A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-24 / 47. szám

Nemzetiségi kérdés -nyelvi kérdés

TELEKI TIBOR

Mi, csehszlovákiai magyar kisebbség elég világosan látjuk, — s épp a történelmi tanulságok és a társadalmi valóság bizonyította azt, hogy az államon belül valamely nyelv autentizálódása törvényszerű. Ez azonban a kérdésnek csak az egyik oldala. Amit viszont Itt hangsúlyozunk, abból nem nekünk, főként nem nekünk kell tanulnunk, hanem a többségi nemzetnek.

Hol hibázott a magyar nemzetiségi politika, mi az, ami hasznosítható? Abban hibáztak és az a hasznosítható, hogy a tényleges autentikus nyelv létezése nem teszi szükségessé és okszerűvé a kompakt egységben élő nemzetiségi nyelvek jogainak visszautasítását. Abban, hogy a nyelvek egyenjogúsítása nemcsak egyszerűen feltétele a nemzetiségek egyenjogúsításának, hanem a nemzetiségek egyenjogúságának és ezidáig legcsalhatatlanabb kifejezője is, mert hamisítatlan farizeizmus a nemzetiségek egyenjogúságáról beszélni ott, ahol a nemzeti nyelv, mely Marx szerint „a gondolat közvetlen valósága“'' nem élvezi a legkövetkezetesebb egyenjogúságot.

Abban tévedtek, hogy az autentikus, törvényhozási nyelv — legyen az akár a latin, akár az orosz, német vagy cseh — nem sérti egyetlen nyelv egyenjogúságát, egyetlen nemzet vagy nemzetiség önérzetét sem, ha a törvények minden kompakt egységként élő nemzetiség nyelvén megjelenhetnek és megjelennek. Ennek jő példája Anglia, ahol a királynő még ma is normannul szentesíti a törvényeket, s ez az autentikus nyelv senkinek a nemzeti önérzetét nem sérti.'* Abban Is tévedtek, hogy a nyelvek jogainak elismerését és egyenjogúságát nem az egymás mellett élő nyelvek szembeállításával, főként nem egymás ellenében lehet megvalósítani, mert ez törvényszerűen a többségi nyelv prlvilegizálásához, ill. a kisebbségek nyelvének alulmaradásához vezet.

Az egymás ellenében megvalósított egyenrangúsítás társadalmi és logikai képtelenség, s a legjobb szándék mellett sem eredményezhet mást, mint a nemzetiségi nyelvek jogfosztottságát, az etnikumon belül elfoglalt egyensúlyi helyzetének „finom eszközökkel“ megvalósuló, de akkor is mesterségesen előidézett felbillenését.

A nyelvi egyenjogúságnak az a fajta felfogása, mely szerint a magyar vagy más nemzetiségű gyereknek meg Jtell adni a lehetőséget arra, hogy megtanuljon szlovákul ős így képességei szerint érvényesülhessen, sátánian hasonlít a Jezsuitízmusnak ahhoz a vallásszabadsággyakorlatához, miszerint a reformátusoknak is meg kell adni a lehetőséget arra, hogy a római katolikus anyaszentegyházon belül üdvözöljenek.

A párhuzamba állítás — bármily meglepő — nem véletlen. Az egyik is, a másik is saját érdekeinek és céljainak megfelelően értelmezi és méri a jogot. Ez a jogelképzelés minősíthető sokféleképpen, egy azonban bizonyos: a demokráciához, az egyenjogúsághoz, de még a jogszolgáltatás hagyományaihoz sincs semmi köze.

Tanulságként könyvelhető el az is, hogy a nyelvek egyenjogúsítását — hogyha tehát nem egymás ellenében — akkor a nemzetiségek és a nyelvek belső szuverén életében kell megvalósítani. Egyedül és kizárólag ez teremti meg a nemzetiség gazdasági, kuturális és tudományos fejlődésének objektív társadalmi feltételeit. Ha tehát a nemzetiség létszámánál fogva szükségét látja és érzi, hogy az oktatásban a legalsó szinttől a legfelső szintig szóhoz jusson, a nem egymással szemben egyenjogúsított nyelvek és etnikumok elve alapján ez ellen senkinek nem lehet kifogása, lévén a nyelv a gondolatok közlésének és pontosabb megértésének, a tartalmi Információk befogadásának eszköze; s mint Ilyen, mindig az etnikum és csakis az tudja megmondani, hogy ebben a pszichológiailag bonyolult Információ-szerzésben milyen és melyik nyelv a hatékonyabb, legeredményesebb számára.

