A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-05 / 1. szám
A Quai des Orfévres-n levő rendőrparancsuokságra egy halálsápadt ember rontott be: — Jacques Wackmann ékszerész vagyok! Elrabolták az ékszeres ládámat... A rablók a hagyományos módszerrel dolgoztak. Az álarcos banditák akkor támadtak az ékszerészre, amikor kilépett az üzletéből, kezéből kitépték az ékszeres ládát és egy bestartolt kocsiba ugorva pár pillanat múlva eltűntek a szeme elől. Ez 1967. február 28-án történt. Egy évvel a történtek elptt ugyanígy rabolták ki Jacques Wacksmann apját is, aki szintén ékszerész. — Miután ez az apjával megtörtént, miért nem volt óvatosabb? — kérdezték tőle a rendőrségen. — Hiszen ' én óvatos voltam, — mondta Wacksmann. — De figyeljetek csak ide ... Észrevettem, hogy néhány napja állandóan nyomon követ egy szürke Renault. Megjegyeztem a számát is: 1515... A felügyelő azonnal megtudakolta, hogy kinek a tulajdonában is van az említett autó. öt percbe sem telt és már tudta is az illető nevét, életkorát, pontos címét. Valamilyen Jean- Baptiste Fournel, ötvenkét éves, a Boulevard de Pérer 76 alatt lakik. A következő kérdéssel már a Központi Rendőrségi Nyilvántartóhoz fordult. S ott nem is Június végén egy másik ékszerész szaladt be izgatottan a rendőrségre, Jacques Wacksmann barátja. Elmondta, hogy valamilyen emberek követik őt állandóan egy szürke Renaulttal. — Akar nekünk segíteni? — kérdezte Le Mouél felügyelő. — Éjjel-nappal vigyázni fogunk a testi épségére. Az ékszerész nem volt gyáva és vállalkozott erre a szerepre. S ettől kezdve minden reggel megjelent üzletében egy-egy rendőr, aki csak késő éjszaka távozott tőle. Az egyik szembeniévé lakásból távcsővel és teljes teleobjektlvos filmezőgéppel felszerelt rendőrök figyelték az üzlete és a lakása bejáratát. A különleges osztag több tagja pedig állandóan abban a városnegyedben „szaglászott“. Amikor június 30-án az ékszerész kilépett Iákása ajtaján, a rendőrök egyike meglátta a 1515 rendszámú szürke kocsit. Csak egy férfi ült benne. A ház előtt lassított, de nem állt meg. De így is sikerült őt lefényképezni. Amikor előhívták a filmet, kiderült, hogy az illető a „nagy“ Marshall. Három nap múlva ismét megjelent, de akkor már gyalogosan. Az ékszerüzlet kirakata előtt álldogált, amíg el nem ment a tulajdonos, azután elvegyült az autóbuszra várakozó emberek csoportjában. Ekkor jelent meg a színen a következő szereplő. Motorkerékpárral jött és pontosan Marshall mellett állt meg. Ezt a férfit is lefényképezték és megállapították, hogy Gérard Prouilhac, negyven éves, az alvilágban a „Kenguru“ néven ismerik, már sok baja volt vele a rendőrségnek. Másnap ismét megjelent a két jőmadár, de ezúttal a szürke Renaultban. A rendőrök a nyomukba szegődtek. Újra csak beigazolódott, bogy a Marshall nagyon óvatos és rendkívül ügyes sofőr. Éles kanyarokat vett, visszatért ugyanazon az úton, az útkereszteződéseknél átcsúszott a piros lámpa előtt. Mivel a rendőrök nem akarták, hogy észrevegye őket, felhagytak a követésével. Július első két hetében Marshall minden nap megjelent egyedül vagy a Kenguru kíséretében, délelőtt. A rendőrség kinyomozta azt is, hol lakik a két csirkefogó: a Général Etienne 3 alatt. Készenlétben az ékszerész Július húszadikán két újabb jómadár jelent meg az ékszerész üzlete előtt. Személyazonosságukat sikerült megállapítani kocsijuk rendszáma alapján, amelyen az üzlet elé érkeztek: Joseph Panzini negyvenegy és Marcel Luciani 45 éves egyének. A rendőrök észrevették, hogy ez a két férfi is ékszerész minden lépését számon tartja, feljegyzik mikor és hová megy, mikor tér vissza. A bátor ékszerész — táskával a kezében — minden reggel azzal az érzéssel lépett ki a házból, hogy talán most kólintják fejbe. Huszonegyediké