A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-16 / 11. szám
Angelika mily álomba merült. Kisvártatva bicegő térti lopakodott be egy titkot a)tán az atazony hálószobájába. Csendben odabicegett Angelika ágyából, majd megállt. Lélegzetvisszafojtva figyelte az alvó asszonyt. Az éjszaka mély csendjét csak Angelika szuszogása, törte meg, időnként halkan felnevetett álmában. — Biztosan valami szépről, jóról álmodik — gondolta a titokzatos látogató. Hosszasan nézte, figyelte az alvó asszonyt, majd szinte nesztelenül odalopakodot thozzá, lehajolt és homlokon csókolta. Angelika nem ébredt fel... A szomszéd szobából furcsa nesz hallatszott. Mintha valaki az ablakot nyomta volna be erőszakkal. A titokzatos látogató pillanatok alatt a hálószoba bársonyfüggönye műgé bájt, onnan figyelt. A hálószoba ajtaja nesztelenül kinyílt. A küszöbön egy nyurga, aötétképfi fiatalember jelent meg. Tétlenül állt, majd mint az árnyék surrant be a szobába. Kezében hosszá, hegyes tőr volt... Az ággyal szemben megállt. Tfinődütt, majd gyors el határozással az alvó asszonyra akart támadni. A függöny mögé bújt látogató nesztelenül, mint a leopárd támadt az orvgyilkosra. A két éjszakai látogató között élet-halál harc kezdődött. Az orvgyllkos ügyesebben mozgott, a bicegő acélkarjából azonban nem tudott szabadulni. Hiába erőlködött, hiába próbálkozott. Megcsúszott, a jobb kezében levő tőr a szivébe hatolt... Angelika felébredt a halálsikolyra. Kiugrott az ágyból. Szemtől-szemben állt azzal az emberrel, aki megmentette az életét. De Poyrac, Angelika első férje volt... Az álmából felriadt asszony nem akart hinni a szemének. Az első pillanatokban azt hitte, hogy még mindig álmodik, Amikor végre magához tért ás szólni akart, de Poyrac a titkos ajtón át eltűnt ... — joffreyl Joffrey! Egyetlen szerelmem! jöjj visszal Csak téged szeretlek ... 1 De Poyrac azonban nem válaszolt. Angelika hálólngben a pincébe rohant. De Poyrac éppen akkor lépett be a kútba, amikor az asszony az udvarra ért. Férje azonban nem szólt, pillanatok alatt eltűnt a kút sötét mélyében. Angelika nagyon örült, hogy férje életben van, de egyúttal nagyon félt. Bezárkózott a szobájába. Az örömtől és félelemtől reszketett, félt á haláltól. Tudta, hogy La Montespau asszony bérencei mindent elkövetnek, hogy őt megöljék. Furcsa neszre lett ismét figyelmes. A titkos ajtó ismét kinyílt. Ezúttal Savary jelent meg szobájában. — Hogyan kerül Ide? Kitől kapta meg a titkos alagút kulcsát? Hol van de Poyrac, a férjem?! — De Poyrac küldött, hogy átad|am önnek ezt a levelet. Angelika egész testében reszketett, amikor felbontotta a levelet. „Szerelmem. Éjszakánként eljöttem, hogy láthassalak. Te ezt nem Is sejtetted. Imádlak! Szeretlek! Ezért nem ébresztettelek fel soha. Nem akartalak ismét bajba sodorni. Te a napfényes világban élsz, én meg a pincék, titkos alagutak sötétségében sínylődök. Az én sorsam ez, ezért kérlek, felejts el! Nincsen semmim, nem tudok neked semmit sem nyújtani. Kérlek, vigyázz magadra és gyermekeinkre. En most elmegyek. Lehet, hogy egyszer majd Ismét visszajövök. De ez bizonytalan. Almaid mosolya azonban örökké emlékezetemben marad.“ — Miért nem szólt nekem arról, hogy itt él a férjem? Miért titkolta ezt el előlem? — mondta szemrehányóan az asszony Savarynak. — Sejtettem, éreztem, hogy él, ön meg ... — Megesküdtem, hogy senkinek sem szólok róla. Es ha de Poyracnak jót akar, legyen okos... — Igaza van! Most okos leszek! Azonnal fogassa be a legjobb lovakat és mindhárman utána megyünk! Tudom, megtaláljuk! — Mindhárman ... ? — Igen, a múmiát Is magunkkal visszük és ú| életet kezdünk! De Poyrackal, életem egyetlen, Igaz szerelmével... — Vége —
