A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-23 / 8. szám
TOLVAJ BERTALAN jogos jogok I „Haza csak otí von, hol jog is van ., .* (Petőfi Sándor) I Száznyi magyar értelmiségi jött össze nemrég Kassán, s azt vitatta: mire van jogunk. Mire van joga a csehszlovákiai magyarságnak, miután az államszövetségi és a nemzetiségi alkotmánytörvény jóváhagyásával beléptünk a föderációs viszonyokba? Jogot formálhatunk-e mindahhoz, ami jogalappal rendelkeznek a csehek és szlovákok mint nemzetek, vagy pedig a jogegyenlőség elvéről lemondva elfogadjuk a nemzetiségek számára hátrányos megkülönböztetést jelentő jogcsorbítottsági állapotot? Joggal formálhatunk-e jogot a nemzetiségi politika olyan alapelveihez, mint az egyenlőség, az önrealizálás, a nemzetiségi szubjektum megőrzése, az anyanyelv érvényesülése, az önigazgatás stb., vagy pedig- hordozzuk magunkban a diszkrimináltság tudatát, cipelvén egy életen át a lelki, társadalmi, gazdasági terhét annak a történelmi állapotnak, hogy — rajtunk kívüli okoknál fogva — mi itt és most nem nemzet, hanem csak nemzetiség vagyunk? A kételyeket és a vitát az a körülmény váltotta és váltja ki napról-napra, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény nem rögzített egyértelműen néhány olyan elvet, amely az általános emberi jogokból eredően méltán megilleti a nemzetiségeket. Emiatt egyre inkább eluralkodik sorainkban a jogbizonytalanság érzete. Bár magam is nem egyszer utaltam arra, hogy valahányszor a nemzetiségi alkotmánytörvényre hivatkozunk, ne betű szerint értelmezzük azt, hanem a belőle adódó optimá- 1 i s lehetőség szempontjából, mégpedig Kölcseynek arra a megállapítására gondolva, hogy „jaj a nemzetnek, mely írott törvényeket némán olvas és vakon engedelmeskedik“ — mégsem ütközhetünk meg azon, ha a sokakban felgyülemlett aggályoskodás nem egykönnyen oszlik el. igényt tarthatunk-e az egyenjogúság elvére? Igen. Még akkor is, ha ezt az alapelvet a nemzetiségi alkotmánytörvény tételesen nem említi. Szerepel azonban a föderációról szóló törvény bevezetőjének utolsó előtti bekezdésében, amely „nemzetiségre való tekintet nélkül“ garantálja az egyenlő jogokat. Élhetünk-e az önrealizálás elvével? Igen. Bár az alkotmánytörvény magát a kifejezést kerülgeti, de az elvet mégsem kerülhette ki, mert a preambulum leszögezi, hogy a nemzetiségeknek joguk van „saját nemzeti életformájuk kiteljesítésére.“ Ez tehát vitathatatlan, akár úgy értelmezzük, ahogyan a világhírű Selye professzor: „Az ember egyedüli és legfőbb célja, hogy kifejezze önmagát oly teljesen, amilyen mértékben ez lehetséges“, akár ügy, ahogyan az Ady által feltett kérdésre: „Mit ér az ember, ha magyar?“ Veres Péter válaszol: „Amennyit megvalósít önmagából.“ Jogot formálhatunk-e nemzetiségi szubjektumunk megőrzésére? Kétségtelenül. Az alkotmánytörvény ugyan ezt a fogalmat nem használja, de azzal, hogy elismeri, miszerint ez az ország nemcsak a csehek és a szlovákok állama, hanem az itt élő nemzetiségeké is, s amikor a 4. cikkely 1. és 3. bekezdésében kezeskedik afelől, hogy mindenki szabadon dönthet nemzetiségéről, s hogy mindennemű elnemzetlenítési törekvés tiltva van, valójában nemzeti-nemzetiségi szubjektumunkat ismerik el. Nem kisebb tekintély igazolja emez elv betartásának szükségességét, mint De Gaulle, aki a kanadai franciákra utalva a következőket jelentette ki: „Csak akkor élhet egymás mellett, egy országban két nemzet vagy nemzetiség, ha kölcsönösen megtarthatják, tehát nem olvasztják egybe nemzeti szubjektumukat.“ Vagyis: ha nem kell feladniuk nemzeti-nemzetiségi mivoltukat! Érvényesülhet-e anyanyelvűnk? Az alkotmánytörvény ide vonatkozó részét ismerjük. A jogfaragásnak tanúi voltunk. Az elvről azonban nem mondhatunk le, emberlétünket hagynánk különben megcsúfolni, legfőbb nemzetiségi jegyünket engednénk magunkról letörölni. Ne vegye senki rossz néven, ha hazai minta hiányéban a jugoszláviai új alkotmánytervezetből idézek: „Vajdaság Szocialista Autonóm Tartományban valamennyi nép ős nemzetiség, továbbá nyelve és írása egyenrangú.