. (Elég, ha a címeket figyeljük: Régi, kicsi béresvilág; Jó úr, szép úr; Anyóka fej; Balogh István stb.). A Keresek valakit ciklusban a közvetítés nem egyértelműen pozitív; az önkizárás erkölcsi bizonytalanságot lop a versbe, tipikus példa a Jó úr, szép úr című balladisztikus vers. A téma megkövetelné, hogy ítéletet mondjon a költő, ehelyett csak tényeket kapunk.

Az első ciklusban jelentős terület jut a balladisztikus verseknek. A balladás formában feldolgozott életképek nem anakronizmusról tanúskodnak, hanem a költő kivételes erejéről, mértéktartásáról.

A korábban íródott balladák még inkább utánérzések, romantikus esontváz-életrekeltések. (Egymaga volt; Mónika]

Font, szőtt a lány, párját meg nem várta, elromlott azóta, széthnllott a szátva.

Mónika, Mónika! Mély, iirök az álom;

— a temetőben már sírját se találom.

(Mónika)

A Balogh Istvánban már kialakult a régi tartalom, új forma kettőse. A Keresek valakit ciklus verssorai mögött érezni a segítő szándékú költőt, a munkásokkal, parasztokkal együttérző prófétát. A faluszeretet annyira erős érzés, hogy a költő egy-egy életképet ösztönszerűen kivetít a világra, máskor pedig hasonlattá izzítja (pl. Tereli a nyáját).

Bábi filozófiai alkat. Legszebb bizonyítéka ennek a Forrás éneke című kötet, de a gondolati költészet gyökéréit még az előző kötetekben kell keresnünk. Igaz ugyan, hogy csak definíciók, jelszavak nyomára bukkanunk — az alapokat mégis itt kell keresnünk. A Forrás énekében már minden egyes vers egyértelmű tájékoztató. A kötet érdekes ötvözet: az élet nagy kérdéseire ad feleletet a költészet módszereivel. A Forrás énekében tehát a tudomány és líra köt kompromisszumot.

A válogatott versek kiadása arról győz meg, hogy Bábi nem dúskál az „örökszép szavakban“, nem védi tíz körömmel a minden költőhöz hangolható, állandó témákat, hanem megmarad a tárgyilagos (de végeredményben lírait] kommunikációnál. Vicentí A. Merlo spanyol lírikust idézem: „Egyre biztosabban éreztem, hogy a költészet feladata nem annyira az, hogy szépséget adjon, mint inkább az, hogy terjedni tudjon közlekedni az emberek lelkének mélyén.“ Ezek a szavak Bábi érett verseire feltétel nélkül alkalmazhatók. Idézettel bizonyítok:

A dolgok mögé rejtezett,

dolgokká testesült örömünk, szomorúságunk, akár a gondolat, mikor

mondatba fűzött gördülő szavak új köntösébe öltözött, s renddé, ritmussá lényegült.

Ám tadjuk azt is / nem a szó s a tárgy a lényeg, ott van bennük valaki meztelen, aki mosolyog, gyűlöl, sír, szeret.

Á Forrás éneke című kötet bizonyítja, hogy a szó teljes értelmében vett filozófiai líra Bábinál kap méltó köntöst. Ezért szuggesztív számomra Bábi lírája. Megállapításomat megpróbálom alátámasztani. Bábi, mégha a legszubjektívebb akkordot üti is le elsőnek, később utánozhatatlanul tud tágítani. Az egyénitől — bármilyen nehézséggel és fáradtsággal — eljut az objektívig. Bábi, ha magáról beszél: a világról beszél. Hiszen ő mondja magáról: „Víz vagyok, levegő szén, mész, só“. Ebből következik a szillogizmus: a költő csak úgy beszélhet magáról, ha beszél a vízről, levegőről, szénről és sóról. Ha nem ezt tenné, nem hinnénk neki.

