A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-13 / 41. szám

A nontugialáskor magyarrá lett Csallóköz, i mondák hajdani Aranykertje, a Duna leg­­lagyobb szigete önmagában is egy kompakt sgység volt, elzárt, külön világot képezett. S szigeten őrizte a legtovább a magyarság ősi aemzeti vonásait, ezért Írhatta róla Khín Antal, íz első Csallóközi Múzeum igazgatója, hogy „a Csallóköz a magyarságnak klasszikus mi­niatűr darabja. A magyarság őskorának szá­mos vonását rejtegeti. Földrajzi arca kicsiben képe az őshazáknak." Bél Mátyás szerint a csallóközi magyar az igazi, a legtisztább, leg­jellegzetesebb magyar ember, nemzetünk egyik saját eredetiségü össarja. Erről így íi a Notitia Hungáriáé nouae historico-geographica című müve első kötetében: „Ami a magyarokat il­lett, az egész vidéken, amelyen széliében meg­fészkelt a nemzet, aligha találsz fajbéliebbe­­ket, vagy akik jellemvonásaikat lobban meg­őrizték. A továbbiakban ezt az állítását meg is magyarázza: ,fiikor jajbélieknek nevezem őket, amaz ősi jajt értem. Az a régi faj ugyan­is, ami egész Magyarországon köröskörül, any­­nyi csapos altat elörölve és egyebünnen egé­szülve ki, újjá alakult, a mi szigeteinken (akkor még a Csallóköz több szigetből állottJ kitar­tott: bár nem teljesen tisztán, mégis annyira hasonló maradva magához, hogy csak az dicse­kedhetik azzal, hogy látott magyar embert, aki látott már csallóközi férfit.“ Ez a magyar — a germán-szláv népek közé ékelve — mintegy nyugati bástyája volt a nem­zetnek itt, az avar Ringek, a Várkunok és Ta­tárülések őshagyomány őrizte területén. A tör­ténelem besenyők és kunok lábnyomai után kutatott, a nephagyomány pedig Zsigmond király fényes nyaralóiról és Mátyás híres va­daskertjeiről beszélt. Okmányok viszont azt bizonyítják, hogy e szigetről származnak a ma­gyarság legősibb, legrégibb családjai. A népet azonban elsősorban nem a történe­lem érdekelte. Költői képzelete királyok, lova­gok, katonák helyett földöntúli lényekkel né­pesítette be a gazdag növényzetű buja tájat, a zöldellő ligetek, hüs források, gyors patakok földjét. A rege a Csallóközbe helyezte a me­sebeli tündérek honát, Tündér Ilona birodal­mát. E regéről emlékezik meg Ipolyi Arnold a Magyar Mythológia című műben Karcsayt idézve: „Midőn Csallóköz tája még oly gyö­nyörű volt, hogy Aranykertnek neveztetnék, sok tündér lakta akkoron; a nagy Duna szigetei voltak legkedvesebb mulató lakhelyeik. Ott járt hajdanta Tündér Ilona is, mint hattyú úszkál­va a Dunán. Vízi tündér palotáikban mondhat­tad fény és gyönyörűség uralkodott, aranytól és gyémáttól ragyogott ott minden; vízi tar­tományaik messze terjedtek el onnét egész a tengerig.“ A monda szerint a csallóközi tündé­rek a Kis-Duna közepén fekvő Ilka szigetén (ma Jóka) tartózkodtak, s innen jártak át a Kacskaréven keresztül a Mogyorósi uraság rét­jére. Egy öreg fűzfa alatt terítették meg min­den éjjel az asztalukat, amely roskadozott a jobbnál jobb és finomabb falatoktól. Mindenki jóllakhatott itt, aki csak megkívánta, s annyit ehetett amennyit bírt. Amikor a tündérek el­hagyták a szigetet, sarujukból aranypor hul­lott, s ez olyan bőséges volt, hogy mindenki eleget szedhetett belőle. Nem is volt akkor sem szegény, sem koldus az egész vidéken. Egyszer azonban egy gonosz ember — noha jóllakott a tündérek asztalánál — háladatlanul lepiszkította azt, ezért a tündérek mindörökre megharagudtak, s soha többé nem tértek vissza a szigetre. A macskavéri révész egy aranypat­kót talált utánuk a kompban, ezzel fizették ki a tündérek, amiért mindig átszállította őket. S ahogy a mese mondja: „a tündérek pedig eltűntek, s a vidéken azóta gyakran nyomor és ínség uralkodik; a sziget Aranykert helyett Csallóközzé lett.