A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-15 / 50. szám
vízió a tele vízióról Már újkorában komiszkodott a tévém: sohasem azt mutatta, amit szerettem volna látni. CsakazértseI Ha esténként felháborított a képernyőn páváskodó sexbomba, csavartam egyet a gombon, hogy a nő formás lábacskája vonagló pipaszárrá, a mennyei keble pedig — nesze neked filmcsillagI — ctpószerű púppá dudorodfék a hátán. A televízióm azonban mindig meghiúsította a szépségtorzítási kísérletet s talán még a valóságosnál is elbüvölőbbnek mutatta a szépnem bájait. De így jártam a képernyőre csalogatott férfialakok esetében is. Hiába próbáltam az ellenszenves kövér pasasokat barátságos égtmeszellöké nyújtóztatni, illetve a vékonydongájú híórthorgasokat vigyortképü tömzsi emberkékké lapítani: a készülékem nem engedtet Ahhoz ragaszkodott mindig, hogy minden úgy van jól, ahogy van, s még a művészietlen valósághoz sem szabad soha semmit hozzáművészekdni. Mondom, elmés távolbalátó gép volt, s még gondolkodni is tudott. Egyszer ugyanis sikerült leegyszerűsítenem a bemondó barátságos mosolyát egy pillanatnyi hascsikarásos fogvicsorításra, de rögtön megjelent a felirat a képernyőn: „A hiba nem a készülékben van, hanem a tulajdonos veséjében, májában és az idegeibenl“ Az én tévém máskülönben is más volt, mint a másoké- Ha például műsorzáráskor, vagy műsorúnáskor kikapcsoltam, akkor a másokén szokásos kihúnyó négyszögecske helyett valóságos mtnlvlllámok jelentek meg az ernyőn s' hosszú percekig cikáztak össze-vissza. Dicsérgettem ts fűnek-fának az elmés masinát, de — nyugtával dicsérd a NapotI — egyszerre csak mindenféle agonizálás nélkül bedöglött. Az esti híradóban egy vak csillagász éppen azt kommentálta, hogy Jupiternek mennyi mindent szabad — az én gépem pedig hirtelen villámlott egy nagyot, bánatosat, keserveset, utolsót... — Szenzáció, óriási szenzáció! — üvöltözött másnap a tévéjavító üzem atyamestere s szeretettel simogatta, csókolgatta a néhai csodagép képernyőjének köldökét. Bamba képet vághattam e jelenet láttán, mert lemondóan legyintette a kommunális mester, majd ex katedra magyarázatba kezdett: — Öngyilkosság, önmennykőcsapás! — Hát nem érti, maga szerencsétlen? Sajnos, nem értettem. Es nyilván ennek köszönhetem, hogy néhány perc alatt sokmindent megtudtam a távolbalátó masinák testilelki sajátosságairól. Azt például, hogy ahány gép, annyi egyéniség és jellem: a jutóképűek a mai modern kor rohanó tempójának apostolai, az alkattorzítók osztályidegen jellemtelen cinikus gazemberek, a sercegő-recsegö morgolódók megbízhatatlan kishitű társutasok, a tökéletes képet és hangot produkálók pedig izgága anarchisták össztársadalmi és világviszonylatban — hacsak nincs valamilyen rendkívüli jótulajdonságuk, adottságuk, mint például az enyémnek ez az öngyilkoló képessége ... Ennek kapcsán még azt is kjielentette a mester, hogy az én tévém megalkotója méltó a Nobel-díjra. Közöltem vele, hogy én nem vagyok Nobel s ennélfogva nem is adhatok semmiféle Nobel-díjat semmiféle alkotónak. En csak egy szerencsétlen tévétuíajdonos vagyok, de javítsa meg a mennykősújtottat — legalább Mexikóra való tekintettel — s a javítást díjat szívesen megfizetem. Megsértődött, s ki tudja, hány ezer voltnyi feszültség gyülemlett fel az idegeiben s hány ezer ohmnyi ellenállás az akaratában. Rámkiabált, hogy ő nem egy fusizó inas, nem egy foltozó suszter — nekem pedig szerinte annyi eszem sincs, mint egy szem avas töpörtyűnek, ha még mindig nem értem, hogy e csodagépet nem lehet megjavítani... ezt a szó szoros értelmében fel kell támasztant... HalottaibólI Megegyeztünk. Persze szigorú feltételként kikötötte, hogy munkadíjról egyetlen szót se merjek kiejteni a számon. Neki ugyanis, mint a teremtö-alkotónak, honorárium dukál! Néhány ,nap múlva elmentem a halottaiból feltámasztott csodagépemért. Állítólag kifogástalanul működött, de ott, a helyszínen, a kommunális javítóintézetben nem próbálhattuk ki, mert éppen sehonnan sem volt közvetítés. Becsületszavára hazaszállítottam, s hogy jókor lekopogjam, a bekapcsolás pillanatában SS A fűtermő helyeken csillogott a föld s a fák ágai cukrosak voltak. Felettük ropogósnak tetszett a derült ég: szinte félni lehetett, hogy meghasad valahol, amikor tüzesen rányomul a felkelő nap. — Ha megereszkedik az Idő, várni lehet a havat — mondta a kovács. Gergely nem csodálkozott, hogy így beszól vele a kovács, pedig csak tizenöt esztendős volt. — Pedig megereszkedik — felelte. A kovács kinyitotta a műhely ajtaját s rámutatott egy kerékre. — Hozzád adom — mondta Gergelynek. Csoda, hogy mennyire megtalálta a szót és a szóval a titkot. Mert a kerék sugár volt, friss és üdítő. Küllői, mint a