A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-09 / 6. szám
Ferenczy Anna Lea apáca-fejedelemasszony és Ropog ]ózsef Timur szerepében. Egri-felújitás ÍSÍ Az Ének a romok felett első verses drámának, a szlovákiai magyar irodalomban nincs hozzá megfelelő mércénk, nincs mihez hasonlítanunk. Tizenkét éve került először színre Komáromban, abban az időben, amikor még bárki kritikát mondhatott, bárki szakembernek érezhette magát és élt is — de még mennyire élt, s olykor mennyire visszaélt — ezzel a jogával. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a facsemeték árnyat adó fákká lombosodtak, és a Komáromi Területi Színház gárdája tudja legjobban, mekkora utat tett meg azóta Akkoriban rengeteg darab született szimat után vagy megrendelésre, s ezeknek túlnyomó többsége, hogy nagyon finoman fejezzem ki magam, ma már csak gyermekes próbálkozásnak tekinthető. Egri Viktor verses drámája azonban nem veszített varázslatosan szép színeiből, örök aktualitásából, tiszta csengéséből. Az évszázadok minden történelmi eseménynek mesés színezetet adnak, s ven egy szép mondánál hálásabb téma? A szürke hétköznapok taposómalmába fogott ember még öreg korában is szívesen hallja, szívesen nézi a mese hímporával megnemesített történetet. Egri Viktor tehát hálás témát választott verses drámája tárgyául. Szerencsés választás volt. Ha kritizálni akarnám, legfeljebb valami olyat mondhatnék róla, amit az egyszeri ember mondott a szépségkirálynőről: Igaz, hogy az alakja tökéletes, a haja gyönyörű, de a hóna alatt van egy fekete anyajegy! Dobi Géza kísérőzenéjét magnószalagról többször külön is meghallgattam, s kissé sajnáltam, hogy nem teljes egészében hallotta a lelkes közönség, mert minden egyes része önálló zeneműként is megállná helyét. Nagyon jó lenne, ha felfigyelnének illetékeseink erre a szerény, de fiatal kora ellenére briliáns tehetségű művészre. Nem hagynák elkallódni egy zeneiskolában! Nagyon szépek és sikerültek voltak a jelmezek, atmoszférát teremtettek a szereplők körül, s bizonyára sok nézőnek eszébe jutott az, ami nekem: „Milyen kár, hogy a viseletűnk Is ennyire elszürkült pár száz esztendő alatt“. Nagy Eszter nemcsak mint színésznő bizonyított Dél-Szlovákia városainak és falvainak színpadján, hanem most mint jelmeztervező is a jónál jobbnak bizonyult. Platzner Tibor színpadképe nemesen egyszerű hátteret szolgáltatott Egri drámájához. S mit mondhatok a színészekről, a rendezőről? Csupa-csupa elismerő szót kell mondanom, megálltak helyüket az első felvonás néha cselekménytelen, nehezebben megjátszható jeleneteiben is. Lelkes Júlia tiszta bája azonnal megfogta a közönség szívét, bár korántsem érte el azt a színvonalat, amit a dráma második előadása során. Kér, igazán nagy kár, hogy ez a szép és tehetséges színésznő talán hűtlen lesz a Területi Színházhoz. Ropog József Timurja túltett minden várakozáson. Első -nagy szerepében mindenkivel érzékeltette erőtartalékait. S ami érthető, a második előadáson ő is lényegesen jobb teljesítményt nyújtott, mint a bemutatón. Ferenczy Anna minden szerepében csillog. Ha koldúsgúnyát vesz magára vagy királynői palástot, ha fiatal leányt alakít vagy nagymamát, akkor sem okoz senkinek csalódást. Mélyen átélte azt, amit játszott, és a legjobb alakítást nyújtotta. Turner Zsigmond sokkal többre lett volna képes. Talán egyedül ő volt az, aki némi csalódást okozott a komáromiaknak, mivel hozzászoktatta a közönséget, hogy tőle mindig minden szerepben sokat, nagyon sokat kapjanak. Várady Béla, Fazekas Imre, Bugár Béla, Király Dezső, Petrécs Anna, Szabó Rózsi, Németh Ica és Finta László azt nyújtották, amit mindenki elvárt tőlük, s alig hiszem, hogy bárkinek is lenne kifogása a játékuk ellen. Konrád József, a rendező munkája kitünően visszatükröződött a darabon. Nem engedte meg, hogy a mű érzelgőssé váljon, nem törekedett olcsó színpadi fogásokra, nem akart mindenáron könnyeket lopni a nézők szemébe. S az ő rendezői éleslátásának köszönhető, hogy Erzsébet (Lelkes Júlia) mindvégig megmaradt nemesen tisztának, előkelőén tartózkodónak, gyorsan fellobbanó szerelme ellenére is. Ez nem