A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-20 / 42. szám
Ytif/if íjász ló Endre versei Nagyvárosi ballada ezt a nyüzsgő diszharmóniát s csikket kap fel a suhanó. Akit nem hevít át Emberek mennek el egymás mellett, mindnyájan emberek és idegcnekl Rongyos ruhák — drága ruhák fedik el a bíbor sziveket. Színeket rejt el az út pora és hova?... Hova futnak az emberek? A sarkon beteg koldus áll és rongyai közt a halál adja fel a kenetet, míg filléreket szórnak zsíros kalapjába puha, illatos kis kezek ... Autóban suhan a gazdag. Elmélkedik, hogy: „Csak maszlag, unalom az egész élet! ...“ Már semmi szépet benne nem talál és a benzinmotorban dalol a halál . . . Didergő, sötét kapualjak árasztják a szegény-szagot. Megint babot főz a házmester őszülő lánya. Szegény és csúnya volt szegényke és így pártában maradhatott. (Már nem is bánja.) Sokat dolgozott és imádkozott, míg elkopott . .. Kopasz férjek, kihűlt asszonyok, csillogó kirakatok és fényreklámok . futnak el gyorsan egymás mellett, s átkozódnak: „Miért kellett nekem a világra jönnöm?...“ Sánta újságos rekedt hangja kavarja Nevet az utca, csosszan az aszfalt és kopnak meg halnak az emberek. Őrült zsivajban, részeg mámorban hempereg egymáson a zaj, por, füst és a templom harangjának hangja ... Egymás torkát keresi, harapja az ember és a szörnyeteg ... A könyv, veríték, gáz, vér és benzin tömegek röhögve, hörögve összeömlenek. Sarkon a festett utcalány: „Előbb uram a dohány!“ — mondja és tartja a markát. És meglibbenti a fakó pongyolát a tenger felől futó szél... Faluról szökött szappanszagot hurcolnak a kis cselédek és ki tudja, kifia gyereket... Pattanásos, beteg emléket hagyott egy züllött éjszaka a nagydiák fáradt homlokán. Fejfájdító tömjénszagot árasztanak a templomok és a nyomor cipeli bánatát, nyüszíti az októberi litániát: „Krisztus, kegyelmezz nekünk ...“ Kínt szül a síró orgona, az éjszakába kacag a dzsesz: „Bánat?! ... Mi ez? ... Gyere! A pezsgő, a bor, a koktél, a púder és parfőm illatok epedve várnak és a bárnak tompított fénye — görbe tükre elhitetik majd talán veled, hogy isten képmásai az emberek!...“ Amikor az álmok még kék búzavirágok és szemünk tavában szunnyad a szivárvány, gyermekek vagyunk! Talpunk alatt nefelejcs fakad és össze szeretnénk gereblyézni a csillagokat. M Aztán rájövünk, hogy az élet nem meset De aki gyenge, aki nem bír vele, csak szakadjon bele! Akit nem hevít át a napot ivó rögök melege, nem való ide! de ő vállamra ejtette a fejét, megrészegített á haja illatával. Felnézett rám. Egyenesen a szemembe. Ügy nézett rám, hogy egyszeresük azon kaptam magam... Itt a daliás Izajes, aki fejét a térdére hajtva, hagyta, hogy tarkóját a ritka cseppek áztassák csendesen, és szundikálni látszott — megmozdult, felvetette fejét, Ionica-mester odanézett, és győzelmét ünnepelve élénkebben folytatta: — ...azon kaptam rajta magam, hogy bolondul a lány kezét csókolgatom. Addig csókolgattam, amíg rájöttem, hogy úgy viselkedem, mint egy zöldfülű kamasz. Átállítottam a váltót. „Hány éves vagy te, kicsikém?“ — „Tizennyolc múltam.“ — „No jó. És miért jössz-mész egyedül éjszaka a hajón? Ki tett oda sört árulgatni?“ — „Senkise“ — mondja. A büfében a mamáját helyettesíti, aki egy kicsit lepihent. „És miféle kurta kötényke ez rajtad?“ — „Az iskolai egyenruhámból maradt meg... Kinőttem belőle.“ Aszongya: nem ment át a felvételi vizsgán a tanárképzőben. ígérték, hogy majd elküldik norma-elszámolónak egy méhészetbe. Fenyvesrétre — Lunka Bráduluj község táján. Itt valahol, a Dnyeszter partján. Amikor majd nyugdíjba megy valaki, Agáfja néni... — Ilyen kis vacakságokat csacsogott nekem, mialatt és majd hogy fel nem faltam a szememmel — folytatta már fátyolosodó hangon a szakállas ember. Én magam már csupa fül voltam, észre se vettem, hogy fektémben, a két borona közt, féltestem végig megdermedt már. Tudtam, hogy az elbeszélő, ha akarta volna, se tudta volna abbahagyni a mesét. Így is volt. — „Mit nézi úgy a hajamat, tudom, vereshajú vagyok“ — csodálkozott Katrina. „Tetszik nekem a hajad“ — mondtam, és elsimítottam egy csintalan tincset a homlokáról. Szép, széles homlokát meg kék szemét dicsértem. „Igen?