A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-29 / 39. szám
Szeptember közepén ünnepelte az irodalmi világ Tersánszky Józsi Jenőt, a 20. századi magyar próza egyik kiemelkedő egyéniségét. 1888. szeptember 12-én született Nagybányán. A Hét szerkesztősége valamennyi olvasója nevében köszönti a nyolcvanéves írót és erőt, egészséget kíván neki. a Kakuk Marci és sok más csodálatosan szép regény és novella szerzőjének. 39. nem a mienk! Bennünk is lehet vágy, de csak akkor, ha ti felébresztitek. De azt, amit mi szeretnénk, nem kapjuk meg tőletek soha .. . tőletek csak mámort és fejfájást kapunk! És mi könnyenhívők vagyunk, mint a gyermekek Csalódunk, de nem vesztjük el a reményt, és keresünk és könyörgünk, mint a koldusok, míg egyszer csak ráeszmélünk, hogy tőletek csak azt kapjuk meg, ami önmagában utálatot kelt Olavi felsóhajtott mélyen, mintha botbüntetést kellene klállania, és csak néha vehetne lélegzetet... a korbács újra megcsattant. — Ilyenek vagytok. Magatokhoz csaltok betűiünket, de miért nem tartotok meg magatoknak? Miért adtok nekünk csak jegygyűrűt és pénzt és cifra ruhát... miért nem adjátok magatokat, úgy, amint mi akarjuk és óhajtjuk? Nem értitek, hogy a szerelem nekünk maga az élet? ... Nektek időtöltés ... Nem tudtok ti megérteni semmit, csak veritek büszkén a melleteket és járjátok utatokat emelt fővel, mint az istenekl Olavi ült hamuszürke arccal... felső szemhéja idegesen megrebbent. A nő arcáról eltűnt a gúny, és kemény vo- és mikor megint folytatta, mintha egészen megváltozott volna ... halkan beszélt, lágyan, remegő hangonl — Nem érted te sem, Olavi ... Tudom, hogy mi van a lelkedben. Kérded, hogy m’l bajom van veled, hisz közöttünk nem történt semmi sem. Igaz, nem történt, de lelked közelebb állt hozzám, mint bárki másé. Mit törődöm a többiekkel! Mindegy, nekem, hogy élnek-e vagy meghaltak. De veled egy vagyok, veled összeforrtam, de te ezt nem érted, Olavi! Mikor öledben ültem, úgy éreztem mindig, hogy a Nyolcvan éves TersánszkyJózsi Jenő Tündöklő öregség Az öregedő író megható teljesítménye emlékirata és „irodalomtörténete“, a Nagy árnyakról bizalmasan. Szellemidézést tart, feltámasztja szinte az egész Ady-nemzedéket. Tulajdonképpen most Is regényt ír, életközeibe hozza a holtakat és a kort, az Ady-időj. Mit sem tud álkegyeletről, nem hamisítja merev szobrokká egykori bajtársait, úgy beszél róluk, mintha vélük beszélgetne. Őszinte és közvetlen, mégis könyvét tiszta áhitat hatja át, az értékek immár annyira ritka tisztelete és egy csaknem feledésbe menő erény, a hála érzete. Minden hajdani kézszorltást, eligazító vagy biztató szót, meleg tekintetet tetézve viszonoz. Nem is cselekedhet másként, hiszen egész életét a csorduló jóság, „az adhatás gyönyörűsége“ jellemzi. Nem csupán művek dandárját ajándékozta, legnehezebb éveiben is örömest megosztotta mindenét mindenkivel, így a néki jutó kevésből sokat tudott adni, csodálatos kenyérszaporítő volt. Irodalmi életünkben akadtak, sőt akadnak ma is, akik személyiségét Kakuk Marcival azonosítják, s ezzel legbárgyúbb balvéleményeink sorát szaporítják. Tersánszky a Kakuk Marcikönyvekbe mit sem szőtt saját életéből. Ha önéletrajzi elemet alkalmaz, bevallja mint az Egy biciklifék történetében vagy a Reköttesben. Lírai azonosság sem fűzi Kakuk Marcihoz. 11 véred átömlik belém... ez az érzés megma radt bennem örökre. Téged kerestelek, ezekben az esztendőkben, azt a hiányt akartam kielégíteni, amit te hagytál bennem. A te sí mogatásodat éreztem, amikor rablókezekkel nyúltak hozzám, veled tévelyedtem meg min dig, veled követtem el minden bűnt! A nő közelebb húzódott és égő szemmel nézett reá: — 0, Istenem! Ne légy ilyen! — kiáltott fel és levetette magát a földre Olavi elé és átkulcsolta a térdét. — Nem vádollak téged! Fo gadkoztam, hogy kikaparom a szemedet, de nincs nekem körmöm. Bolond vagyok, bolondok vagyunk mind, bennünk van a hiba. Ne utálj engem, ne taszíts el magadtól. Rossz va gyök és nyomorult, de értsd meg. hogy szerettelek téged, csak téged, senki mást! Olavi vonaglott kínjában . .. fekete kígyóvá változott a múltja és ez a kígyó most a lábára tekerődzött és halálra akarja szorítani. — Engedd, hogy így maradjak . . ne sza kítsd ki magadat . . . egy