A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-09 / 10. szám
ben lehetőségük adódik a kilépésre ... Érdemes megjegyezni a dátumokat is. A felmondást az USA csak 1969. augusztus 24-e után fogadja el, ezen a napon lesz igazán húsz esztendős a NATO. Az Atlanti Paktum aláírása után még több mint négy hónapba telt, mig valamennyi aláíró kormány országának törvényhozásával ratifikálni tudta a szerződést. Az utolsóknak a francia és az olasz képviselők szavazták meg, a párizsi Bourbon-palotában 395:189, a római parlamentben 323:160 arányban. 1970. augusztus 24 A legjobb esetben tehát nemzetközi jogilag csupán 1970. augusztus 24-én vélhetik ki egy vagy több ország a NATO-ból. Számíthatunk-e erre? A Józan mérlegelés eredménye az lehet, hogy — egyelőre még nem. Franciaország kormánya ugyan katonailag már sok NATO- kötelezettséget elutasított, de az Atlanti Paktumot felmondani ma még de Gaulle tábornoknak sincs szándékában. Kanada új miniszterelnöke, Trudeau, a minap kilátásba helyezte, hogy hazája kiléphet a NATO-ból, de ismerve Kanada és óriási déli szomszédja, az Egyesült Államok szoros kapcsolatait, az USA roppant befolyását Kanadára, ezt a kijelentést legfeljebb amolyan „kísérleti léggömbnek“ tekinthetjük, amely kipukkadhat, ha a megvalósulás felső régióiba akarna eljutni a kanadai kilépési kívánság. Norvégiában, Dániában a közvélemény tekintélyes része már a NATO-kötelékekből való szabadulás mellett foglal állást, a hivatalos kormányvéleményének azonban Jobbára ellentétesek és a NATO-hoz való hűséget fejezik ki. Portugáliában nem egyszer elhangzik a fenyegetőzés, hogy hátat fordítanak az atlanti koalíciónak, de az ilyen hangoknak más a magyarázatuk és Indítékuk: a lisszaboni gyarmatosítókat haraggal tölti el, ha az Észak-atlanti Tanács ülésein a vádlottak padjára kerülnek az angolai, mogambique-i vérengzések miatt. Görögország Jelenlegi fasiszta vezetői, a katonai Junta tagjai is meg-megeresztenek olykor-olykor dühödt mondatokat és azzal riogatják a brüsszeli NATO- úrakat, hogy „felülvizsgálják Görögországnak és az Észak-atlanti Szövetségnek a viszonyát“, de az ilyen fillpplkákat szintén az indokolja, hogy a NATO-ban számosán helytelenítik az athéni diktatúra terrormódszereit, demokratikus mázzal szeretnék bevonni a népellenes rendszert. Viszályra ad okot Ciprus kérdése is: hol Ankarában, hol Athénban keveslik a NATO politikai, katonai támogatását a szigetországra vonatkozó török, illetve görög követelések érvényesítéséhez. S így sorolhatnék még tovább a különböző indítékú állásfoglalásokat, amelyekben hol burkoltan, hol kevésbé leplezetten benne van a NATO-ból való kilépés gondolata. Mi az „O"? Visszatérve a francia álláspontra, meg kell említeni azt az érdekes, Jogászi csűrés-csavarással megfogalmazott érvelést, ihogy különbséget kell tenni az Atlanti Paktum és a két évtized alatt a szerződésre valósággal ráépült szervezet, a tulajdonképpeni NATO között. Párizsi vélemény szerint a NATO-ban az „0“, azaz az organizáció a megkérdőjelezendő! De Gaulle tábornok hívei azt mondják, hogy az Észak-atlanti Szerződés helyes és szükséges, a nyugati vagyis a „szabad“ világ összefogását szolgálja, ezt Franciaország magára nézve továbbra is érvényesnek ismeri el, de a katonai szervezetben, amely idők folyamán alakult ki és amelyben az amerikai hegemónia érvényesül, illetve a/melyben a nemzeti hadseregek, így a francia fegyveres erők, az