volt az első nap, hogy a gazfickók közül egyiket sem látták a rendőrök. Ez volt az első ilyen eseménytelen nap. A Quai des Orfévres-n haditanácsot tartottak. Világosan látták, hogy a banditák lemondtak Marshall csak szeptember elején jött haza. Mindjárt a nyomába szegődtek. Szeptember tizenkettedikén riadóztatták a különleges osztagot. Fournel és a bandája a Caulaincourt utcai kávéházban találkoztak. Volt ott egy ötödik személy is: Séverin Piazza korzikai bandita. A banda most egy tizedik kerületi ékszerész irán mutatott túlzott érdeklődést. Teljes húsz napon át követték nyomon a kiszemelt áldozatot... De amikor megtudták, hogy annak kocsija csak az olcsó árukkal kereskedő üzletek előtt áll meg, mert az ékszerész csakis hamis drágakövekkel üzletel, „nagylelkűen“ megkegyelmeztek neki. A különleges osztag tagjai már a fogukat csikorgatták dühükben. Nyolc hónapjo fáradoznak és az eredmény a semmivel egyenlő, hiába volt minden éberségük. Marsall háza előtt egy rádióval felszerelt kocsiban éjjelnappal készenlétben voltak a rendőrök, de nem volt jelenteni valójuk. Végre azután december 18-án riadóztatták az egész osztagot Marsall és bandája feltűnt a Palais Royal közvetlen közelében. Csatlakozott hozzájuk egy hatodik személy is, egy magastermetű, szegényesen öltözött férfi. A fényképezőgép segített. Ez a férfi Jean Bout koldus, aki már többször volt banditák segítőtársa. Ha a bandába beveszntk egy ilyen embert, akkor hamarosan történik valami. Csakhogy mos még bonyolultabbá vált az eset, mert a rendőrök még csak nem is sejtették, mit tervez a banda. Ebben a negyedben ugyanis sok bank, ékszerész üzlet, nagy áruház van. A banda létszáma hétre szaporodott. De ennek az embernek még nem volt rendőrségi „személylapja“, ezért egész egyszerűen elnevezték Ismeretlennek Jöttek és mentek December 26-án kedden az egész különleges osztag a helyszínen volt. Hat rádióadóval felszerelt kocsi várakozott a tér közelében. Három álruhás rendőr egy épület homlokzatát „renoválta“. A többiek villanyszerelőnek, telefonszerelőnek és gázszerelőnek álcázva ténfergett a téren. Mindegyikük nyakában parányi adóvevő-készülék. Az első jelentés 8.50-kor: Prouilhac közeledik a tér felé. A Kenguru motorkerékpárral érkezett meg a térre. 9.05- kor Marshall jelent meg a Saint-Honoré utcán. Azután Lucianit is észrevették. 9.15-kor Boutot látták. Valamilyen csomagot vitt. Ez igen nagyjelentőségű jelentésnek ígérkezett. A csomagban lehetett géppisztoly vagy valamilyen más fegyver is. Ügy látszik elérkezett a döntő pillanat. A rendőrök örültek, de azért nyugtalanok voltak. Ha ugyanis ebben az időben lövöldözésre kerül sor, mészáros munka lesz, mert a tér tele van emberekkel. Éppen ezért Le Mouél úgy határozott, hogy meg kell előzni a banditákat, addig kell „lekapcsolni“ őket, amíg nem használják a fegyverüket. 9,35-kor rádiójelentést kaptak, hogy a Palais Royal téren két gyanús autó parkolt le. A nyilvántartási számuk felülvizsgálása után kiderült, hogy mindkettő lopott „jószág“. Egyszeriben azután mindkét kocsi behajtott a Rue d’Aboukir-be és ott eltűnt. Tíz percen belül a banda minden’ tagja kereket oldott. A rendőrség csakhamar megtudta ennek az okát is: a Louvre áruház részére érkező [5énz nem délelőtt jön, hanem kissé megkésve —* délután. A lélektani pillanat 13,15-kor ismét minden rendőr a helyén volt. Sem kedvük sem idejük nem volt az evésre. 