A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-08 / 49. szám
Magyar értelmiségi találkozó A csehszlovákiai magyar kultúra és tudomány képviselői kétnapos országos tanácskozáson vettek részt Ötátrafüreden. Dobos László, a Csemadok országos elnöke gondolatgazdag megnyitója után három igényes előadás hangzott el. Dr. Turczel Lajos: A progresszív értelmiség problémája és szerepe kisebbségi életünkben, Kardos István: A csehszlovákiai magyar társadalom a szociológia tükrében és dr. Szabó Rezső: A csehszlovákiai magyar nemzetiség államjogi helyzete címmel. Az előadások után Nagy Jenő [elolvasta FÁBRY ZOLTÁNNAK a találkozó alkalmából írt tanulmányát. A vitában számos konkrét javaslat, kulturális, tudományos, iskolai és gazdasági életünket érintő színvonalas elemzés hangzott el. Dr. JANICS KÁLMÁN a demográfia köréből közölt érdekes elgondolkoztató adatokat. ONÚDY JÁNOS iskoláink helyzetét, a továbbképzést és a pályaválasztás problémáit elemezte. OLÁH IMRE iskoláink színvonala érdekében a szakellenőrző hálózat kiépítését szorgalmazta. TELEKI TIBOR az önrendelkezés elvét fejtegette, valamint javasolta, hogy a Csemadok keretén belül hozzanak létre egy tudományos tanácsot. GÉCZI LAJOS Dél- Szlovákia iparosításával, az ipartelepítés politikájával foglalkozott. Javasolta a magyar műszaki értelmiség számbavételét. Dr. DANIS TAMÁS hiányolta, hogy kevés olyan szlovák cikk látott napvilágot, mely a szlovák népet helyesen tájékoztatná az itt élő nemzetiség életéről. Megemlítette a főiskolai továbbképzés problémáit, valamint azt a tényt, hogy szakiskoláinknak nincs központi tanfelügyelője. POPP JÓZSEF közgazdasági szempontból elemezte Dél-Szlovákia gazdasági helyzetét. MAG GYULA, az SZLKP KB tagja az elfogadott alkotmánytörvényt elemezte. A képviseletről és a képviselők munkájáról szólva pedig feltette a kérdést, milyen módon lehetne befolyásolni, hogy kik képviseljenek bennünket és milyen színvonalon. Javasolta, bogy a csehszlovákiai magyar kommunisták országos értekezletét minél sürgősebben hívják össze, ahol a felelős párt és állami vezetők kifejtenék nézeteiket, SULCZ mérnök a kassai ipariskola igazgatója iskolapolitikánk hiányosságait elemezte. Ezenkívül még számos hozzászólás és konkrét javaslat gazdagította a kétnapos értekezletet, eredményes munkáját. A zárónyilatkozatot a vitában elhangzottak alapján külön bizottság véglegesíti majd és megjelenik a sajtóban. A tudományos intézmény tervének kidolgozására 23 tagú szakemberekből álló bizottságot választottak. A találkozón elhangzott vélemények, elképzelések ismertetésére kővetkező számunkban még visszatérünk. —d— Turczel Lajos: a progresszív értelmiség problémája és szerepe kisebbségi életünkben Előadásomat egy olyan módszertani jellegű kérdés felvetésével kezdem, amely a címből adódik. A címben használt fogalmak egy kivételével evidensek; egyedül a „progresszió“ fogalma az, amely némi tisztázásra szorul. Kevés olyan fogalom s azt kifejező szó van ugyanis, amellyel a történelem folyamán — közvetlenül és közvetve — annyiszor visszaéltek volna, mint ezzel. Mindnyájan ismerjük a fogalom klasszikus marxista értelmezését, de tudjuk azt is, hogy vannak olyan történelmi-társadalmi estek, melyekben ez az elvileg helyes értelmezés nem bizonyul teljesen meggyőzőnek, kétségek felett állónak. A példák keresésében nekünk nem kell meszszire mennünk. Ott vannak az 1848/49-es események, melyek értékelésében a magyar történészeknek — és velük együtt a fiatal Marxnak