integráció folytán nem a nemzeti érdekeket szolgálhatják, nos, ebben a katonai szervezetben Franciaországnak már nincs helye ... Meglehet, hogy ez a francia érvelés, amelyet egyébként az amerikaiak, a nyugatnémetek és a NATO központjában ülő nemzetközi tisztségviselők egyformán mesterkéltnek ős igaztalannak mondanak, előbb-utóbb más országokban is elfogadókra talál. Mindenesetre ezen az alapon csökkentette minimálisra a részvételét Franciaország a NATO katonai integrációjában. Teljesen nem szakította meg kapcsolatait, hiszen oéldáuí már az 1967-es de Gaulle döntések után vállalt oroszlánrészt Franciaország a NATO közös elektronikus légi riasztórendszerében, amelynek vezetőjévé éppen francia tábornokot neveztek ki... A NATO alapokmányának 12. cikkelye szól a megreformálás lehetőségéről. Ez tulajdonképpen már tíz esztendeje fennáll, az Atlanti Paktumról ugyanis az áll az említett paragrafusban, hogy „miután a Szerződés tíz éven át érvényben volt vagy bármely más, későbbi időpontban, a Szerződő Felek egyikük kérésére tanácskozásokat kezdhetnek a Szerződés felülvizsgálatáról ...“ Ismét csak Franciaország kormánya volt az, amely a 60-as esztendők eleiétől kezdve ismét és ismét sürgette az Északatlanti Szerződés reformját — de mindig csak általános formában ... Konkrét változtatásokat nem javasolt mindeddig de Gaulle tábornok. Ha egyszer egyik-másik tagállam kilépési szándékával jelentkezik; minden bizonnyal az lesz az akaratának megmászására szolgáló eszköz, hogy előveszik a NATO megreformálásának lehetőségét. Szocialista javaslat A szocialista országok — mint emlékezetes — tartják magukat ahhoz a több alkalommal is nyilvánosságra hozott ajánlatukhoz, hogy Európa két tömbre szakítottságának megszüntetése céljából hajlandók a Varsói Szerződés megszüntetésére, ha ugyanakkor feloszlik a NATO is. Leszögezték ezt igen nyomatékosan 1966 Júliusában, a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésén. Az természetesen ma még nehezen képzelhető el, hogy egyik napról a másikra a két katonai szervezet megszűnjék. Az európai kollektív biztonsági rendszer, amelynek a Varsói Szerződős és a NATO Pliantomok a levegőben. A háború kísérletét Idézik fel esek a nnkleérls bombázás céljaira konstruált gépek. egyidejű felszámolásakor kellene érvénybe lépnie, még nagy körvonalaiban sem bontakozik ki. A szocialista országok diplomáciája hatásos részintézkedéseket kezdeményez mindaddig, amíg a fő célkitűzés el nem érhető: a Varsói Szerződés és a NATO közötti meg nem támadási szerződést, az atomfegyvermentes övezetek kijelölését stb. Ezek a szocialista Javaslatok a NATO brüsszeli központjában éppúgy, mint az egyes tagállamok fővárosaiban mindenkor figyelmet keltenek, tárgyalási alapul szolgálnak mind az egymás közötti tanácskozásaikon, mind a keletnyugati, kétoldalú megbeszéléseken. Az olyan, egyes kisebb NATO- országok diplomáciája által kidolgozott elképzelések, mint a belga Harmel-terv volt, már bele is építik a szocialista kezdeményezések egylkét-másikát a maguk által elfogadhatóknak ítélt megállapodást£'-vezetekbe. Természetesen nem szabad azt hinnünk, hogy hosszú, szívós politikai harc nélkül — amelyet szükségszerűen alá kell támasztaniok a gazdasági vagy katonai erőfeszítéseknek — egyhamar Jobb belátásra lehetne bírni a NATO-ban társult imperialista hatalmakat és a csatlósaikká szegődött kis országokat. Időről-időre felülkerekednek a „héják“ és elhallgatnak