Van azonban még egy tanulsága a történelemnek, nem éppen nyelvi jellegű: a magyar politika késedelmeskedése sokszorosan bizonyította: kétszer ad, aki gyorsan ad. A magyar politika nem ismerte fel a tényleges nemzetiségi és politikai igények reális súlyát. Megrekedt az elsimítgatás és halogatás európai szintjén, de ez a magatartás sehol Európában nem volt olyan veszélyes, mint a heterogén összetételű Magyarországon; az asszimiláció csendes reményében ringatták magukat, s ez nem vezethetett máshova, mint az állam törvényszerű felbomlásához. Hogy a nemzetiségek mégis ilyen sokáig kibírták a monarchián belül, csak egyetlen magyarázata van: számukra még mindig „kisebb rossz volt a monarchia fennállása, mint a felbomlása esetén keletkező veszély“ Nagy-Németország a csehekre és a szlovénekre, Oroszország a lengyelekre és a románokra, az olasz irredentizmus a jugoszláv tengermeilékre. Ez a körülmény azonban nem tudta teljesen megakadályozni azt, hogy nemzeti és nyelvi jogaiknak a nemzetek érvényt szerezzenek.

A nyelvről szóló fejtegetéseink elején hangsúlyoztuk, hogy a nyelvnek mint társadalmi jelenségnek a vizsgálatában a társadalmi lét és a társadalmi tudat kategóriáiból kell kiindulnunk, mert ezek alkotják a nyelv, fgy a nemzeti nyelv létalapját. Az eddigiek során igyekeztünk fényt deríteni a társadalom, a társadalmi rendszer, az állam, a nemzeti közösség, az államnyelv, a hivatalos nyelv, a- közigazgatási nyelv, az autentikus nyelv és a kisebbségi nemzeti nyelv legalapvetőbb összefüggéseire, az egyes fogalmak egybeesésének és átfedő-, sének történelmi fejlődés meghatározta jellegére. Érintettük a nemzeti és nyelvi asszimiláció jogi színezetű problémáit, a nemzeti és a nyelvi egyenjogúság szigorú kölcsönösségét, s azt is, hogy a „nyelvi öncélúság“ és az „államnyelv“ elmélete — bármilyen köntösben jelentkezzék is — nemcsak lingvisztikái, hanem társadalomtudományi szempontból is tarthatatlan.

Ugyanakkor nem vizsgáltuk meg a tudat és a nyelv, a nyelv és az oktatás, a bilingvizmus, az asszimiláció kérdéskomplexum egyéb összefüggéseit. így arról sem tettünk említést, milyen kölcsönösség érvényesül a társadalmi és a nyelvi fejlődésben.

Szabó Béla: Hűség

A munkásmozgalom kimagasló alakjának, a fasiszták által elhurcolt és Buchenwaldban mártírhalált halt kommunista forradalmárnak, a komáromi születésű Steiner Gábornak ifjúságáról szól ez a regény.

Az író finom érzékkel rajzolja meg a gyermek Gábor környezetét, családját, tanítóját, első összeütközéseit a felnőttek világával. Plasztikusan bontakozik ki az olvasó előtt Gábor tiszta, becsületes jelleme, megbízhatósága, hűsége, igazságszeretete.

