A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-20 / 42. szám
Most már késő! Aki sokkal többre lenne képes: Binó István. Csehországi falu, intarzia. Fényképek: Molnár János Királyhelmectől Lelesz már csak egy ugrás. Az út jó és Így pár perc múlva ott Is vagyunk. Binó Istvánt keressük, akiről azt hallottuk, hogy ezermester. Szobrot gyúr agyagból vagy farag fából, képeket fest és porcelánt, domborműveket készít és még ezernyi más dolgot. A híre azután felkeltette a kíváncsiságunkat. Leleszen nem sokat kellett kérdezősködnünk, mindjárt útba igazítottak bennünket. Fáradt tekintetű, kissé hajlott, egyébként fiatal ember fogad, de amikor meghallja, mijáratban vagyunk, hallani sem akar arról, hogy újságba tegyük, lefényképezzük. — Most már késői Beteg és öreg vagyok, nem csinálok semmit. Tíz évvel ezelőtt elkellett volna a segítség, de most már késői — mondja szomorúan és már tessékelne is bennünket kifelé, de a riporter mindig szemtelen és nem nyugszik bele egykönnyen a kudarcba. Így azután csakhamar segítségünkre siet a felesége és fia, no meg a mi rábeszélő képességünk is. Női akt, égetett agyag. A lakásban már csak a szemünket kell jól kinyitnunk, hogy meggyőződhessünk róla, valóban olyan ezermester-e Binó István. Szép képek, szobrok, rajzok, domborművek tömegében gyönyörködhetünk. Itt-ott egy-egy ismerős figurával is találkozunk, például Izsó Búsuló juhászával. Nagyon szépek és az ember szívesen a saját lakásába képzeli akármelyik darabot. Kár, hogy csak azok láthatják az ügyeskezű mester művelt, akik ide elvetődnek, és akiket a bizalmába fogad — elsősorban a családja, — mert az ő segítségük nélkül, aligha fényképezhettünk volna le valamit. Hellyel kínálnak bennünket és csakhamar beszélni kezd Binó István is. Elmondja, hogy mér gyerekkorában szívesen fogta kezébe az ecsetet meg a vésőt, de huszonhét éves volt, amikor felkerült a budapesti iparművészeti iskolába. A felvételin azt mondták neki: „Ha mi ennyit tudnánk, akkor nem jöttünk volna ide tanulni!“ De ő nagyon jól tudja, mekkora hiányosságokkal küzd útmutatás, igazi mesterek irányítása nélkül. Sajnos, ez a gondtalan diákélet nem tart sokáig, mert behívót kap és utána egyenesen viszik ki a frontra. Végre, nős ember korában célt ért, feljutott az iskolára és ekkor elviszik őt katonánakl — élete legnagyobb csalódása volt ez. Egyre azon töprengett, hogyan szabadulhatna a frontról. És most megkönyörült rajta a szerencse istenasszonya. Amikor a parancsnokának elpanaszkodta nagy bánatát, attól írásbeli Felmentést kapott!... Nem akart hinni a szemének, nem akart hinni a füleinek: — Te fiam, sokkal nagyobb dolgokra leszel képes, mint az emberölés! — Igen, ezt mondta neki a parancsnoka. — Csaptól gyalog jöttem haza árkon-bokron keresztüli — folytatta Binó István. — Csakhogy az iskolát akkor már — a háborúra vaJó tekintettel — bezárták. Háború utón meg már nem éreztem magam elég fiatalnak arra, hogy iskolába járjak. Hazajöttem Csehszlovákiába és a loketí porcelángyárba mentem. Szép volt a munkám, tetszett a porcelánfestés és a szobrászkodás, de fájt, hogy alacsonyabb a bérem, mint egy szobafestőnek. Hazajöttem és most egy bútorgyárban dolgozom. Sokan kihasználtak, fillérekért vesztegettem el a dolgaimat, Kassán a múzeum is vett tőlem hat domborművet, de nem is merem megmondani, hogy mit fizettek érte. Elment mindentől a kedvem. Lám, maguknak Is csak panaszkodni tudok. Sok nevet említhetnék, hogyan másolták le, sokszorosították a dolgaimat, nagy pénzeket vágtak zsebre és én csak alamizsnát kaptam. Pedig tudnék én még sok szép dolgot csinálni, de hol mutassam meg? KI segít? Ki ad tanácsot? Elgondolkoztatott ennek az embernek a panasza. Valóban ügyes és ha valaki irányítaná, gyönyörű dolgokat csinálhatna. Nagyon beteg és aligha mehet vissza a gyárba, de apró műhelyében még évtizedekig faraghatna, gyúrhatná az agyagot, hiszen csak ötven éves. Egy tény: Sok, nagyon sok olyan tehetséges ember van a szlovákiai magyarok között, akik csak a maguk szükebb pártriájában Ismertek. S m vei általában falun élnek, sohasem válhatnak igazán alkotó — a szó igazi értelmében vett alkotó — emberré. A helyi — s igen gyakran elég alacsonyfokú közízlés — rákényszeríti őket, hogy a kiszolgálóivá váljanak, giccseket készítsenek futószalagon. S a tehetségüket így váltják aprópénzre. S itt következne a Csemadok szerepe: ■ 1. felfedezni ezeket a falusi tehetségeket, 2. irányítani őket 3. és lehetőséget adni alkotásaik értékesítésére. A legutóbbi események felnyitották sok ember szemét és nagyon jól tudják, hogy a Csemadok feladata nem a falusi színjátszás, kultúrműsorok megszervezése csupán, hanem valami más, valami sokkal összetettebb. N. L. A Keletszlováktai Vasmű távlati képe, dombormű.