és Engelsnek — lényegesen más a véleményük, mint a szlovák és román történetírás képviselőinek. Ha megpróbáljuk ezt a problémát kívülről, ahogy mondani szokták: páholyból nézni, akkor el kell ismernünk, hogy az igazság valahol a két vélemény között van. A felhozott történelmi példa világosan mutatja, hogy a progresszió értelmezése és realizációja között a legtöbbször akkor támad ellentmondás, ha a társadalmi haladás alap meghatározójaként szereplő osztályérdek ellentétbe kerül a nemzeti érdekkel. A két érdek összeütközésére sor kerülhet az egységes nemzeti társadalmon belül, a többségi és a kisebbségi nemzet kapcsolatában, valamint szélesebb nemzetközi viszonylatban is. A legtipikusabb eseteket talán a többségi és a kisebbségi nemzetek együttélése szolgáltatja. A mi kisebbségi életünk is bőséges példát nyújt a progresszió problematikus, ellentmondásos megnyilvánulásaira. Kétségtelen tény például, hogy a két világháború közötti időben nálunk a társadalmi haladás ügye a legtelje-A Hét társadalompolitikai melléklete 49. 9 Felelős szerkesztő: Mfics József sebben a kommunista párt politikájában és programjában testesedett meg, de — mint tudjuk — a párt akkori fejlődésében is voltak olyan szakaszok, amikor a haladás tendenciája eltorzult vagy szektáns értelmezést nyert. Gondoljunk csak arra az időszakra, amikor — a fasizmus elleni harcban szükséges akció-egység megteremtése helyett — a kommunista párt részéről a szociáldemokráciát szociálfasizmusnak pellengérezték, vagy amikor a nemzeti kultúrát minden megkülönböztetés nélkül, apriori reakciósnak bélyegezték. Az utóbbi túlzás a harmincas évek elején a pártmunkába bekapcsolódott sarlós-vezetők és a magyar nyelvű pártsajtó egyes szerkesztői között éles ellentéteket idézett elő. Balogh Edgárék a nemzeti sajátságokról való merev elzárkózást taktikailag is helytelen magatartásnak nyilvánították s absztrakt internacionalizmusnak nevezték. Ami a polgári köztársaság idején működő jobboldali magyar pártokat (az országos keresztényszocialista pártot és a magyar nemzeti pártot] illeti, ezek ténykedése lényegében kimeríti a haladásellenesség, reakciósság fogalmát. Programjuk a félfeudális történelmi Magyarország visszaállítására és a régi uralkodó osztályok hatalmának restaurálására irányult. Van azonban a működésükben egy olyan — pozitív értelemben problematikusnak tekinthető — rész, amelyet nem lehet csak és sommásan demagógiának és osztálytaktikának minősíteni. E pártok a kisebbségi magyarság nemzetinyelvi sérelmeit belpolitikai és külpolitikai szinten egyaránt és állandóan napirenden tartották, s ezáltal egyrészt a kisebbség beolvasztására törekvő nagynemzeti sovinizmus étvágyát fékezték, másrészt a kisebbségi néptöredék fennmaradásához szükséges nemzeti öntudat intenzitását növelték. E szerep nélkül nem lehetne megérteni azt a tényt, hogy a jobboldali pártok szellemi uszályában több jelentős polgári humanista beállítottságú írót és kultúrembert találunk. A jószándékú és közösségi érzésű kultúremberek százai kapcsolódtak be abba az országos népművelési szervezetbe is, melyet Szlovenszkói Magyar Kultüregyesület (rövidítve: SZMKE) néven ugyancsak a szóbanforgó pártok szerveztek meg. Ha a történelmi materializmus módszere alapján a progresszió realizálási lehetőségeit a történelmi adottságokkal (köztük a tömegek ideológiai kapacitásával) vetjük egybe, akkor könnyen olyan gondolatra juthatunk, hogy a két világháború közötti időben a különböző rétegekből összetevődő