A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-15 / 50. szám

Gyermekkoromban sokat jártam az erdőt. A kertünk mögött csodálatos világ tárult tekintetem elé, hegyes-dombos táj, sűrű erdőkkel borított lankák, csábító titokzatos tenyészet.

Amikor csak tehettem, kiszabadultam az emberi világból, hogy egy más földre lépjek, amely félelmetes volt és gyönyörű, s lelkűmet lenyűgözte mély varázsával.

Gyakran apáin kezét fogva jártam az erdőt, ilyenkor nagyobb utakat tettünk, hol gombát szedtünk, hol meg mogyorót vagy csipkebogyót gyűjtöttünk. Nem lehet ezeket az utakat elfelejteni, ma is, most is fölkísértenek álmaimban. Ott bolyongok a régi erdőkben, a sziklás hegyoldalakon, ahol szamócaillatot áraszt a langyos szellő.

Milyen különös is az erdő, amikor fönt, mint a hűvös templomok boltozatja, összeborulnak a fák s derengő homályba vonják a lenti világot. Aztán a lombok közé itt is, ott is utat talál a napsugár s a keskeny fénypászmában felvillódzik tüzes szikraként egyegy zöldhasú légy. Köröskörül avarszagú csend van, csak néha-néha fütyül belé a rigó, vagy kiált távolról a kakukk. Ilyenkor, mintha derűsen bólogatva összesúgnának a lombok.

S a fák, a fák voltak a legkülönösebbek. A vén mohos cserek, a nyúlánk gyertyánok, a keménykötésű tölgyek s az illatos mézgát buggyantó fenyők. Olyanok voltak, mint az emberek, egyformák és mégis különbözők, furcsa rajzú élőlények, absztrakt óriások, akik figyelve, fülelve állnak egymás mellett, s talán el is beszélgetnek egymással.

Akadt olyan fa is az utamba, amely előtt gyökeret vert a lábam s fel kellett kiáltanom a csodálkozástól. Különösen, csodálatosan szép volt, vagy ijesztő, mint a mesék hosznr

kányái. Bennem minden fa embcralakot öltött, tudatlanul is emberi tartalommal ruháztam fel őket, s ma is úgy nézem valameiiynyit, mintha érző, szenvedő emberek volnának. Tudom, költészet ez, varázs, de a lenyűgöző varázs alól nem tudok szabadulni.

A gyermekkor évei régen tovaszálltak s én olvastam, tapasztaltam, hogy majdnem minden embert megbabonáz a természet feledhetetlen világa. Költők, írók dalolják évezredek óta az örök természetet, próbálják megfejteni a titkok titkát. Gulyás Pálnak, az egyik legérdekesebb magyar költőnek lírájában is ott éli, lélegzik a megszemélyesített természet. „Menteni a fák alatt s a fák szeme szívembe látott: úgy néztek rám, mint ősapák, jószívű óriások. S ebben a templomi setét csöndben, amelyet éj fed, itt és ott sárga lámpaként nagy sárga lombok égtek“ — írja egyik versében. S ha az ember belelapoz Raoul H. Francé nak, a magyar származású író-természetbúvárnak könyveibe, még jobban kitárulkuzik előttünk a növényi világ milliónyi szépsége: „Belépniik az erdőbe és máris megkezdődik az előadás, mielőtt még szent csarnokában megéreznők az ünnepi alkony hűvös leheletét. Ha tudjuk, hogy mire ügyeljünk, az egész természet megelevenedik és megszólal. így ölt lelket a gondolat a halottba is, és ez oldja meg számunkra a rejtélyt: miért hallja a költő a virágok szavát, miért olyan sokat mondó és jelentős számára a madár csicsergése, a zúgó szél, a lenyugvó nap izzó parázsa, egy magányos csillag pis lógása és a felhők halkan tovasikló gomolyaga.“

Alom és varázslat — ez a természet. S aki egyszer közel került titokzatos leikéhez, rabja marad örökre. — ds —

Tévedtek, lm azt hiszitek, hogy a nagy ' kergetett a barlangba: rent bundám van, sokkal zordabb időket is átvészelhetnék. Almos aMn vagyok, mint sokan vélik, mesebeszéd, hogy az egész telet át akarom durmolni, gondolom, a leinőttek már nem ülnek tel az ilyen állatmeséknek.

Egyszerűen: adom tudtára az érdeklődőknek, hogy únom az egészet. Be kell látnom, hogy a dörmögés nem segit. Már berekedtem, annyit dörmőgtem, zsörtölődtem s lám, mi az eredményi A nyálak éppoly gyávák most is, mint azelőtt voltak, megijednek a saját fülüktől, a rókák ravaszabbak, mint valaha, alattomosak és önzők. A farkasok gonoszsága határtalan, mint régen, a szarvasok kiszámíthatatlanok, szerelemtől elvakultak, az egerek továbbra is féktelen nemi é'etet élnek, főgondjuk a fajfenntartás, a söndisznők lusták és morcosak, Ízléstelenül férgeket zabáinak stb. Sorolhatnám valamenyny<t

M-'eúntam a dolgot. Moroghat ezeknek a medve, amennyit akar. Erkölcs? Szolidaritás? Megfontoltság? Politikai realitás? Az egyik fülükön be, a másikon ki. Elemi dolgokat képtelenek megtanulni. A nvúlak például a mai napig nem tudják megkülönböztetni a puskát a kananyéltől. Szerintük ez utóbbi is elsülhet bármikor s az előbbinek se kell mindig. A farkasok meg, ha sokáig nem látnak jnhot, embernek nézik s felfalják egymást.

Ilyen körülmények között nem lehet dolgozni, javíthatatlan, bitang állatokkal nem érdemes együtt élni.

Ezért vonultam ide, a barlangba. Van egy kis mézem, azt elszopogatom, dió, vadalma, kökény is akad a sarokban, valahogy kihúzom tavaszig. Egyedül, derűs összhangban önmagámmal s a hüllő hóval, amit a barlangnyíláson át személhetek. Az egyedüllét majd nyilván mélyreható és bölcs gondolatokat sugall, de azokat nyomban elfelejtem. Közismert pedagógiai hajlamomat önmagam átnevelésére fordítom, arra, hogy tavaszig leszokjak a dörmögésről, a fölösleges, mert meddő, állatszeretetről.

Ha Gyertyaszentelőkor az erdőben isMMHataHHKzt kizárólag azért teszem majd, hogy megmutassam: fütyülök rátok, állatok .. .1

Ipfcs. NAGY LAJOS

üzenet W I a barlangból |