hidegség! Ha egynapos ismeretség után kevésbé fegyelmezi érzelmeit, éppen az ellenkező hatást érte volna el. Erzsébet így maradt meg Erzsébetnek. Az Ének a romok felett nagy közönségsiker volt Komáromban, és nyílván az lesz Pozsonytól Ágcsernyőig mindenütt. A nézőknek nagy és valóban maradandó élményt nyújtott és a színészeknek, a rendezőnek értékes tanulsággal is szolgált: a múlt, a magyar múlt még mindig érdekes, még mindig érték, s többet ad a szlovákiai magyar közönségnek, mint sok modernek nevezett próbálkozás. NAGY LASZLÚ ENDRE « Lénárd Lórival időtlen idők óta meghitt és őszinte barátságban élek. Talán azért, mert nagyon kedves kis embert láttam meg benne. Általában mindig és minden Lénárd Lóriban a kis embert szoktam látni. Ném tudom, Lénárd Lóriék mit látnak bennem, és egyáltalán szokták-e törni a fejüket azon, hogy hova tegyenek. Ennél sokkal okosabb és komolyabb gondjaik vannak, most például sürgősen hóembert kell építeniük, és ml ez, ha nem az alkotás és teremtés örökszép gondja? De van (így is, hogy várat építenek a nyári, illatos homokból, és ilyenkor csak a legelkerülhetetlenebb esetekben bombázzák szét a gondosan felépített bástyákat, mert nem igaz az, hogy. rombolni szeretnek. Kínzó gyanú gyötör, hogy a rombolást tőlünk tanulták, mint ahogy mi adtuk a kezükbe a fapuskát, pléhkardot, távvezérlési! tankot is. A hóembert azonban maguk találták fel, és maguk találták meg a homokot ts, amelyből nem fegyver s vitéz kedvéért építenek várkastélyt, hanem ha megfigyelted, inkább az örök anyaföld titokzatos mélyébe vezető alagutak, rejtett, föld alatti járatok, titkos folyosók, föltárásra váró kincsek kedvéért. Mert Lénárd Lóriék szeretnek a' dolgok mélyére hatolni, szenvedélyesen szeretik kifürkészni a dolgok lényegét, s azt, hogy mi van a tükör lapja mögött. Ezt játsszák Lénárd Lóriék, ha mi, felnőttek nem avatkozunk bele. Ne értsenek félre, nem azt akarom mondani, hogy ne segítsünk nekik: segíteni kötelesség, mert hiszen amint már említettem, Lénárd Lóriék is emberek, s embernek emberi gondja, hogy segítsen. Élénken érdeklődnek minden iránt, amit mi játszunk, mert egyszer majd ők veszik át tőlünk az egész mindenséget, és akkor majd bizonyítaniuk kell azt, hogy játszani csak komolyan lehet. Nagyon szeretem Lénárd Lóriékat. Sajnos, nincs túl sok idejük számomra, mondtam már, hogy nagyon sok dolguk van. Fulvézer például mostanában bélyegeket rendez, Puskás Juli németül levelezget egy ismeretlen krapekkal, akit nyáron meg akar ismerni, Susztermaca pedig új Titkos Írást készít, mert a régiből hiányzik az izé, tudod már. Hogy őszinte legyek, Zacsekot és Lénárd Lórit már hetek óta nem láttam. Nekik van a legtöbb dolguk, azt hiszem, most a téli sportoknak szentelték magukat. De van úgy is, hogy matematikai olimpiára készülnek, esetleg a herbáriumukat rendezik. Nagyon szeretem Lénárd Lóriékat. Már sokszor volt úgy, hogy hetekig nem láttam őket, az is előfordult, hogy évekig távol voltunk egymástól. De ez sem aggaszt különösebben: tudom, hogy időről időre mindig összetalálkozunk, mert az ó távollétük csak olyan, mint amikor a nagy, kék pillangók hirtelen tovalibbennek. Viszszajönnek, ne félj. Es ha nem ők, akkor mások Lénárd Lóriék mindig visszajönnek. Addig én majd valami mást játszom, mondjuk visszatérek a csaknem két évtizede készülő műfordításaimhoz. De hiszen most veszem észre, hogy ezt is Lénárd Lóriéknak köszönhetem, vagy talán annak az örök törvénynek, annak a gyönyörű kötésnek, amelyet az emberi lélek és az élet nagy ismerője, William Shakespeare II. szonettjében így szövegezett meg Lénárd Löriékkal kapcsolatban. Ha negyven ősz goromba árka szántja ráncokkal tele arcod büszke ékét, elmúlt tavaszod nyűtt ruhára váltva, melyről fodrát az esztendők letépték, mit válaszolsz, hová lett tűnt varázsa volt erőidnek, hová a régi szépség? Szemed fényvesztett börtönébe zárva önvádba hull a hajdani kevélység, s nem mondhatod, amit rendelt az élet: Gyermekem lesz énemnek tiszta tükre, ő bennem él, s én benne újra élek, és szépségére leszek újra büszke. A távozóban bús űrként sajog, ha nem vetett új, sarjadó magot