kisebbségi társadalmunk közös nevezőre hozható ideológiai szintjéhez az a haladásforma állt legközelebb, amelyet az úgynevezett aktivizmus képviselt. Az aktivizmus néven ismert kormánytámogató politikai és kulturális érdekcsoportosulások társadalmi eszményei a masaryki polgári demokrácia és a szociáldemokrácia eszményeiből alakultak ki, kovácsolódtak össze. Hogy ezekkel a kétségtelenül európai színvonalú eszményekkel az aktivizmus nem tudott magának tartós és tömeges népszerűséget szerezni, annak oka a sajátos kisebbségi kérdésekkel és sérelmekkel szemben tanúsított passzivitása volt. Az aktivisták koncepciójában hallgatólagosan az a tétel is benne rejlett, hogy a haladás érdekében a nemzeti létet is fel lehet adni. Az egyik legkitűnőbb aktivista-emigráns író, Barta' Lajos erélyesen és kárhoztató módon lépett fel az olyan magatartással szemben, amely — mint mondotta — „nem ismer inás parancsot, mint a nemzeti megmaradást, még akkor is, ha azt csakis a szellemi begubózás, elmaradás árán lehet megváltani.“ Olyan összetett és nehéz probléma ez, amelynek ellentmondásos megnyilvánulásaival a történelmünk folyamán számtalanszor találkozunk. Magyar Habsburg viszonylatban a haladó jozefinistáknak a maradi nemesi ellenállókkal folytatott viszálya, magyar—szlovák vonatkozásban pedig a forradalmat képviselő Kossuthnak és az abszolutizmussal szövetségre kényszerülő Stúrnak egymással való szembenállása szolgáltatja a legeklatánsabb példát. Persze példákat közelebb is, szocialista jelenünkbe is találhatunk. Gondoljunk csak arra a sztereotip ellenérvre: — „a nemzetiségi kérdés az össztársadalmival szemben csak másodlagos lehet“ — melyet a kisebbségi jogokért vívott harcban számtalanszor a fejünkhöz vertek. Vagy itt van Dél-Szlovákia iparosításának a kérdése; hány gondolkodó magyar ember fejében felötlött az a gondolat, hogy ennek a feltétlenül és halaszthatatlanul szükséges ügynek a megoldása az asszimilációt is nagy mértékben elősegíti majd, — ha ennek a kisebbségi jogok új rendezése valamiképpen nem állja útját. Eddigi fejtegetéseinkből a következő — közismertnek mondható, de a mi viszonyaink között sokszor elhanyagolt, sőt tendenciózusan mellőzött — tanulságokat és következtetéseket vonhatjuk le: a múlt értékelése nem végezhető ugyanazokkal az értékelési szempontokkal és kritériumokkal, melyeket a minőségileg különböző jelennel szemben kell alkalmazni; a társadalmi haladás, progresszió ellentmondás nélküli megvalósulásának csak az fogadható el, ami nem sérti a történelmileg reális és helyes nemzeti érdeket, ami a haladás áraként nem kívánja a nemzeti érdeknek, vagy létnek a feladását; az egészséges nemzeti eszme a mai korszakban és a szocialista társadalmakban is aktív erőként működik közre a haladásban, az egészséges nemzeti öntudatnak a nemzeti közösségre és a hozzátartozó egyénre nézve is jellemformáló ereje és jellemmeghatározó szerepe van; aki nemzeti közösségének jogos érdekeivel szemben — kényelmi vagy egzisztenciális okokból — közömbösséget tanúsít, sőt ezen érdekek ellen szövetkezik és a megcsorbításukban közreműködik, azt — attól függetlenül, hogy magyar, ukrán, német vagy lengyel az illető ^ ugyanúgy kollaborásnak lehet nevezni, mint ahogy dr. Husák nevezte kollaboránsnak azokat a szlovákokat, akik a szlovákság nemzeti egzisztenciájára kezdettől veszélyt jelentő csehszlovakizmus mellett kardoskodtak. A most kiemelt tanulságok és elvek alapján a csehszlovákiai magyar értelmiség ötven éves