“ A néphit szerint a tündérek annyira megharagudtak az emberekre, hogy a csillagokba szálltak, s ha talán létezik is, többé soha nem érintkeznek halandó emberek­kel, mert azok egyre gonoszabbak lettek. Az Aranykert tehát Csallóközzé lett, s ezen a néven került be a magyar nemzet hol dicső­séggel, hol háborúkkal és rabsággal írt ezer­éves történelmébe. A Csallóköz Pozsony alatt, Vereknye köz­ségnél kezdődik, ahol a Duna két ágra szakad. Az egyik ága északra fordul, ez az érsekújvári Dunaág vagy másképpen a Kis-Duna, a másik a jelenlegi főág, a Nagy-Duna. 1852-ben egy bécsi miniszteri tanácsos, Steffleur előadást tartott a bécsi tudományos akadémián, s meg­pendítette azt a feltevést is, hogy a Duna nem mindig a pozsonyi hegyek között lépett az alföldre, hanem a Fertő-tónál. Hogy a Duna fő folyása kezdettől fogva a mostani fő Duna­ág lett volna, mi sem állíthatjuk határozot­tan. Az érsekújvári Dunán még Mária Terézia uralkodása idején is virágzó kereskedelmi for­galom bonyolódott le, ami azt bizonyítja, hogy az akkori főág az érsekújvári ág volt. Marsigll olasz-osztrák tábornok XVII. századi térképe alapján is az érsekújvári ágat lehet fő ágnak tekinteni. Ez volt a török világban az Érsek­újvár felé tartó segédhadak útja, s ezt őrizték a csallóközi jégtörők, akik télen állandóan a jeget törték a Dunán, hogy a török ne tudjon átkelni rajta. Ennek fejében nem kellett ka­tonáskodniuk. Még a XX. század elején is so­kan emlékeztek arra, hogy ezen az ágon von­tató gőzösök jártak, sőt a múlt század első tizedében még mint tisztításra szoruló, hajóz­ható folyót említik az írások, de a negyvenes években már Holt-Duna néven szerepel. Földes Gyula említi a Felső-csallóközi árvédekezések című könyvében, hogy a múlt század hatva­nas éviben — amikor igen magas volt a vizek állása — bizottság hajózta körül a Csallóközt, s akkor arról győződtek meg, hogy az érsek­­újvári ág „aránytalanul nagy költséggel sem lenne többé hajózhatóvá tehető.“ A Kis-Duna Gútánál a Vág folyóval egyesül, s mint Vág-Duna Komáromnál ömlik a fyagy- Dunába. E két Dunaág között terül el a Csalló­köz, ez az ellipszis alakú, alföldi jellegű sík-Marcell Béla ság. Ez a terület az őskorban nem volt olyan száraz, poros, fátlan vidék, mint a későbbi szá­zadokban, sőt ma is tapasztalható. Az ősi idők­ben a Csallóköz területe szigetség volt, a viz homokja zátonyokat épített, és önmaga gondos­kodott azok benépesítéséről azáltal, hogy ma­gával sodorta a fűzek minden fajtájának, a nyárfa változatainak, az égernek és a mocsári tölgynek a szelek szárnyaira került magvait, amelyek azután az iszapban megkapaszkodva gyökeret vertek. Akkor még számtalan, halak­ban gazdag ér, patak, östölgyek, buján tenyésző ligetek borították, s talán éppen ez vonzotta a honfoglaló magyarokat az itteili letelepedésre, meg talán az is, hogy népünk történetileg ki­nyomozható régi hazái mind vízben bővelkedő síkságok voltak, akár a mi Csallóközünk. A történelem előtti időkben aligha lehetett szó a Csallóköz rendszeres megszálásáról és benépesítéséről, mert akkor még szinte telje­sen lakhatatlan, mélyfekvésű, vizekben és mo­csarakban bővelkedő, nádas és erdöborította te­rület volt. Igaz az is, hogy találtak a Duna men­tén barbárkor! agyagedényeket, kőkorszakbeli leleteket, kelta sírokat, ez pedig a történelem előtti korokban is meglévő népmozgás bizonyí­téka. Hiszen a Duna völgye mindenkor kitűnő útja volt az Ázsiából elindult néptömegeknek. S ezek a néptömegek nem kerülték el, vagy legalábbis feltétlenül érintették a halászatra és vadászatra alkalmas csallóközi tájat is. Így ismerkedett meg e sziget a legkülönbözőbb né­pekkel; a rómaiakkal, keltákkal, quádokkal. De nem kerülték el a Csallóközt az i. u. V. szá­zad népvándorlási hullámai sem. Az azonban már nem valószínű, hogy a 894 táján bevonu­ló magyar néptörzsek találtak volna itt letele­pedett népcsoportokat. A történészek és a geo­lógusok véleménye szerint ebben az időben a Csallóköz lakatlan terület volt. Ortvay Tivadar a Magyarország régi vízrajza című művében csak a X. században vélt a Csallóközt letele­pülésre alkalmas területnek. Baranyay József A régi Csallóköz ben ugyancsak azt írja, hogy a magyar honfoglalók a szigeten nem találták semmiféle település nyomaira, s ők maguk is csak közvetlenül a Duna mentén telepedtek le, ahol elsősorban az őshazákból hozott foglal­kozásokat: a halászatot és a vadászatot űzték. 111. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Xll. századba helyezi a Csallóköz megszállá­sát, noha a honfoglalás ténye már a X. szá­zad végén megtörtént a szigeten. Hőman Bá­­lint A magyarok honfoglalása és elhelyezkedé­se című munkájában leírja a honfoglalást, amely egy részletes és pontos meghatározott terv alapján történt. E tervezet szerint a Csal­lóköz keleti részén s az azt környező Pozsony, Nyitra, Győr, Komárom, Esztergom, Bars és Hont megyék területén a Lél törzs szállt meg, s e hadnagyi nemzetség szálláshelye Komá­romtól nyugatra, a Duna partján fekvő Nagyiéi és Kislél puszta volt. Nevüket attól a Lél ve­zértől kaphatták, aki mint a bajorok legközeleb­bi szomszédja, a kisalföldi magyar törzs feje, a lechmezei gyászos csatában 955-ben elesett, A honfoglaláskori települések eredetét bi­zonyítják a még ma is létező falvak, községek nevei, amelyek között nagyon sok akad a ha­lászat köréből. Pl. Tany neve bizonyára az ős­régi Thona, Tana (ma tanya] halász mesterszó. Hasonlóan keletkezett Keszegjalva, Gadócz, Súly községek neve, vagy számtalan családnév mint Halász, Csukás, Kárász, Keszeg, Harcsa, amelyek a komáromi levéltár tanúsága szerint már a XV. században igen sűrűn előfordulnak. De a vezérek kori megszállás mellett tanúsko­dik a Nemesócsán feltárt honfoglalás korabeit temető is, valamint a komáromi halászok szer­számai és elnevezésük. Például Herman Ottó, a komáromi piszkés sátrában, a csárdában az ázsiai vándornépség jurtáját látja. Szerinte a komáromi horgász fentője is ősrégi szerszám éppúgy, mint a harcsát fogó kuttyogtató. Bátky Zsigmond Néhány vonás Komárom megye tele­püléstörténetéhez című tanulmányában XIII. századi oklevelek tanúsága alapján bizonyítja, hogy a komáromi Csallóköz legnagyobb hon­foglaló nemzetsége a Koppán nemzetség: „Tá­gas vízi birodalom volt a Koppánok vadászte­rülete, s ha a régi okleveleket olvasgatjuk, egy nagyméretű, békés, halászkodő világ képe bontakozik ki belőlük, s a Koppánok elsősor­ban mint halászgazdák tetszenek fel előttünk.“ A honfoglalás idején történő megszállás mel­lett szól Ortvay Tivadar is, aki a Magyarország régi vízrajzában ezeket írja: „Hazánk régi víz­viszonyai sehol sem feltűnőbbek és sajátszerűb­­bek, mint a Csallóközben. Ennek egykori víz­gazdasága meglepő. A ma szárazra fektetett területek itt a XIV. század előtt keresztülkasul voltak szelve vízágakkal és erekkel s elborít­­vák mindenféle állóvizekkel.“ Több mint fél­száz olyan Dunaágat, folyót, patakot, eret, mocsarat, tavat és halászóhelyet sorol fel, amelyek ma már csak a középkori oklevelek­ből ismeretesek. A már idézett Bátky Zsigmond tüzetesen is fog­lalkozott a Csallóköz településföldrajzával, s kimutatta, hogy a csallóközi szigetvilág mi­lyen sokoldalúan determinálta a letelepülő em­bert. Az áradásoktól való biztonság, a házépí­tés és vízellátás szempontjai, valamint a ta­laj minősége alapján a Csallóköz egyes részei vonzották, sürítették, más részei viszont taszí­tották, sőt egészen lehetetlenné tették a töme­ges letelepülést. A Csallóköz vízrajzi múltja okozza tehát azt a feltűnő és szinte egyedülál­ló jelenséget, hogy a sziget egyes helyein egy­másra zsúfolódnak a községek, míg másutt a hajdani nedves-ingoványos részeken teljesség­gel hiányoznak. Így lett „a Csallóköz termé­szet kikényszerítette jellegzetes településformá­ja a sajátosan magyar rajszerű községelosztó­­dás, mely másfelé úgyszólván ismeretlen. Ezt az ősi településformát a szigetség! viszonyok­ban kell keresnünk, mert a szigetségi viszo­nyok csupán egy-egy nemzetiségi vagy csalá­di telepet tűrtek meg egy helyen, s csak a ned­ves területeknek szorgalmas emberi kezekkel is elősegített eltűnése, visszavonulása enged­te meg, hogy a telepekből sok apró falu kelet­kezzék.“ (Balogh Edgár: A csallóközi ember történelme.! A csallóközi ember szívósságát bizonyítja, hogy századokon keresztül küzdött az elemekkel, s a vízből kiharcolta magának a szárazföldet. Befejezés a következő számban

Next

/
Oldalképek
Tartalom