A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-08 / 49. szám
K i vagy, öcfém? Nincs őszintébb ember az alvó embernél. Az álom olyan, mint a szerető édesanya. mindenkit megsimogat Jóságos mosolyával. Álmában minden ember egy szép gyermekhez hasonlít, levetve a hétköznapi élet gondjait, hazugságait. Hát még ha az az alvó ember vagy gyermek s az a gyermek az öcsém. Ettől szebbet, megragadóbbat még sohasem láttam. Annál nagyobb fájdalmat még sohasem éreztem, mikor alvó arcodat néztem, visszafojtva a lélegzetemet is, hogy fel ne ébresszelek, kisöcsém. Mikor megszülettél, az ötéves gyermek titokzatosságával újságoltam mindenkinek: öcsikét hozott nekünk a gólya. Mikor édesanyánk munkába ment, én hosszú délelőttökön keresztül ringattalak, meséltem neked mindenféléről, s te a csecsemők komolyságával rámmeresztetted nagy, barna szemed s kacagva, vagy éppen sírva válaszoltál nekem. Mikor iskolába mentél, én kísértelek el, biztattalak az idősebb diák fölényességével. Aztán behívatták szüleinket s a tanítónénid azt mondta nekik, hogy alkalmatlan vagy a rendes iskolai oktatásra. Nem, ez nem lehet igaz, hiszen az én öcsém vagy! Te, az a vidám, nevetős, kissé érzékeny gyermek, alkalmatlan? Azt mondták, a szülésnél megsértették a kisagyadat, de idővel kinövöd. Én bízom benned, kisöcsém, és abban, hogy úgy lesz. Most itt alszol előttem, az álom boldog mosolyt varázsol arcodra. Mire is gondolhatsz? Mire gondolsz akkor, mikor vidáman birkózunk mi ketten? Mire gondolsz akkor, amikor órák hosszat ülsz a fotelben szótlanul olvasva? Mire? Értsd meg, kisöcsém, szörnyű az a tudat, hogy nem ismerlek. Talán te is tudod, hogy egy vén szülésznő tudatlanságáért egy élettel kell fizetned. A múlt bűneit a jelen szenvedi meg. Ugye, nem vagy alkalmatlan? Hiszen minden alkalmat kihasználsz arra, hogy borsot törj az orrom alá, akiben ennyi huncutság és életerő van, az nem lehet alkalmatlan. Szólj, legalább ints titokban, hogy nem így van. Én tudom, hiszen egy apától, egy anyától származunk, együtt nőttünk fel. Most tizenhárom éves vagy, tizenhárom hosszú év, s én a születést adataidon kívül nem tudok semmit rólad*— az öcsémről. Tudod, valaki azt mondta, hogy az élet csak színdarab. Én ebben is bízom, tudom, hogy te vagy a mesebeli legkisebb királyfi, aki végülis nagyon boldog és szerencsés lesz. Ml bánt, milyen ismeretlen hatalmakkal viaskodsz, hogy olyan kétségbeesett az arcod? Nyugodj meg, én itt vagyok, vigyázok rád, nézd, a kezed is megfogom, csak aludjál nyugodtan. Miért sütöd le a szemed, miért pirulsz el, mikor észre veszed, hogy napközben órák hosszat figyellek? Miért nézel rám néha olyan furcsán? Te sem ismersz engem, tudom, néha félsz tőlem, mert csak a parancsoló öreget látod bennem. Most kérek bocsánatot tőled, ne haragudj, de kell hogy parancsoljak, ha meg akarlak ismerni, hiszen mi nem csak az anyakönyv szerint tartozunk egymáshoz, hanem máshol is. Tudod, itt belül! ló éjt, kisöcsém, én még elszívok egy cigarettát, jó éjt. MALINAK ISTVÁN Fábry Zoltán: Stószi délelőttök A csehszlovákiai magyar irodalomnak európai rangot adó Fábry Zoltán új esszégyűjteménye a szellemi (elsősorban irodalmi) élet nagy területét méri fel. Az Adyval foglalkozó első rész az „ősökön és rokonokon11 — Csokonain, Ibsenen, Gorkijon, Tömörkényin — át eljnt az önálló kötet terveként régóta dédelgetett „Ady igazá“-ig. A második rész a „Cantata profana“ nyitánnyal Bartóknak, józsef Attilának, Balázs Bélának, Gaál Gábornak, továbbá a „Kanadai Magyar Munkás“ volt főszerkesztőjének, a gömöri születésű Szőke Istvánnak, Balogh Edgárnak, Illés Bélának, Sípos Béla műépítésznek és Kodály Zoltánnak állít emléket. A továbbiakban Fábry új szlo vákiai magyar regényeket taglal. A negyedik részben Masaryk magyar emlékével foglalkozik, megvédi Hasek Svejkjét, és felméri Lisohorsk? költő jelentőségét. A záró rész fókuszában a „világirodalom — világbéke“ gondolata áll. Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Thomas Mann, korunk egyik legnagyobb író gondolkodója írta Kosztolányinak, amikor német fordításában elolvasta a Néró-t: „ .. . ez a mű több, mint a kultúra s egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke . .. Egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból született s olyan emberséggel indítja meg lelkünket, amely fáj, annyira igaz.