15,15-kor megdobbant a szívük. Megérkezett az első jómadár — Bout a koldus — ugyanazzal a csomaggal. Tíz perccel később megjött a két lopott kocsi Is. Az egyiket Luciani, a másikat Prouilhac vezette. Mindegyikük háta mögött még egy férfi lapult. Három pedig a Saint-Honoré utca sarkán várakozott. Elérkezett tehát végre a támadás pillanata. Le Mouél kiadta a parancsot: — Vigyázz! Három autó támad az autósokra és három a gyalogos banditákra, — Kivárjuk a lélektani pillanatot, — magyarázta Le Mouél, — azt az időt, amikor a rablók a zsákmányukra összpontosítják a figyelmüket. Amint meglátják a pénzszállító páncélkocsit, megfeledkeznek az óvatosságról. — Rajta! A rajtaütés sikerült! Egy lényegtelen apróság miatt azonban az egész terv kudarccal is végződhetett volna: Az első lopott autónak a sofőr melletti ajtaja belülről volt bezárva. Az egyik rendőr az autó nyitott ablakán keresztül Luciáni halántékához szorította revolvere csövét. A bandita annyira megrémült, hogy moccanni sem mert. Mire a többi rendőr megkerülte a kocsit és a másik oldalról tették ártalmatlanná a gazfickót. Panzini hirtelen hasra vágódott, mire az övébe kiesett egy negyvenötös költ. A kocsijában még kézigránátok is voltak. Proulhac és Piazza, akik a másik kocsiban voltak, meg sem mozdulhattak. Náluk két géppisztolyt találtak. A „gyalogosok“ közül csak az Ismeretlen kísérelte meg az ellenállást. Egy nehéz kalapács volt nála, amivel a pénzszállító autó üvegét akarta bezúzni. Dulakodás közben az egyik rendőr revolverére ütött, mire az elsült és betörte egy üzlet kirakatát. Ez az egyetlen lövés dördült csak el az egész akció során. Egy járókelő így mondta el a látottakat: — Képzeljétek csak, láttam egy kőművest, amint éppen bilincset rakott egy elegánsan öltözött úr kezére. Ennek az elegánsan öltözött úrnak a neve: Marshall. Az egész nem tartott tovább egy percnél. Ez a sikeres egyperces akció nyolchónapos türelmes megfigyelés és sok-sok mérgelődés gyümölcse volt. A „Marignan-ügy“, — melynek során huszonöt személy 20 000 órán keresztül nyomozott, lesett az utcákon, különféle rejtekhelyeken — végre lezárult. (Fordította: NLEJ A „Marignan-ügy kellett kikeresni az illető „személylapját".! Fournelt nagyon jól ismerték a „Jofre“ vagy a „Marsall“ álnév alatt is. Az egyik legügyesebb szervezőnek bizonyult nagyobb rablások végrehajtásában. Ez pedig annyit jelentett, hogy Le Mouél rendőrfelügyelő hatáskörébe tartozott, aki az 1964-ben megalakított különleges „gengszterfelszámoló osztag“ parancsnoka volt. Le Mouél először elküldte embereit abba a házba, ahol Fournel lakott, bár ettől az úttól nem várt nagyobb eredményt. A padlásszoba kilincsén lévő vastag porréteg bizonyította, hogy ezt az ajtót már hetek óta nem nyitotta ki senki. A rendőrség most is zárva találta. Talán kérdezzék meg a szomszédokat vagy a házmesternél? Sző sem lehet róla. Ennek a különleges osztagnak sokkal diszkrétebb módszerei voltak. A nyomozók egyike azt a feladatot kapta, hogy figyelje, ki üríti ki Fournel leveles ládáját. De hiába várt türelmesen. Eltelt három hosszú hónap és senkit sem érdekelt Fournel póstaládájának a tartalma. Már van is csalétek! vük megvalósításáról. Bizonyára túlságosan kockázatosnak találták, mivel nagyon forgalmas volt ez az útvonal, de az is lehet, hogy megszimatoltak valamit. Másnap a rendőrök lesben álltak Marshall lakása előtt és azután nyomon követték őt. Hosszú autózgatás után a szürke Renault a Panhard autótársaság épülete előtt parkolt le, az Avenue de Choisy-n. Egy órával később az épület előtt megállt egy teherszállító páncélautó, mely minden csütörtökön ide szállította a bankból a munkások fizetését. Üj remények, majd újabb csalódások: Marshall hirtelen lemondott erről a nagy pénzzel kecsegtető akcióról is. Sőt, a lakásából is eltűnt. Az utazási irodákban tartott diszkrét tudakozódás után megtudta a rendőrség, hogy az egész banda Korzika szigetére utazott, hogy ott töltse el a szabadságát. Mit tehettek a rendőrök, követték a banditák példáját. Szétszéledtek ugyan, de azért állandó telefon összeköttetést tartottak fenn egymással. Riadó