A Könny a mikroszkóp alatt inkább visszaemlékezés és történelem — de a bölcsész-lírikus szemüvegén keresztül. így is írhatnám: a Keresek valamit című ciklus témájának igényesebb feldolgozása. A költő újra az elesettek és gyöngék felé fordul, de már az érett lázadó szemével beszél róluk. A két ciklus között ez a felismerés feszül: A legnagyobb érték az ember.

A Se elevenen, se holtan szembetűnő sajátossága a változó forma. Az első cikluson érezhető a népi versforma és a klasszikusok hatása. Később, az Epistola című verssel kezdődően szonetteket ír a költő. Tartalmilag nem találok bennük semmi különöset, de a tökéletes versszerkezetek használata és kezelése biztos formaértékre vall. A súlyosabb gondolatok nem bírják el a kötött formát, ezért Bábi későbbi korszakában a szabad vers a domináns: a tartalom és a forma dialektikája Itt sem szakad meg.

A Madách Kiadó 1968-as lírai kiadványai között a Se elevenen, se holtan az egyik legsúlyosabb és legértékesebb kötet. Mert válogatás, ez azt jelenti, hogy a régebbi kötetekben megjelent verseit gyűjti össze a szerző; így a válogatás nem az újdonság igényével készült, inkább meghajlás a költő felé. Ez a gyűjtemény igazi értéke.

VARGA IMRE

■ Még ki sem léptem a kapun, de már tudtam, hogy milyen hangulat-, ban van Mario. Ott várt rám mereven a járda szélén, komoran figyelmes arckifejezéssel, mintha azért lenne itt, hogy engem őrizzen. Nehéz volt kijönni vele; amikor anyám figyelmeztetett erre, fejét ingatva, ezekkel a szavakkal: „Egyszer majd te is észreveszed“, azt vetettem ellen, hogy elég, ha valaki tud bánni a férfiakkal. De ha úgy vesszük, meg voltam győződve róla, hogy igaza van. Mario megkövetelte, hogy pontos legyek, és fenyegetett, hogy ellenkező esetben nem mutatkozik többé. A valóságban mindig eljött; de azért igyekeztem pontosan érkezni, mert akkor láthattam, ahogy — miközben szembe mentem vele — megelégedetten végignéz rajtam, s ez jő jel volt. Ha azonban hátat fordítva várt rám s az elsuhanó autókat bámulta, szorongást keltett bennem, noha egyidősek voltunk.

Akkor este hátat fordított. No, gondoltam, valami baj van. Mosolyogva közeledtem felé, úgy téve, mintha nem venném észre a rossz hangulatát, mert ilyenkor gyakran ő Tnaga is megfeledkezett róla. De ezúttal meg sem fordult, s én gondolatban végigfutottam rajta, mi történt az előző este, emlékezetembe idéztem, milyen hangon beszélt velem, amikor hazamentem. Tiszta volt a lelkiismeretem, mégis piros voltam, mint a pipacs.

— Micsoda hőség — mondtam, a kézitáskámmal legyezve magam.

— Nem érzed, hogy milyen meleg van? — ismételtem meg. Végülis arra fanyalodtam, hogy egyenesen megkérdezzem tőle: — Mi bajod? Még csak jóestét sem kívánsz?

Cigarettázott, keze a zsebében, a cigaretta az ajkai közt lógott. Aztán elindult, anélkül, hogy rámnézett volna, ott mentem mellette, miközben arra gondoltam, hogy türelmesnek kell lenni.

Elmentünk az automata büfé előtt, ahova gyakran betértünk egy fagylaltra, s anélkül, hogy megálltunk volna, átmentünk a téren, a Lungotevere irányában. Mario rendszerint akkor ment arra, ha veszekedni akart, de aztán, mivel ott sötét volt, majd mindig megváltoztatta a szándékát.

