A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-05 / 1. szám

Naponta ezer a disznót A tűzhelyen a hálják a szalonnát, az asztalon darálják a húst, készítik a kolbászt. A sonká­kat, oldalszalonnát stb. besózzák s majd kl­­füstölik. Szinte hihetetlen, hogy egy disznó­ban elfért ennyi hús. A disznó a falusi ember bőségszaruja. Persze ezért a bőségszaruért meg kellett dolgozni, a kukorica és egyéb „belevaló“ nem jött Ingyen és magától. Aztán még a rettegés is, hogy el ne pusztuljon idő előtt. A tor Télen korán sötétedik, a disznóölés szinte egésznapos munka, a zsírt sokszor még más­nap Is sütik. A dolog azzal a bizonyos, pogá­­nyosan vidám vacsorával végződik, amit tor­nak neveznek. A disznótorra eljön az a né­hány marcona férfiú, akik reggel „megfogták“ a hízót. Előbb koccintás egy kis „házival“. Az­után remek, zsíros pörkölt, utána sülthurka és Prandl Sándor felvételei Vágóhídi mester kolbász. Közben: „Koccíntsunkcsakl“ Ezúttal borral. Végül nagy és jóízű terefere, amely sokszor éjfélig Is elhúzódik. A háziasszony elmondja, hogy a Göndör az utolsó pillanatig nagyon Jól evett, a házigazda, hogy a másik is hízik már az ólban. Megállaplttatlk, hogy a Göndörből lett: ennyi és ennyi liter zsír, ennyi és. ennvi kolbász és szalonna, rengeteg hurka, töpörtyű, háj stb. Természetesen később egyéb dolgokra is sor kerül, katona- és legénykori élményekre és legvégül (ha a hlzó valóban nagyon jó volt, vagy ha a bor huncutabb a kelleténél) esetleg arra Is, hogy: „Kecskebéka felmászott a fűzfá­ra“ stb. Naponta ezer Mit tud mindebből a városi ember? Nem sokat. Van néhány ködös gyermekkori emléke, feltéve, ha falusi gyermekkora volt. Máskülönben disznót csak a hentesnél látott feldarabolva, esetleg vidéki szolgálati utak al­kalmával. Hurkát néhány borozóban kaphat ugyan, de annak Ize a falusitól olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, A minap ellátogattam a pozsonyi vágóhídra. A vágóhíd igazgatóhelyettesétől tudom, hogy a szlovák főváros lakói naponta ezer disznót esz­nek meg, legalábbis ennyit vágnak le és dol­goznak fel a vágóhídon. Azt is elmondotta, hogy a hízókat a nyugatszlovákiai kerület me­zőgazdasági üzemeitől vásárolják. Legtöbbet a dunaszerdahely! járásból. Ahhoz, hogy a vá­rost rendesen elláthassák dlsznóhússal, még napi háromszáz hízóra lenne szükségük. A vágóhídon a disznókat villanyárammal ütik agvon, utána nyomban kiengedik a vérüket és feldarabolják. Az igazgatóhelyettes nagyon invitált: nézzem meg, milyen ügyesen, korszerű módon ölik a disznókat s dolgozzák fel a húst. Korszerűség ide, korszerűség oda, nem voltam rá kiváncsi. Fényképész-kollégám megnézte a dolgot, aztán vizesborogatást rakott a fejére. Ettől függetlenül: kívánom polgártársaimnak (és magamnak is), hogy a hiányzó háromszáz hlzó minél előbb érkezzék meg (naponta) a pozsonyi vágóhídra. Mégis, remélem nem sér­tem meg ezt az intézményt (a vágóhidat), ha? most imigyen sóhajtok fel: Hol van ez attól! A Jó falusi disznótortól! Mint Makó ... de ezt már mondottam. Zs. Nagy Lajos Sétány Havas f6k állnak a sétány két olda­lán, szomorú, lombjavesztett öreg tör­zsek. Göcsörtös ágaikra ezernyi hó­­pehely ülepedett, takarút borított rá­juk az ónos téli ég. Kopár a környék, sehol egy tenyérnyi zöld, mindent be­temetett a tél, befűt a hóvihar. Csak a varjak keresik fel a sétányt s az ága­kon megölve rekedt bangón énekelnek: kár... kár... A vén fák Ilyenkor Csz­­szenéznek és búsan sébajtoznek a téli szélben. Kár, kér, hogy elmúlt a tavasz, a nyár, hogy üresen ásftoznak a szép emlékeket őrző padok. Hiszen nem is olyan régen tömött lombok fogóztak egymásba, madarak fészkeltek az ága­kon s zümmögő darazsak viháncoltak körös körül. S ha leszállt ez alkonyat, benépesültek a padok, szerelmesek búj­tak egymáshoz, hogy elsuttogják a száz­szor elismételt vallomást. Ilyenkor megremegtek a vén fák lombjai, halk éji szerenádot susogtak az összeboruló pároknak. Milyen csodálatos is volt a nyári ég, amikor kidugták fitos orrocskájukat a csillagok 8 fényük átragyogott a lom­bok közén. Sejtelmes fény ömlött el ilyenkor a sétányon, gyémántként csil­logott a kavics s a fűben felcirpelt egy-egy nyugtalan tücsök. De hát ez a világ rendje: elmúlik a tavasz, a nyár, s az őszi szelek lesodor­ják a halódó faleveleket. S a fáknak tűrni kell ékességük elvesztését, a sze­lek hideg csókját, a fagyos hosszú éj­szakákat. Tűrnek, remélnek, mert jönni kell még tavasznak s nyárnak, amikor újra rügyek fakadnak a vén ágak hegyén, s a szelek kedvesen incselkednek. El­jön majd a nyár is, s a lombok slatt új szerelmek születnek... Jaj, csak ne volna olyan hosszú ez a tél. —ds— hét 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom