A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-07 / 27. szám
Forog a korong Vékony Sándor népművé»* „lába“ nyomán KűgtöniStt tárlat Vékonyéknál volt az örömöm. És nem is olyan könnyű ez a munka, mint amilyennek látszik. Nem adja meg magát könnyen az agyag. Bizony, egy nagyobb darabnál ugyancsak nyomni kell, hogy le ne röpüljön a korongról. Meg ugye, mindig Itt kell ülni a székben télen-nyáron, a vizes agyaggal dolgozni, azonkívül a festék kisugárzása Igen veszélyes. Sokan elmentek már tőle a másvilágra. A kobalt, mangán, ólommérgezés a mi szakmánkban a leggyakoribb betegség. És a reuma. Ezért is nincs utánpótlás. A mai fiatalok már nem érdeklődnek eziránt a szakma Iránt. Ha jön is egy-két fiatal, mindjárt megunja, és tovább áll. Mert kérem, türelmes az agyag nagyon — de még türelmesebbnek kell lenni annak, akt vele dolgozik. S az őszülő mester felvesz egy darab agyagrögöt, meggyürja, majd az asztalra teszi, lábával megpörgeti» a korongot és a finom massza csakúgy hajlik, idomul a markos kéz alatt. így készülnek egymás után a különböző tárgyak, amelyekből egy-egy példány ott sorakozik a mester kis múzeumában: az egyfülü bokály, a mihók, cslkmák, butella, lisztes bűdön, paraszttál, varrókosár, mécses, csallkorsó, komacsésze, amelyek a modern ember lakásában Is megtalálják a maguk funkciójukat, akár mint díszítő elemek, akár mint használati tárgyak. A megyei könyvtárban A megyei könyvtár hatalmas kúria-szerű épületében járunk. Hétfő van, és ilyenkor kevés a kölcsönzés, csöndesek a folyosók, a kölcsönző terem, ahol a hirtelen ismeretség első perceiben a feketekávé oldja a beszélgetés fonalát. Együtt ülünk egy kis asztalka körül, és keressük a közös témát, amely összeköt bennünket a távolságokon keresztül Is: a megyei könyvtár Igazgatója néhány évvel ezlőtt a prágai Magyar Kultúra vezetője volt, szabad idejét a bélyegeknek szenteli, s Így került ismeretségbe Bottka Jánossal, akivel valamikor együtt tanítottam; Kárász elvtárshoz az irodalmon ke resztül vezet az ismerkedés útja, hisz ő Is aktív irodalmár; Vízi Aladár együtt dolgozott dr. Márkus Mihállyal, aki most Kassán tevékenykedik, a Kelet-szlovákiai Múzeum néprajzi osztályán; Hódosné, Mihalics Anna Gútáról került 1947- ben Pitvarosra. S önkéntelenül is felkiáltunk: mily kicsi a világ. A könyvtár — mint általában mindenütt — helyhiánnyal küzd A szépen rendezett polcokon könyvek ezrei sorakoznak, a folyosón könyvek vannak, a pincében könyvek. Száznégyezer könyve van pillanatnyilag a könyvtárnak. A tavalyi évben százezer kölcsönzést bonyolítottak le csak a városban, s kétszázharmlncezret a megyé ben. Ha figyelembe vesszük, hogy a megyének a lakossága, lélekszáma: háromszázhuszonhárom ezer, s ezek egy része a tanyavílágban él, akkor ez a szám igen sokatmondó. Vásárhelyi emberek A városban tíz „szövetkezet“ van, amelyek igen jól működnek. Ezenkívül maguk a városi „embörök“ is foglalkoznak állattenyésztéssel, kihasználják az udvart, a meglévő régi helyiségeket olyan termelésre, amely az államnaik messzemenő segítséget nyújt a lakosság ellátásában. Egy példa a sok közül: baráti látogatáson voltunk lfj. dr. Szabó Lajos körzeti állatorvosnál. A tágas, szépen berendezett lakásban mindenütt képek. Olaj, grafika váltogatja egymást. Művészi domborítások, szobrok, mind neves művészek alkotásai. Kint az udvaron pedig 73 malac sivítozik, készül az esti takaródéra. Ügyes önetetővel, kifutóval, egyszerű, és gazdaságos helymegoldásaival az udvart úgy igyekszik gazdaságossá tenni, ami a mi, csehszlovákiai viszonyainkhoz képest szinte lehetetlennek tűnik. Hetvenhárom süldői És vanl Jó az államnak, mert termel, jó saját magának, mert kihasználja a halott területeket, s jó a családnak, mert aránylag kevés befektetéssel Jó Jövedelmet biztosit. S ebből vannak a képek, szobrok, festmények, domborítások — mert az anyag csak eszköz a vásárhelyiek kezében ahhoz, hogy felemelkedjenek; s ennek már múltja van. Néhai jó Juhász Gyula is Így ír a városról, ahova nagyon sokszor és szívesen látogatott el: „Ez az alföldi város szereti és megbecsüli érdemes fiait, büszke rájuk, számontartja őket.. és amikor legutóbb a vásárhelyi művészek kollektív tárlatot rendeztek a városháza termeiben (nem kellett nekik soha instanciázni és kunyerálnl_ a méltóságos előszobákban), a város maga több mint száz millió korona ára műalkotást vett meg magának, és úgy érezte, hogy ezzel csak gazdagodott.“ (Délmagyarország, 1926.) Irodalmi est helyett A szállásom Mohos Sándor bácsiéknál volt, hova ott-tartózkodásom első estéjén, helyesebben éjféltájt érkeztem meg a háziakkal egyetemben, akik már vártak az állomáson. Idegen voltam, s az idegennek, a vendégnek kijáró kedvességgel vettek körül. Szokásom, hogy idegen helyen körülnézzek, s úgy tájékozódom. Meglepett, hogy a földszintes házban a szekrényeken, polcokon nem divatos készletek, hanem könyvek sorakoztak. Nem az érdekelte az öreg Mohos Sándor bácsit sem, hogy ki lesz a amerikai elnök stb., hanem az, hogy kik a csehszlovákiai írók közül, akik a világirodalomba is bekerültek, a legnagyobbak; ki az a Haéek, Jirásek, Vúlek, Karvaä, és Novomesky. A kis szobában hajnali három óráig a világirodalom nagyságairól úgy beszélgettünk, mintha csak a szomszéd Lina lováról lenne szó, amelyik nem akart indítani. Nexö Szürke fénye, Linnankoskl, Balzac, Romain Roland, Lenin, Németh László Égető Eszterje (amit abban a városban alkotott), mint egy nagy család, megfér a kicsi, hunyorgó ablakú szobában s bearanyozza Sándor bácsi deres napjait... míg „Maga Vásárhely a föld életét éli, komolyan és csöndesen. A népe is a föld egyenletes és állandó nyugalmát és méltóságát árasztja magából: hallgatag és álmatag nyugalmát, de úr a maga portáján és pusztáján“ ... GYÜRE LAJOS