pillanatra csak, az tán megyek. Nem vádollak téged, ne haragudj reám. Te nem tudod, milyen voltam . .. nem tudtunk ml akkor semmit . . . nem tudtunk semmit. Lecsillapult. Hosszan, vizsgálódva nézett Olavi arcába. — Megmondasz nekem valamit? — kérte egy kis idő múltán. — jártak-e nálad mások is...? Jártak, látom a szemedből. Senki sem tud téged elfeledni, aki együtt volt veled. Meri te nem vagy olyan mint mások . . azokhoz nincs köze senkinek. De te más voltál ... igen, te más voltál és ml eljövünk ahhoz, akinek valamikor a szívünket adtuk. Haraggal gondoltunk néha rá, de nem haragszunk mégsem. És mikor a világ megtépett és megrontott bennünket, elmegyünk hozzá, mint . . hogy Is mondjam,. .. mint a templomba . nem, hanem úgy, mint zarándokok a zarándokűtra ... megbánni bűneinket ... visszagondolni arra, ami olyan szép volt és tiszta .. . sírni, hogy miért nem maradhatott mindig olyan . .. De most, évek múltával megjelentek előttem néhányan, akik kötelékekről beszéltek. És elém vezetsz egy gyermeket, akinek az anyjával sohasem voltam olyan közösségben, és mondod: nézd, ilyenek az én* törvényeim, amelyeket te nem ismersz! És most, amikor gyermeket könyörgök magamnak és . annak, akire nézve ez életkérdés, te hátat fordítasz nekem és gúnyoíiyesmire csak olyanok gondolhatnak, kik nem ismerik eléggé életművét vagy félreértik. Tersánszkyban az elemi ember egyesül az emberiség sorsáért aggódó kultúrlélekkel, az őst zúgású epika a tudatos műgonddal. A kor nagy emberi áramai találkoznak és viaskodnak a havasi kultúrától a városi civilizációig. Hites képet ád korának társadalmáról, az emberi élet sűrűjét járja, és a természet hűséges fia marad. Ösztönös mesélő, ám minden művében ott a bölcseleti távlat. S ezt a bonyolult, de sűrítve egyszerűsítő nagy szellemet kakukmarcizzák ... Nemzedékéből senki sem szenvedett annyi kicsiny lést, félreszorítást, vérig sértő vállveregetést, kizsákmányolást, mint ő Senkit se gyötörtek oly szívósan a mindennapi kenyérgondok. Néha menekült az irodalomtól, bicikliféket talált fel, vitorlást barkácsolt. Képeskönyv kabarét szervezett, a zenébe merült, de távolról sem az irodalomtól fordult el, hanem irodalmi életünktől undorodott meg s méltán. Ám ezek a kalandok csupán arra voltak jók, hogy erőt, kedvet gyűjtsön újabb remekhez. Ö volt „a legény, aki állja“. Jutalma nem maradt el, nemzedékéből senkinek sem uitott ilyen tündöklő öregség. Mindé»- megadatik néki, amit ifjúságában megtagadtak tőle. Élete immár csupa derű, mert makulátlanul állott helyt, és győzött. Elnyerte a legfőbb jót: életében klasszikus lett. san biztatsz: kacagj és élvezd a szerelmet, megkaptad, amire vágytál! Reszketett; mellében újra rettenetes fájda’ mat érzett. Várta a következő ütést. . vajon az utolsó lesz-e . .. Megnyílt az ajtó. — |6 estét, Olavi! Sokáig késtem, mert... Szent Isten, mi van veled?... Olyan vagy mint . . Küllikki hozzá rohant. Olavi összeszedte minden erejét és szelíden mosolygott: —- Lám csak ... egészen megijesztettél! Semmi, igazán semmi. Az előbb hirtelen rosszuilét fogott el... családi baj, régebben is éreztem .. mindjárt elmúlik. Küllikki hosszan nézett rá. — Olavi?... — szólt komolyan. — Biztosítlak téged, hogy úgy van, ahogy mondom! — bizonygatta Olavi. — A szemedből mást olvasok ki. Valami bánt téged ... már hosszú idő óta, de nem akarod bevallani nekem. Én meg nem akartam kérdezni; vártam, hogy akkor mondd el amikor szükségét érzed. De most . . — És ha bánt is valami kicsiség, értsd meg, hogy ez csak az én dolgom. — Bánthat-e bennünket valami, ami nem mindkettőnk dolga? .. Olavi hallgatott egy ideig. — Miért ne... ha az csak megnehezíti a másik életét. — Nem... erről szó sem lehet — válaszolta Küllikki meleg hangon. Átsietett a másik szobába és egy párnát hozott onnan. Fáradt vagy, Olavi... pihenned kell! — mondta, és a párnát a panjlag egyik karjára helyezve, gyöngéd kényszerrel lefektette Olavit. — És most mondj el mindent . , hisz ismersz engem! . . Leült Olavi mellé és csillapító kézzel tnegsimogatta sápadt homlokát, amelyen megint vereitékcseppekben gyöngyözött ki a szenvedés. Néhány perc múlt el, míg Olavi rászánta magát. — Ismerlek téged — szólt halkan és megfogta erősen Küllikki kezét. (Folytatjuk)
