A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-09 / 6. szám
Antennaerdő a háztetőkön. Az emberi értelein szeme és fiile. A borostás vasrudak némán, vakon rajzolődnak föl az ég kárpitjára, mégis látnak és hallgatóznak. Felfogják az éter hullámait, hogy a modern kor varázsdoboza képpé, hanggá ulakítsa őket. Antennaerdő. Alig másfél évtizede kezd tek feltönedezni a házak tetején ezek az iisztövér vasrudak. De évről évre jobban szaporodtak s ma már egészen elburjánzottak a házak tetején. Televízió. Mennyit álmodoztak róla az emberek. Tudós elmék kísérleteznek fél évszázadon át, amíg mai formájában megszületett. Olvastam valahol, hogy a harmincas években már közvetítettek képet Budapestről Berlinbe. Gyártelepnek is beillett volna a leadó s a felvevő készülék nem különben. Az első világháborút megelőző években már folytak a kísérleti adásuk az Egyesült Államokban és Angliában. De mi még akkor hinni sem mertük, hogy eljön az idő, amikor a mi házunk tájára is bevonul a hódító és.rabságba döntő televíziós készülék. Csodálatos találmány ez, szentigaz. Le ülünk a kényelmes fotelbe, szemünk előtt felsugárzik a képernyő s egyszeriben belekapcsolódunk a világ eseményeinek áramkörébe. Elég egy gombnyomás és már is megjelenik előttünk a vietnami csatatér vagy a világűrben száguldó űrhajó. Valaha a színházba vagy a moziba kellett elincnnünk, ha művészi élményre vágyódtunk, ma a helyünkbe jön, csak a kezünket kell megmozdítanunk. Hát ki hitte volna? A technika vívmánya az ember kényei mérc, szórakozására. Szépen hangzó frázis, mert ha jobban meggondoljuk, bizony börtönt is jelent a televízió. Képzeljük csak el, estéről estére ott ülünk kiguvadt szemmel a készülék előtt és nézzük a műsort. Nézzük a vibráló képernyőt és semmi más nem érdekel bennünket. Oda a meghitt családi beszélgetés, amely összefűzte a kis közösség tagjait. Lekerültek a műsorról a vacsora utáni séták. Nem érezzük többé azt a jóleső ernyedtséget, amely a napi munka után betölti testünket, lelkünket. Nem kívánkozunk társaságba, színházba, moziba, meri a mi társaságunk immár a televíziókészülék. fájó szívünkben felsejlik néha-néha, hogy milyen abnormálissá vált az t létünk. Fogadkozuiik, hogy ez így nem mehet tovább, aztán minden marad a régiben. A magunk építette bürtünfalakal nem tudjuk többe lerombolni, a csábító szirénnek nem tudunk ellentállni. A televízió az, amely leginkább kiszakított bennünket természetes környezetünkből s elidegenít önmagunktól. Sem családunkkal, sem barátainkkal, sem önmagunkkal nincs időnk foglalkozni, mert állandóan vele vagyunk, őt szeretjük, neki élünk. S az idegeink mindig haptákhun állnak. Nincs megnyugvás. Ha rossz a műsor: dühöngünk; ha rossz a vétel: káromkodunk, ki-be kapcsolgatjuk a készülékét, felmászunk a háztetőre s ide-oda forgatjuk az antennát. Talán még a falra is felmásznánk idegességünkben. Mennyi esaiádi perpatvar adódott már ebből. Hiszen majdnem teljesen elhanyagoljuk otthoni dolgainkat. Nines időnk semmire, senkire, mert jiin az Angyal, a deli hős, a gáncsnélküli lovag. A vacsoránkat lóhalálában kapjuk be, mert kezdődik a táncdalfesztivál. Tudva tudjuk, hogy unalmas lesz a mai este műsora, mégis bekapcsoljuk a bűvös készüléket és biztatjuk magunkat, hátha lesz benne va látni jó is. A fáradtságtól és idegkimeriiltséginl gyakran elalszunk a fotelban s csak a nagy csöndre ébredünk fel. Akkor aztán kikapcsoljuk a készüléket és fáradt tagjainkat elnyujtóztatjuk az ágyon. De milyen rossz szájízze l, milyen keséi vesén ébredünk másnap, fáj minden csontunk, mintha kubikos munkát végeztünk volna. így nőnek a gyermekeink is. Mert nincs erőnk megakadályozni, hogy végignézzék a krimiket s az Angyal nem éppen angya li dolgait. Meg aztán sajnáljuk is őket, hiszen annyit ásitoznak az unalmas gyermekműsorok közben. Az én gyermekeim már csak a krimiken tudnak l'cliidiilni, de azt hiszem a többiek is, mert az iskolában hetekig tárgyalnak egy egy jó krimiről, amit a televízióban láttak . .. Megvan azonban a jó oldala is a televíziónak, szép filmek, nagyszerű színházi bemutatók, tudományos-ismeretterjesztő filmek és így tovább. Jó volna csak ezekre koilátozni drága időnket, a pihenésre szánt órákat. Csakhát gyengék vagyunk, rabjai a megszokásnak, kényelemnek, tgy aztán a televíziókészülék egyrészt belekapcsol bennünket a világ eseményeinek áramkörébe, másrészt megfoszt bennünket szabadságunktól, önmagunktól, természetes életmódunktól . . . S az antennaerdő egyre sűrűbben bur ján/.ik a házak tetején s egyre több ember kerül a képernyő bűvkörébe. —ds— Z. Minárová felvétele