Bábi Tibor: Se eleven, se holtan (Válogatott versek)'

Széles skálájú, gazdagon zengő és áradó költészet a Bábié. A sokat látott, sötétséget és fényt egyaránt ismerő eijiber, a sok ezer év előtti idő mélységeiben bolyongó, a „kozmosz elképzelhetetlen titkait“ kutató költő vall itt önmagáról és a világról „olthatatlan tűz és láng“ közepette. E vallomás azonban már nem csupán naiv kitárulkozás, hanem magas fokú művészi önreaiizálás, mely a harmónia- és szintézisteremtés igényével, a világmindenségben, az „örökkévaló anyagban“ való feloldódás vágyával és a dialektikus gondolat „józan, kemény szigorúságával“ született. A mély filozófiai gondolat és az általános emberi érzelem adekvát kifejezési formát öltött Bábi költészetében.

Petrőci Bálint: Mágneses rácsok

Már a Szemtanú című bűnügyi-lélektani regény is bizonyította, hogy Petrőci egyre inkább megtalálja saját írói hangját.

Az új módszer, a sokoldalú lélektani ábrázolás legjobban a címadő kisregényben érvényesül. Témája a csendes állóvízzé váló házasság, amely még vonz, de taszít is, börtön, de menedék is, szabadulni szeretnénk belőle, de nem tudunk, mert mások boldogsága árán nem lehetünk boldogok. A kisregénynek talán legfigyelemreméltóbb értéke a dinamikus lendületű, drámai szerkezeti felépítés.

Ifj. Dumas: A kaméliás hölgy

Egy gyengéd, tiszta lélek története ez a regény, egy kedves, szerencsétlen leányé, akiből nagy, önfeláldozó szerelmének tisztítótüze kiégett a tisztátalanság porszemnyi salakját is, egy elveszett leányé, ki végül a pletykás, kíváncsi, kéjvágyó tisztességesek fölébe magasodik.

Körülbelül ilyen lehetett volna a kor ízlése szerint A kaméliás hölgy legelső francia kiadásának „fülszövege“, azóta a „felmagasztosult rossz leány“ eszméjét közhellyé változtatta a tömérdek irodalmi másolat, de ősképe, Marguerite Gautier bájosan érzelmes alakja a régi kedves fénnyel sugárzik.

Herbert Ottó: Amikor a gólyák költöznek

Kellemes nyári kalandnak indul Susanne és Christian véletlen találkozása, mégis mennyi bonyodalom származik belőlel

összeveszés és kibékülés, civódás és szerelem váltogatják egymást a derűs falusi környezetben, tóparton és szárazföldön, forró nappalokon és holdfényes éjszakákon vagy egy kis padlásszoba csábító meghittségében.

Susanne és Christian szerelme távol esik a nagy világpolitika eseményeitől, önmagáim zárt kis világ, és mégis úgy érezzük: a mi korunk gyermekei, napjaink fiataljai közé tartozik ez a két forrongó, útkereső fiatal ember.

Ignácz Rózsa: Zebradob-híradó

Az idő alatt, amit Kelet-Afrikában — Kenyában, Tanzániában és Uganda határán — tölthettem, a természet sok lenyűgöző csodája kápráztatott: a trópusi ég júniusban, mikor egyszerre látható odafönt a Göncöl meg a Dél Keresztje. Láthattam havas Egyenlítőt, a Kilimandzsáró csillogását, piros zúzmarát Kenya havasán.

Figyeltem a gyarmati sorból felszabadult afrikaiak új életformáját, vajúdó küzdelmeit: az egyetemet végzett, vezető állásban dolgozó aszszony életét, aki. feleségtársként él nagyvároson; a földművelő luo férfi helyzetét a többnejű társadalomban.

Kölyöklánykorom óta vágyakoztam és készültem a szelídíthetetlen elefántok, búskomor orrszarvúak, az egykor emberevő, mára már aligalig makrancos filmsztárokká szelídült oroszlánok Eldorádójába.

Évtizedek óta Kenyában élő, gyerekkori barátnőm, egykori földim, Mrs. H. White, Köllő Ilonka hívott meg 1966-ban, hogy megmutassa második hazáját, Afrikét, amit oly igen nagyon szeret, hogy „soha Zágont nem feledheti“. Kissé íródeákja is lettem a Zebradob-híradóban barátnőmnek, egyben továbbítója is nép- és természetrajzi tanulmányainak.

14