“ Ez az alkotmánytörvény nemcsak a nemzetiségek nyelvének egyenjogú használatát erősíti meg, hanem gondoskodik alkalmazásuk feltételeiről is, anélkül, hogy a joghasználatűt leszűkítené a csupán nemzetiségek által lakott területre. (Jő példáért nem szégyen a szomszédba menni.J Engedtessék meg, hogy itt közbeszúrjak egy kis epizódot. Herceg János írta a jugoszláviai Hét Nap egyik nemrégi számában: „A zombori járásbíróság elnöke 1952-ben magyar ügyféllel magyarul tárgyalt, mivel tökéletesen bírta nyelvünket, s ezen nemcsak nem ütközött meg senki — hacsak később még nem bosszulta magát ez a jóhiszeműség —, de úgy tűnt, mintha a bátor bíró éppen ezzel nőtt volna nagyot emberség dolgában az ügyfelek és hivatali elöljárói szemében. Pedig akkor semmiféle előírás nem követelte meg az effajta nagylelkű engedményeket nemzetiségi téren. Ma viszont, amikor annyi értekezlet és szakszerű expozé után majdnem ott tartunk már, hogy megkövetelik az ilyesmit, ma nemcsak magyarul tudó, de színmagyar anyanyelvű bíró magyar ügyféllel, magyar tanúkkal a következő eljáráshoz kénytelen folyamodni: Miután megkérdezte az érdekelt feleket — szerbhorvátul természetesen —: anyanyelvükön óhajtják-e a tárgyalás megtartását, amihez a törvény ilyen és ilyen szakasza és paragrafusa értelmében joguk van, Igenlő válasz esetében jegyzőkönyvbe foglalja a kívánságot, a tárgyalást elnapolja, hogy az új tárgyalásra ideje legyen tolmácsot megidézni.“ Ez az epizód is példa. Intő példái (És kérdés, hogy ha nálunk is törvények fogják szabályozni a nemzetiségi élet minden apró területét,, nagyobb szabadságot vagy nagyobb megkötöttséget fog-e ez a számunkra jelenteni?) Végül még egy vitatott alapelv, az önigazgatás. A CSKP akcióprogramjában szerepel, az alkotmánytörvény mellőzi. Mitévők legyünk? Az Akcióprogram a néptömegek olyan egyetértésével találkozott, hogy szinte népszavazásnak számított. Ezt a programot senki nem helyezte hatályon kívül, mindmáig a január utáni politika egyik fő pozitívumaként tartjuk számon. Érvényessége tehát — a benne szereplő önigazgatási joggal együtt — számunkra vitathatatlan. Fent is és lent Is. Ha ugyanis valljuk a szocializmus, a humanizmus, a demokrácia mindenkire érvényes eszméit, s ha az egyenlőség elve a szocialista humanizmusból és a demokráciából ered, akkor jogunk kell hogy legyen az önigazgatásra. A kassai értelmiségi találkozó részvevőinek egységes álláspontja is az volt, hogy mindezek — jogos jogok. A szlovák kormány januárban meghirdetett programja szerintem lehetőséget nyújt az említett elvek realizálására. Ennek a szellemében törekszünk a nemzetiségi politika új mechanizmusának kialakítására, a nemzetiségi élet irányítása új struktúrájának felépítésére, intézményesítésére. Csak így vethetünk véget a nemzetiségi politika terén eddig tapasztalt szubjektív, önkényes intézkedéseknek, s csak így teremthetjük meg a feltételeit annak, hogy ezután tudományos megalapozottságú, objektív ítéletek, döntések és határozatok szülessenek. Ehhez természetesen ki kell küszöbölnünk az életünkből mindent, ami visszahúzó és gátló: a túlhaladott nacionalizmust, az antihumánus elnemzetlenítést, a káros elkülönülést. Az elmúlt ötven év alatt sok-sok megpróbáltatáson mentünk át. Elég, ha az 1968-as esztendőre emlékeztetek. Sokszor váltotta egymást a remény és csüggedés. Most is szinte naponként cserél bennünk helyet bizalom és kétely. Valljuk azonban Benjámin Lászlóval: Az ember, a mindig-megcsalatott, a zilált, — sebesült hiteit, kínját se tagadva — fölméri megint az utat, nekivág, gyeplőt vet az indulatokra, szavakra ... s folytatja tovább a küzdelmet az oszthatatlan, teljes jogokért. Mert haza csak ott van, hol jog is van. Nagy József: Főrév végén, tusrajz A Hét társadalompolitikai melléklete 8 Felelős szerkesztő: Máéi József 9
