A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-21 / 29. szám

Titus diadalíve.

Pihenés frissítő mellett a Szent Péter téren.

Pozsony—Bécs—Brenner. Első

nap Octavlánkkal az osztrák utakon. A káső éjszakai órákban álltunk meg az Alpok lejtőinél. Habár erősen korgott a gyomrunk, nem gondoltunk az evésre, egy szőrű sem tellett tőlünk, mélyen elaludtunk, méghozzá olyan helyzetben, melyet otthon kifogásoltunk volna. A reggeli nap, a hegyi patak csőngedezése ébresztett mély álmunkból. Még hat óra sem volt. Egy pillanatig nem tudtunk visszaemlékezni, hogy eltévedtünk-e a senki völgyében, a gyümölccsel sűrűn telt almafák alatt, az Alpok csúcsainak csillogásában, amely mintha ezüstösen cslllámló köntössel volna beborítva, szebb paradicsomot elképzelni sem lehet.

— igaz csak Évát kellett hozzá gondolni.

Reggeli után ismét kocsiba ültünk, nem gondoltuk, hogy az út legnehezebb szakaszához értünk. Előttünk átláthatatlan gyümölcserdő, mintha csak az emberi ész és kéz akarata nélkül élne. Az almával sűrűn teleaggatott ágak egészen a fűig hajladoznak a nehéz teher alatt, ám a földre esve egy almát sem lehetett látni. Nehéz volt ellenállni, mikor oly odaadöan klnélgatták magukat... Nem egész egy óra múlva kiértünk az Alpok szerpentinjei alá, ahol akadály nélkül vettük a számtalan éles kanyart. Octávlánk letette a legnehezebb vizsgát.

2700 méteres magasságban va-Tralanus oszlopa.

"T-ti

At 'rásIHÍ

m

i..' wvjfcg

■i

gyünk. Felkapaszkodtunk a Brenner hágóra. Alig hallottunk, úgy eltompult fülünk, de ez felvonókkal, magaslati hotelokkal, színes autótengerrel tarkított örökfehér birodalom minden várakozásunkat felülmúlt.

Utunk tovább a Brenerről Trentón, Milánón, Genován, Llvornún keresztül Rómába vezet. Hatodik nap érkezünk meg Rómába. Nem Is tudjuk, hogy Jutottunk a nagyváros átláthatatlan aútóforgatagában a Vatikán közelébe. Inkább véletlenül, mint tervezetten. A Tevere folyó partján, az Angyalvár közelében állítottunk le Octavlánkát. Kiszálltunk, hogy kissé kinyújtóztassuk elgémberedett tagjainkat. De ha már itt vagyunk, irány az Angyalvár. Közben észrevesszük, hogy egy római rendszámú Prinz kocsi követ. Megálltunk. Készítek néhány felvételt, s hát azt veszem észre, hogy a fiatal pár megint ott a nyomunkban. Egyszerre csak a fiatalasszony odalép hozzánk.

— Uraim, engedelmükkel, önök csehek?

— Nem, pozsonyiak vagyunk.

— Engedjék meg, hogy bemutatkozzunk, ez itt a férjem ő római, én meg Brünnből származom.

Földbe gyökerezett lábbal álltunk a római utcán. De hamarosan élénk beszélgetés kezdődött, hogy ml újság otthon. Tájak, városok, emberek, nevek bukkannak elő. Újdonsült ismerősünk emlékezete visszakalandozik a múltba, szülőföldjére. Majd egyszerre csak felajánlja:

— Most pedig, uraim, engedjék meg, hogy Idegenvezetőként szolgálatukba álljak,

— Gondoljuk, ez nagy megterhelést, áldozatot Jelentene az ön számára, mert ml, ha már Itt vagyunk, sok mindent látni szeretnénk .. t

— Ellenkezőleg, boldoggá tesz ha megismertethetem önöket városunk szépségeivel.

— Nagyon hálásak leszünk önnek, asszonyom, ám szeretnénk hallani a férje beleegyezését Is.

Olaszul szól férjéhez, aki Igenlően bólint, s ezt még egy kedves mosollyal tetézi. Látni rajta, hogy felesége öröme az övé is.

Gyalogszerrel folytatjuk utunkat tovább.

— A véletlennek kell köszönnünk a szerencsét, hogy a Gallina Luciano házaspárral összehozott?

— Nem, nem uraim, nem véletlen — mentegetödzlk az asszonyka. — Amikor megláttam a csehszlovák rendszámú kocsit, egyszerre kiváncsi lettem, kik ülhetnek benne, nem ismerősök-e. Így hát követni kezdtük az önök kocsiját, s amikor megálltak, odamentünk.