“ A hatalommal párosult dilettantizmusnak, tébolyig fokozódó, de tartalmatlan művészi nyugtalanságnak és a mondanivaló nélküli kifejezési kényszernek lélegzet elállítóan Izgalmas rajza ez a pompás regény. Marcus Clarke: Életfogytiglan Az Életfogytiglan, melyet az ausztráliai irodalom első jelentős alkotásának tekintenek, a korabeli európai regény egyik népszerű áramlatával tart rokonságot. Kritikusai Victor Hugo Nyomorultak jaihoz és Dumas Monte Christo-jához hasonlítót ták — a párhuzamokat kereső magyar olvasó tudatában jókat is felmerül. A történet véglegesen romantikus, sőt olykor melodramatikus, csodás véletlenekkel, hihetetlen fordulatokkal. A huszonnégy éves író nem kis mértékben állt az említett hatások alatt. De egy másik hatás is érezhető rajta — s ez teszi sajátosan érdekessé —: a Balzac realizmusáé. Günter Görlich: Kényelmetlen Szerelem Egy júliusi napon a Keleti tenger mellett találkoztak, késfi este volt, csónakjuk tarka hintaként ringott — akkor kezdődött szerelmük, és most, bárom év múlva vége szakad. Ingrid számára nem könnyű megírni a búcsúlevelet Thomasnak, de még egyszer nem akar hazudni. Meg kell mondania, hogy közöttük mindennek véga, hogy megismert egy másik férfit. Ingrid védekezik az új érzéssel szemben, mégis viszont akarja látni Fred Horlandert. Milyen izgamas volt első találkozása a fiatal, okos iskolaigazgatóval, akinél elkezdte tanári pályáját. Milyen izgalmasan becsű letes a férfi vallomása. Milyen nem raindennapian szép az a fekete-tengeri ntazás, amelyre Horlander magával viszi. Ingrid azonban egy másik élményét sem tudja elfelejteni: amikor Thomasszal, első nagy szerelmével a Moldva hídon állt... Egy fiatal lány kényelmetlen szerelmének története a keletnémet Író regényének társya* A közelmúltban jelent meg Gyurcsó István Percmutatók című verskötete. Úgy vagyok, mint a parasztember, aki hombárba gyűjtötte a termést és róla kellene mondania valamit, mármint a betakarított búzáról. Pedig nem lehet róla mást mondani, mint hogy vár rá a malom, a kemence meg az asztalnál pedig az éhes emberek. A különbség talán annyi, hogy a költő esetében néhány fokozat kimarad. Érzésvilágát felszántja ugyan a hétköznapok ekéje, a felforgatott indulatokat beveti maggal a jó vagy a rossz szándék, kalászba is szökken a szenvedélytől fűtött gondolat, és verssorok-rendjébe rakja a termést a költő: és ha jól megy, klcsépeli a lektor és megrostálja a rotációsgép a nyomdában, majd... de álljunk meg itt egy pillanatra. A fenti párhuzam esetében kétféle malmot ismerek: búzamalmot és papírmalmot. Mert az a nagy kérdés, hogy hová kerül a könyv? Az érdeklődés asztalára vagy az érdektelenség következtében a papírmalomba? Mit mondhat könyvéről az író a könyv megjelenése után? A mű függetlenné válik alkotójától, akár tetszik annak, akár nem. A kiadott könyvben minden leírt szó megváltózhatatlan, visszavonhatatlan. Én sem mondhatok mást itt sem, mint amit könyvem ajánlásában az olvasóhoz szólva mondtam, Ismerve a visszavonhatatan igazságot a leírt szó esetében, hogy nem csekély szorongással adom közre és ajánlom a kötetet olvasóimnak. Szorongással és kétségekkel, hiszen nem tudhatom, hogy az olvasó, akinek a versolvasáson kívül még oly sok más gondja van, ha mégis leül e versekhez, társam, barátom lesz-e? Nem tudhatom! A kötet — hatvan vers — egy lehetséges óra hatvan percének térben és időben független gondolatsora. Szenvedélyteli pillanatok, melyek szakadatlanul üzemeltetik a* ember szívét, és a szív, mint az aranymosók szitája, felfogja a gondolatok aranyszemcséit: de felfogja a kavicsot is, s e versek, korunkhoz illően, inkább kavicsok, mint aranyszemcsék. Kövek, amelyek az epe- vagy vesekövekhez hasonlóan fájdalmas izgalomban tartják az érzékeny idegrendszert. Ilyenek a „Percmutató“ kötet versei. De még az sem bizonyos, hogy versek ezek a leírt gondolatok. Talán csak küszködő, fájdalmas megérzések. Szorongások; menekülés az élet kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan kérdései elől — vagy nyugtalan válaszkeresés e kérdésekre. Minden kimondott s még inkább a leírt szóban önmagát is keresi az ember, elsősorban önmagát, s ha nem találja, úgy az olvasó sem találja meg magát abban. Egyetlen reménye a költőnek, hogy aki kezébe veszi könyvét, hajlandó vele együtt gondolkodni. Ha így lesz, talán nem felesleges a kötet verseinek közreadása. Hogy mit gondol felőlem az olvasó, nem tudhatom. De ha tudnám is, tovább keresem a választ az élet nyugtalanító kérdéseire, amelyeket naponta intézünk egymáshoz. Azt hiszem, e kérdésekre adandó válasz lehet a találkozások fókusza író és olvasó, ember és ember között. Bárcsak úgy lenne, hogy minden kérdést meg tudnánk válaszolni. Kérdéseink viszont egyre nőnek, mint rózsafán a tövisek, és akinek kell a rózsa, számoljon a töviseivel is. A kötet sok kíváncsiskodó, nyugtalanul töprengő és kétkedő versét ajánlva az olvasónak az a kívánságom, hogy úgy fogadjon, mint eddig. Azt szeretném, és velem együtt minden írőtársam, hogy a csehszlovákiai magyarság vitapartnerünk lenne, hogy kilépve a közömbösségből irodalmiszellemi-közéleti fórumot alkotna a Csallóköztől a Bodrogközig. Tenné ezt minden egyes ember, nem az írókért, da velük együtt mindenki önmagáért, önmagunkért.