“ — őszintén csodálkozott. S viszonozta a dicséretet: „Maga nagyon rendes ember, finom ember.“ — „Ugyan, miket beszélsz!“ — „De igen, igen — vágott vissza ő, — az én Kosztelem sose beszél így velem. És meg se simogat“ — „És ki az a te Koszteled?“ — „A barátom. Itt dolgozik a hajón.“ — Így hát nem a mamájához jár ide a hajórai — gondoltam. De ő: hogy mogorva fiú az, nevén se nevezi soha őt, kiscslkónak mondja csak... „Igen, így viselkedik — mondom —, mert bizonyára félénk gyerek, nem mer becézni, ringatni.“ Erre a lány nem felelt. Csak azután rázta meg a fejét, hogy nem, az a fiú nem félénk. Aztán egyszerre azt kérte, hogy csókoljam meg. Odatartotta nekem az arcát. „Csak egyszer, bácsikám, egyetlen egyszer. Ö eddig nem csókolt meg soha.“ De itt a mesélő hangja egyszerre hamisnak tűnt, hogy nem bírtam ki, leugrottam fekhelyemről. Egy perc múlva szemtől szemben álltam Ionicával. — Hazudsz, vén róka! Adod Itt az angyalt, de valójában ravasz csábító vaigy, llliomtipró latorl Mondd, hogy el akartad csábítani a kislányt, _ elütni a vőlegénye kezéről, s ennyi az egész! 13 — Kérem, ha így jobban tetszik! — egyezett bele ő elég nyugodtan, miután meggyőződött róla, hogy több mondanivalóm nincs. Az voll a benyomásom, hogy az egész történőiét tulajdonképpen nekem mondta el. — Legyen úgy, ahogy mondja — fordult azután hozzám —, de az igazság az, hogy csak a kezét csókoltam. Sőt, azt tanácsoltam neki, hogy maradjon hű fiatal lovagjához. És ezt sohasem fogom magamnak megbocsátani. Pirkadt már a hajnal. Céljához közeledett a kis hajó. A tűz kialvóban volt, és a parázs-vörös arc helyett egy más Ionica képe rajzolódott ki: álián egy mesebeli, szelíd jóember kis szakálla. Most jobban láthattam a szemét is, amelyből egy láthatatlan kéz kioltotta a mécseket, alig maradt benne valami halvány kis fénye az életnek. Amikor kikötöttünk s távozni készültem, újra elém került. — Igen, vén róka vagyok, ahogy maga mondta — szólt hozzám, s kényszeredetten nevetett. — Megszoktam, hogy elcsípjek egy-egy csirkét, és felfaljam toliastul. De Katrinát nem mertem érinteni. Visszaküidteni a jegyeséhez. — De mondja, kérem, hol van most az a Katrina? — Isten tudja ... Én csak annyit tudhattam meg, hogy a barátjához nem tért vissza. S a hajó büféjében se láttam többé. Ez az... Se róla, se a mamájáról nem hallottam azóta ... Lehet, hogy itt vannak valahol a Dnyeszter partján ... Izajes, aki már a köteleket húgálta nagy erővel, s a horgonyt készült kivetni — hallgatott. Odafigyelt. És meglátta, hogy figyelem, s még hevesebben húzta, markolta, húzta a vastag köteleket. Miután leszálltam, futva utolért Izajes. A történtek után, úgy látszik, az ő emberének nézett, és bizalmasan megkérdezte, nem tudnám-e megmondani, merre is van az a Fenyvesrét? — Fenyvesrét... Nem tudom. Igazán nem tudom ... — Semmi baj — igyekezett megnyugtatni —, kirakunk, aztán majd csak csinálok valamit... — Persze ... Természetesen ... Fenyvesrét... Fenyvesrét... Normaelszámoló a kolhoz méhészetében ... Agáfja néni helyén ... Merre, te? Megállj csak! Fenyvesrét... Említeni se hallottam soha ilyen helységnevet a Dnyeszter partjain. Aztán meg milyen különös: fenyőfák és méhes .. . Miféle fenyőfák a Dnyeszter moldovai partjain? ... Ámde Katrinát magam előtt láttam. Bármennyire érzékien és- csak testi mivoltában — festegette őt a szakállas ember, legnagyobb szépségét én megható ártatlanságában láttam. Feltétlenül meg kellett találnom, hogy tegyek érte valamit, magamévá tegyem, lelkét lelkembe fogadjam... És biztos voltam a sikerben. Csak sietnem kellett, hogy el ne késsek ... Ö, te öreg varázsló! Mennyire begyújtottál, beindítottál engem, hogy még ma ts folyton az utakat járom, Katrinát, Katókát keresem ... He), fenyvesréti kis Kató, hej, Fenyvesrét, Katrina! .. Kahána Mózes fordítása