a „galambok“. így volt ez 1968 őszén, de akár ilyennek láthatjuk a NATO-t 1969 tavaszán is, a különböző, éppen Csehszlovákia nyugati határai közeiében megrendezett, erőfitogtató és lélektani hatást célzó hadgyakorlataik fényénél is. Az AFCENT élén Ami különösen aggasztó a NATO- ban, az a Német Szövetségi Köztársaság és a Bundeswehr növekvő szerepe, mind szélesebb körre terjedő befolyása. A franciák kivonulása a NATO-parancsnokságokból többek között azt eredményezte, hogy újabb parancsnoki, vezérkari főnöki posztokat foglaltak el a Bundeswehr főtisztjei. Ma már az AFCENT (a NATO katonai nyelve az amerikaiak rövidítésimádatát tükrözi, az AFCENT így a NATO közép-európai főparancsnokságát Jelöli) élén nyugatnémet tábornok áll. Igaz, a NATO-ban irányító szerephez Jutó Bundeswehr-főtisztek már nem a háborús bűnösök első generációjához tartoznak — a Speldelek, Trettnerek, Heuslngerek, gróf Kielmanseggek már nyugalomba vonultak. Olyan tisztek váltják fel őket, akik 1933- ban, Hitler hatalomra kerülésének idején még csak hadnagyok voltak, mint Jürgen Bennecke, aki az említett közép-európai NATO-erők főparancsnoka ma. De Bennecke sem tevékenykedett a második világháborúban másutt, mint a keleti front középső hadseregcsoportjánál, ahol is helyettes vezérkari főnök volt. S minden blzonynyal rá is vonatkozik Adenauer, a néhai bonni kancellár híres mondása — a hidegháború bajnoka maga írta meg emlékirataiban —, hogy: „Minden hadseregnek megvannak a maga sajátos módszerei, ez különösen érvényes az oroszokéra, nincs azonban egyetlen olyan amerikai, angol vagy francia tábornok sem, aki eddig valaha is harcolt volna az oroszok ellen, a német tábornokoknak e téren van tapasztalatuk.. Mondta pedig mindezt Adenauer az akkori nyugat-németországi amerikai főbiztosnak, McCloy-nak 1951. április 5-én. „Megkértem, vegye fontolóra, nem lenne-e Jó, ha ezek a szakértők a maguk tárgyilagos ítélőkészségével a nyugati szövetséges katonai posztokra kerülhetnének. A főbiztos megígérte, hogy tanulmányozza Javaslatomat.“ Adenauer nyugodtan pihenhet Rajnára néző kertjében a rózsákkal borított slrhant alatt, a „tárgyilagos ítélökészségü szakértők“ ott vannak már nagy számban a nyugati szövetséges erők irányító posztjain. Annál nyugtalanabb lehet, aki békére vágyik ... 7200 robbanófej Tartozunk az Igazságnak azzal, hogy megjegyezzük: az Egyesült Államok vezetőinek nagy része igyekszik pórázon tartani a revansvágyó bonni szövetségest. A nyugatnémet atomigények kielégítésébe Washington mindmáig nem egyezett bele, bonyolult kerülőutakat jelöl ki az efajta bonni követelések hatása alatt, amelyeken Idővel közelebb kerülhet a Bundeswehr a hőn áhított tömegpusztító fegyverekhez. De még ennek tudatában sem lehet másként, csak roppant aggodalommal gondolni arra a tényre, hogy Nyugat- Európában s azon belül elsősorban Nyugat-Németországban 7200 nukleáris robbanófejet tárolnak. Európa békéje szempontjából legfőbb ideje lenne elhárítani a kontinens népeit fenyegető atomveszélyt. A mégoly részlegesnek tűnő leszerelési megállapodások az első lépéseket Jelenthetnék a hoszszú úton, amelynek a végén a kollektív biztonsági rendszer megteremtése vár a sok háborút, vérözönt látott földrész lakóira. 1969, a NATO fennállásának huszadik évfordulója talán „lelkiismeret-vizsgálatl alkalmat“ kínál a nyugat-európai népeknek és Józanabb politikusaiknak. A Hét száméra írta: PÄLFY JÓZSEF hét 5