Nem járt arra senki, sűrű sötétség volt a platánok alatt. — Drágám ... — mondtam várakozásteljesen és belékaroltam.

Mario hirtelen megállt és végre megfordult, hogy rámnézzen. Vészjósló volt a tekintete. Ijedten húztam el a kezem, s akkor pofon ütött, amitől erősen megfájdult az orrom.

— Jaj! — jajdultam fel, körülnézve.

— Jaj? — ismételte meg. — Még jajgatni merészelsz? Hol voltál teg* . nap este? Ki vele, mondd meg az igazat. Mit csináltál?

— Semmit — válaszoltam. — De hiszen már telefonon elmondtam neked. Megkért a mérnök, hogy maradjak benn és fejezzem be a je>lentést... gépeljem végig ... harminc oldal... és az a hátfájás! .,.. De amikor látta, hogy elmúlt tíz óra, azt mondta ...

— Mit mondott? — 3zólt közbe durván.

— Azt mondta: „Ne nyugtalankodjék, kisasszony, már kiadtam az utasítást, hogy vigyék haza autón.“ Egyedül mentem la A portás is bizonyíthatja, aki odaszólt a sofőrnek: „Siess vissza, mert különben még egy órát tart, míg az a másik elmegy!“ Megértetted? Érted már? — kérdeztem tőle mosolyogva.

Mario nem válaszolt, továbbra is azzal a szörnyű tekintettel bámult rám, miközben lábujjhegyen ide-oda ingatta magát. Attól tartottam, hogy váralanul rám veti magát. „Megöl“ — gondoltam, és jobban féltem az újságoktól meg a botránytól, mint a haláltól.

— Ez az igazság — bizonygattam, igyekezve őt tekintetemmel és hangommal meggyőzni az ártatlanságomról. — A gépkocsivezető hétgyermekes családapa, láttad őt néhányszor... Kire vagy féltékeny?

Mario még mindig nem szólt semmit, csak állt sápadtan, és én sejtettem, hogy tovább kell beszélnem, ha abbahagyom, ki tudja, mi történik.

— Ű elöl ült, én meg hátul — folytattam. — Egy szó sem esett köztünk. Vagyis hogy mégis, egyszer azt mondta: „Milyen késő van már, szegény kisasszony ... A lányom gépírást tanul, az év végén kapja meg az oklevelet, hát bizony gondolni sem merek rá, hogy ilyen életmódot kell majd folytatnia.“ Felsőhajtottam: „Bizony, én tudom, hogy van ez!...“ — és olyan fáradt voltam, hogy mikor megérkeztünk és kitárta nekem a kocsi ajtaját, mint valami hölgynek, nem akartam kiszállnú

De bárcsak sose mondtam volna ezt: Mario másodszor is arcul ütött, aztán adott még egy pofont, amitől eleredt az orrom vére. Éreztem, milyen meleg, utálatos, ahogy az ajkamra csöpög, és szégyelltem magam a járókelők előtt.

— Adjál zsebkendőt — kértem; aztán betömött orral odamentem a korláthoz.

„Mi rosszat tettem?“ — kérdeztem magamtól; közben a folyót néztem és arra gondoltam, hányán vannak, akik véget vetnek mindennek és beleugranak. Mario közelebb jött, de megértettem, hogy ezt csak azért tette, mert nehezére esett a színészkedés; valóban, nehogy bátorságot kapjak, öklével hirtelen és dühösen a korlátra csapott.

— Mit tettem, Mario — suttogtam könnyezve.

Közben arra gondoltam, hogyan változik meg egyik pillanatról a másikra az élet: csinos, vidám, igazán egészséges lány voltam, elégedett azzal, hogy dolgozom és jegyben járok Marióval, ezzel a jóképű fiúval, akit minden barátnőm irigyelt tőlem, és most itt voltam és néztem

Alba de Céspedes:

félelem

' ALBA DE CESPEDES, ■ módéra olasz irodalom egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége.