A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-02 / 9. szám
Még a tél derekát Jelezte a naptár, hogy szülőfalumba, Garamkövesdre kényszerültem néhány napra, Talán ennek „örömére“ enyhült meg az Idő olyannyira, hogy a hazai agyagos föld akaratos vendégmarasztaló sártengerré változott. Kölcsön-gumlcslzmában jártam a számomra még ma Is fura elnevezésű utcákat, melyeket csak a hazai tisztelet nevezhet annak, mert valójában csak közőik, sikátorok, ahol a házak, mint füsti fecskék fészkel tapadnak a hegyoldalhoz. A laposon a falu szép kényes képet mutat. Főnt, a Feketehegy hátán a Kosarak, az egy sor házat jelző utcanév mögött szorongó házacskák lapulnak, simulnak a parthoz. Az egy sor ház szembenéz a Dunával, a Garammal, és az esztergomi bazilikával. A faluból mindössze a templomtorony keresztjét látja az egy sor ház. Csak midőn elindul az ember vízért, vállán a hagyományos váskával az Alsópartokra, majd még mélyebben a cigánykútra, akkor bukkan elő a falu, ahová a parti házak Is tartoznak. Előbukkan a falu és a vízhordó ember megáll egy lélekzetvételre a Kormosék előtt. Megáll, mert meg kell állnia. A falu és a táj, mint az álomlátás, oly tündöklőén szépséges. Szinte Jő, hogy ilyen. Ha a sárra, az elszigeteltségre gondolok Itt a Partokon, ás az emberek dühös marakodására, ügy megfakul a kép egy pillanatra. De a táj szépsége sok mindent pótolt fönt a szegénysoron. Tavaszi vasárnapok partszélí üldöglései még a haragosokat Is összebékltették. Egyformán éhes s egyformán munkanélküli volt itt valamikor mindenki a Partokon. És egyforma haraggal nézték a világot, de egyforma gyönyörűséggel a tájat. Talán már kevesebb most a dühösség, ha leszámítom a sarat, az esti sötétséget és a vizet, a vlzhordó váskát, amely minden alkalommal megnyomja a vállam ilyen hazalátogatások Idején. Most én is a tájat nézem, ahogy felém billen a messzeség. Mintha valaki egy csodálatos festményt állítana elém. Előttem jó mélyen a képkeret alsó léce, a falu vlszintes utcája. Messze, a Duna tűlsó partján, Esztergomon túl Dorog, Tokod, Tát: szénbányák, üveghuták. Ez a képkeret felső léce. Jobbra, nyugat felé a Hegyfarok, a párkányi, muzslai, ebedl szőlőkkel. Itt a kép, a táj tovább tárul és szép időben jól látni az ebedi és a muzslai templomtornyot is. Balra a Szkala és az esztergomi hegyek határozottan keretezik a képet. A keretben pedig ott csillog a Duna híres esztergomi S betűje, a belé futó Garam és a két folyó partján az emberi nyüzsgés, amit szinte behunyt szemmel is érzékelni lehet. Mintha egy óriás kát rúddal támasztaná meg hátulról e tájat, úgy billen felém a távolság kékje és benne a tíz település, faluk, városok. Tizenegyedik, az e vidék számára oly nagyon fontos és várt párkányi papírgyár, melynek kéménye, mint egy felkiáltójel magasodik, szinte a kép kellős közepén ... De itt a Partokon fekete a sár. Mintha lábra kelne az agyag. Csurog, ömlik a hegy lefelé. Talán még a házak is elindulnak a sár hátán. A váskás, vízhordő embert a két vödör bizony jól belenyomja a dagadékba. Érzem, hogy emelem az egész partot a gumicsizmámmal. Lent a faluban szürkén fénylik a barna télben a betonjárdák csíkja. Lassan, mint a csigabiga, kapaszkodnak a járdák a meredek utak, sikátorok lábába, hogy majd évek múlva felmásszanak Ide Is a régi szegénysorra. Bár az is kopik már. A maroknyi házak helyén már csak tenyérnyi kert, de inkább bozótos éktelenkedik. Alig lehetne elhitetni az idetévedt idegennel, hogy e semmi lejtős térségeken valamikor házak álltak. Költözik a fiatalja, le a laposra, az öregek meg lassan a szomszéd dombtetőre, de őket már úgy viszik a fekete Szent Mihály lován.Elkomorul a táj, ahogy a téli eső veri. Jó ilyenkor -az esernyő a gumicsizma mellé. Különösen akkor jó, ha az ember látogatóba indul le a hegyről az alsóbb régiókba. Alászáll, mondják itt a partosiak. Ám ez a művelet nem oly egyszerű. Áll az ember egy múlt heti fekete hóbuckán, amit az eső már kikezdett. Áll és morog: Ha a temető felé indulsz, a Mélyútnak nevezett sikátor-utca torkában rekedsz: de, ha az Alsópartok felé indulsz, és ott akarsz alászállní, úgy vagy a Ribizll-közben, vagy a Bicsakos-közben leled a purgatóriumot. A legésszerűbb megoldás az volna, ha az ember hátat fordítana a falunak, átvágna az erdőn, nem bánná, ha vizes Is az avar, irányt venne Bajtára, ott felszállna egy autóbuszra és úgy menne Garamkövesdre, mármint le a faluba. Beállók egy vízmosásba, a sárgásbarna lébe és amerre az fut lefelé, én is arra megyek, benne tapodva, csúszva, mivel fgy hígítva mégsem ragad, húz magához az agyag. A parti sarat lemosom a laposon és megtisztálkodva indulok ki a szövetkezet tanyájára, ahogy itt nevezik, miután ez a látogatásom célja, a tanya, ott 1« két ember, két állatgondozó a malacoknál és a bikáknál. Mert lehet szépséges a táj, gyönyörködhetünk benne vagy lkáromkodhatunk a sárra, mindez csak akkor jelent valamit, ha előttünk van egy szép szelet rostélyos vagy a tepsiben a sistergő kolbász, hurka. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha vasárnap is, mint most Is a látogatásom napján, van aki abrakol az istállókban. A Papdombon épült fel a tanya, a szövetkezet központi birodalma. Az esti etetésre érkezem, már sötét van. A kapus engedélyével fölbaktatok a dombra, ahol igyekszem eligazodni és megkeresni Fazekas Feri zootechnikus helyettest. Mintán nincsenek tvlámpák a mázsaház-téren, nem látom a bajt, amely majdnem végzetes lett számomra. A mázsaház ablakából kivetődő fényben ugyanis csak azt látom, hogy a tér szinte fővárosi simaságé. Rálépek, illetve bele a tér majdnem térdig érő híg sarába. Csak óvatosan, mondom magamban. Itt még baj lehet. Nézem a gumicsizmám szárát és megnyugszom, mert látom a peremét. A hangok után indulok. Daráló zúg az első istállóhoz ragasztott helyiségben. Stugel Pali bácsi darál, de mit? — kukoricacsutkát. Köszönök és kérdezem a Ferit, meg hogy mire jó ez a csutkadarálás. Mondja, hogy a Ferit majd odébb megtalálom, a csutka pedig abrak (?). Később tudom meg, hogy valóban az, és ebből látszik, milyen régen nem jártam már szövetkezetek tájékán. Látom Is már a következő istálló előterében, hogy készül a csutkaabrak. S miután Fazekas Ferit is ott találom, mindjárt egy rövid előadást Is tart a keverék mibenlétéről, amit nem tudok megjegyezni. Egyrészt mert csodálatos apró villanyégő van a fejünk felett, és hiába Is venném elő a jegyzetfüzetemet, de meg azért Is, mert az előadás nyelve keverék szaknyelv. Mindent, amit a csutkához adnak, hogy abból abrak legyen, csak szlovák kifejezéssel ismerik, a félhomályban meg nem látom, hogy ml lehet az magya rul. De ebből a félhomályból magyarul köszönnek rám az Ismerősök. Egy asszonyhang: Szevasz, Pista, mit hajtó?! Ami annyit jelent, hogy mit keresek. Egy másik asszonyhang: Szia, Pista, Hát te Itt vagy? Átveszem a hangot meg a nyelvezetet és szabályszerű stílusban mondom: Csao, lányok, jó munkát! És nem is hiányzik más ezek után, mint egy jó tánczenekar, mert ki tudja, hátha szeretnék a bikák felkérni a teheneket egy kis bokagyakorlatra. A barátságot nem rontja a tréfás köszöntés, és én Is, meg az asszonyok is csak egy jólzűt nevetünk,: hiszen otthon vagyunk. Ezzel a jókedvvel lépünk ki Fazekas Ferivel az istállóból, bele az újabb híg lébe, hogy eljussunk a malacokhoz, és azok gondozójához, a Pannihoz, aki nyolc éve gondozza a szövetkezet malacait, akiről a vezetőség csak a legjobbat mondhatja, ős aki most, negyvenhatévesen lett Botka Lászlőné, de aki továbra is csak Panni maradt. Csodálatos birodalom a Panni Istállója. A majdnem kopasz kismalacok melegítő lámpák alatt szopják szuszogva az elfekvő anyákat és a Panni meg a férje úgy járnak a ketrecek között, mintha pontosan tudnák, hogy az ő kezük munkája nélkül nem így volna Itt minden, ahogy van. Pedig nem tudják! Ahogy beszélgetünk a csöpp előkészítő helyiségben, kiderül, hogy a szegény ember beldegződött kötelességtudata a titka annak a munkaerkölcsnek, ami Panniből árad. A szegény emberé, aki megszokta, hogy csak a két szorgalmas kezét becsülik meg. Én az ismerős jogán is kérdezem, hogy a sok évtizedes apja melletti bojtárkodás után, majd a szövetkezeti nyolc év után, amikor végre már A falu foghíjas középpontja a Partokról nézve