szirmok, szép halovány színben virágzották körül a fejet; s fekete-kék színben csillogott a ráf, akár a gondos hajfonat. Kerékben kedves és takaros leányka volt, éppen Gergelynek való, kinek a szeme jelezte is a megindító érzéseket. — Vigyázattal bazahengerítem — mondta a fiú. Egyszer bal kézzel s egyszer jobbal gurította, hogy az öröme neki s a keréknek is teljes legyen. Amikor a kapuig ért, akkor kelt fel a nap. Egyszerre fénybe vonta az udvart s amíg Gergely örömbe merülve dolgozott, sugár-nyelveivel lenyalta az ágakról a cukrot. Egy óra múlva ott állott a kicsi vető-szekér, gondosan összerakva, az udvar közepén. Mindene új volt, még az árnyéka is, melyet a melegedő földre vetett a keleti napfényben. A boldog mosoly ügy ült a Gergely arcán, mint a szín a virágon. Csak rózsaszín volt, nem piros. Piros csak akkor tudott volna lenni, ha a kerekeket ts ő csinálta volna, Gergely. Mert a négy keréken kívül minden az ő munkája volt. Megnézte minden oldalról a szekeret. — Olyan, mint egy menyasszonyi — gondolta magában. A szekér ts ámulattal nézte öt, tizenöt esztendős kicsi apját. Látta vékony-magos termetét, örvendező arcát, tiszta homlokát és a vidám értelmet bársonyos barna szemében. . — Szép legényecske ez a Gergely! — gondolta a szekér. Ogy tetszett, menyasszony és vőlegény áll az őszi napfényben. Az ilyent látni kell! Abban a percben megfordult Gergely s bément a házba. — Kinyílott a virág, amit ültettem, apám! — mondta érett jókedviben. — Megtekintjük. . — felelte Márton, az öreg. Gergely ment elől s amikor odaértek a szekérhez, egy finom kézmozdulattal úgy ajánlotta bó az apjának, mint valami eleven személyt. Csak éppen azt nem mondta, hogy Hasznos Rozália. Az öreg is körüljárta a szekeret, majd az elejénél megállóit s még mindig nézte A szekér nagyon szorongott, hogy miképpen avatják a családba: s ők is érezték mind a ketten, hogy mily fontos most a szó. A várakozás nyújtotta nyakát a csendben. — Az ember gyarló ... “ mondta végre az öreg. Mindig azt hitte Gergely, hogy jól Ismeri az apját, de ezt a szót most nem értette. De megkérdezni sem akarta, hogy miképpen gondolja, amit mondott. Aki meg tudott csinálni egy ilyen szekeret, annak okosság dolgában nem alól van a helye. — De még milyen gyarlói — erősítette Gergely. Az öreg megnézte a fiát s így szólt: — A te gyarlóságodon tudunk segíteni. — Az Jő vóna! — mondta Gergely, mintha pontosan értené. Megint elhallgattak. A csend olyan volt s az öreg szemejárása, hogy tetszik neki a szekér. Csak éppen a gyarlóság állott még közben, ilyen verőfényes időben. Hevületben volt Gergely s a húrjai megfeszülve, hogy még a lepke zaját ts felvette volna. Hangjában ts benne volt eszének izgalma, ahogy mondta: — Egyiken lehet s a másikon nem. Ogy érezte az öreg, hogy a fia tökéletesen megértett mindent. Érdemes hát arra, hogy amit eszével mutogatott, azt a világosságra kitegye, mint az egyenrangú madarak eledelét... — Te még megtanulhatod, — mondta — hogy kereket is tudj csinálni a szekérbe. De én nem tudtam olyan fiat Idézni elé, aki tanulás nélkül igazítás Most már értette Gergely, hogy mért lázad az apja. Leghamarább ő is vele lázadott volna, de mégis jobbnak vélte, ha Isten dolgában bölcsességet jelez az öregnek. — A víznek is gátat állítanak — mondta. Egyszerre kemény lett a férfi arca s úgy nézett előre, belé a levegőbe. Két szeme két láthatatlan egyenes kardot szült, mely mindkettő egy gátra mutatott. Arra a gátra fogja ráereszteni a fiát, hogy szakassza széjjel. S széjjel is fogja bizonyosan, csak előbb lelkében és elméjében meg kell duzzasztani őtl — Gyere s egyél! — mondta a fiának. Most az öreg ment elől s Gergely jól evett. Másnap elindultak ketten a városba, hogy a kerékcsinálást Gergely megtanulja, ha már úgy született, efféle tudomány nélkül. A biztos remény mellett vasárnapi ruháját is vitte a fiú s lelkében gardáéval a szépítő szereket, melyekkel a világot gyönyörűre lehet fest»! s kívánatosra. Mentükben láttak egy pacsirtát s megint egyet. Amikor a harmadikat is meglátták, Gergely megjegyezte: e— így ősszel nem énekelnek. — Nem — mondta az öreg. — S vajon miért? — Nem beszéltem még egyikkel sem. Gergely nevetni kezdett, mert nagyon furcsának vélte, hogy valaki eltöltsön ötvenegy esztendőt s pacsirtával még ne beszéljen. — Hát szarkával beszélt-e? — kérdezte. Ogy tekintett a fiára Márton, mintha szarka helyett puskagolyó súrolta volna a tekintélyét. Gergely megértette a tekintet-szavát s magában beismere a hibát. Nem ilyen közönséges madarat kellett volna mondani, hanem valami ritkaszépet, az apjához méltót. — Nem szarkát gondoltam, hanem hollót — szólott csendesen. 12 Is kereket csináljon. Tamási Áron
