A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-18 / 33. szám
anyánk értem hazám százféle dalát £rtem hazám százféle dalát dolgozó népem napfényes énekét. • A szeretet és a munka nevében, amikor a fojtogató unalomködik nyűgét lerázva fényes utakon feszítem szárnyam és hozzátok megyek — tőletek! Ami logika volt és érzelem, aki testvéri volt és aki idegen, mind itt van bennem és én is benne vagyok minden porszemben és minden sejtben! Ember vagyok, aki művein át teremti újra önmagát, de nem a szférák csillagporos határán túl, hanem a szíveken innen! Hallom és értem a téglák ás a kalapácsok csengő szavát, a kőművesek füttyét és káromkodását — az ács és a gyaluforgács egyszerű énekét — hallom a bányász lihegését és a kohász szuszogását... Hallom a föld s az eke énekét, de hallom a kalász szép, kenyérillatú suttogását is, hiába búgnak harsány traktorok. Nekem dalolnak ők és én meg csak nekik! Daloljatok csak, jó parasztjaim, énekeljetek, kékruhás szerelők és ti, kik hidat építetek dalból és betonból magatoknak és mindenkinek! Értein az anyák altatódalát, a kétműszakos drága asszony énekét, a tanítót, aki haragos, de szent igét mond és énekel: „Itt nem elég tanulni, nálunk tudni kell!“ Daloljatok csak, feszes villanydrőtok, acélsínek és vastraverzek! Daloljátok csak a nappalok énekét, a nyugtalanság énekét, s ha berekednétek, ürítsétek ki fenékig a végtelen csengői kristályserlegél! ■ Daloljatok csak szívetek szerint, divathóbortos, csacsi kamaszok! Énekelve értek férfivé. Ember voltam — ember maradtam, mert alattam a föld is föld maradt! Az idő rohan, én meg-megállok, visszanézek, s az elmúlt évek búcsút intenek. Sápadt emlékek lobogtatják meg zsebkendőiket, s a szemembe ülnek az elfelejtett könnyek, a diák-évek egy darabon elkísérnek, mint anyám dala ... Mert néha elmennék haza. A régi zongora fehér arca-sötét szeme rámkacagna. Mert nem változtam meg és ő sem változott, csak a szeme lett szomorúbb, csak a szívem lett nagyobb! Most már az egész világot szeretem, s egyszer majd a világ szeret engem . .. Mert költő voltam, költő maradtam! Mert alattam a föld is föld maradt és föld marad! 34. eseményeiről kérdezősködött és kitárta a maga lelkét. Olavi mosolygott, de nem kereste Külllkki szemének mélyét, egy kis idő múlva még csak rá sem nézett, hanem belebámult a messzeségbe, mintha most is a mocsárvidéket vizsgálgatná. Elmúlt egy perc. Olavi, mintha álomban volna, felemelte egyik kezét, kihúzta Küllikki hajából a csonthajtűt, és lebontotta hosszú fonatát. És megsimogatta a selyemfinomságú fürtöket — egyre mosolyogva és a messzeségbe nézve — a haj végén lágy simogatással keze közé csavarta és ezzel a kezével erősen magához szorította. — Én leánykám! — susogta. Fátyolos tekintettel nézett Küllikkire és az ajkát kereste. És Küllikki érezte a csók közben, hogy Olavi hajsimogatő keze reszket a derekán. Meghatottan tekintett Olavi szemébe, de megdöbbent, mert idegen kifejezést látott abban. Mintha valahol a messzeségben kóborolna ... És az a homályos, sejtelmes nyugtalanság, amely hosszú idő óta szorongatta, nagy aggodalommal rohanta meg a lelkét. És minél tovább nézte Olavit, annál nagyobbra nőtt az aggodalma ... majd hirtelen borzasztó érzés kerítette hatalmába. Mintha az, aki a távolba merengett, eltűnt «a volna mellőle. Ottmaradt az ölelésbe merevült lélek nélküli test. Küllikki reszketni kezdett egész testében, dermesztő hideg futott át rajta. Hirtelen kitépte magát Olavi karjaiból, és erőtlenül rogyott a kis fapadra. Olavi kővé meredten állott a helyén, egy tagját sem tudta megmozdítani. Egy szemppillantás alatt valami borzalmas történt közöttük, amit nem akart észrevenni egyikük sem, de ami kifejezetien felismerésként tükröződött tekintetükben. Mintha hirtelen mélységes tenger nyílt volna meg alattuk: a tenger kéklő árja alól Iszapos fenék bukkant elő sűrű növényzetével és szörnyeteg állataival. A látomás ellankasztotta erejét és megfagyasztotta a vérét. A fiatalasszony kezébe rejtette az arcát, zokogott és egész testében reszketett. — A te lelked, a lelked, Olavil — panaszkodott, mint kicsi gyermek. Olavi csak állt az ébrenlét és az álom határán. Mikor látta, hogy az a másik zokog és reszket, felriadt és szabadulni próbált a rettenetes igézetből. — Küllikki... ? — kérte könyörögve. Külllkki úgy nézett rá zokogása közben, mint idegenre, akiről nem tudja, hogy kicsoda. — Küllikki, szegény Küllikki__— szólt Olavi elfúló hangon, és leült a pad másik végébe. De megdöbbent saját hangjától, nem tudott többé egy szót sem kimondani... mintha szellem volna, s nem merne beszélni azzal a másikkal, aki ember. Mikor Küllikki látta Olavi néma kínját, saját boldogtalansága és kétségbeesése vísszatarthatatlan erővel tört ki belőle. — Tudtam, hogy lesz részem szenvedésben — szólt meg-megremegő hangon. — Tudtam, hogy a te szíved kamráiban sokan laktak, de mégis reméltem, hogy kezdetben meghúzódhatom valamelyik zugban. De én olyan forrón szerettelek téged, és olyan nagy erőt éreztem magamban és azt hittem, hogy a szívednek egyik rejtekét a másik után kerítem majd hatalmamba és enyém lesz egyszer annak a háznak minden kulcsa... csakhogy nem sikerült ... — Újra zokogásban tört ki. Olavi égető szükségét érezte annak, hogy beszéljen, azonban szíve olyan volt, mint egy belakatolt kamara. — És olyan borzasztó, hogy most a maga teljességében látom és érzem erőtlenségemet — panaszkodott tovább Küllikki. — Te vándorolsz még mindig ... és én gyenge vagyok . .. és te menekülsz tőlem ... azokhoz, akik téged várnak .... — ő, Istenem! — jajgatott Olavi kínjában. — Ne mondj ilyet... hiszen tudod, hogy egyedül a tied akarok lenni, egyedül a tied! — De elhagysz mégis... akaratlanul! És ők mosollyal fogadnak téged. Én egyedül vagyok ... ők sokan vannak. És ók legyőznek engem, mert én nem tudok többet adni, mint amennyit egy adhat. Ök pedig szüntelenül arról suttognak neked, amit egy nő életében csak egyszer adhat, mindenki a maga módján .. . — Küllikki! — szakította félbe Olavi ezt az izgatott beszédet és könyörögve nézett a felesége szemébe. De Küllikkiből áradt a szó, mint jégbilincseitől szabaduló hegyi patak árja. — És ők bosszút állanak rajtam azért, hogy egyedül én akartalak bírni téged! És mikor ölemben pihensz, eljönnek, mosolyognak és suttognak és közénk dugják a karjukat és csókra nyújtják az ajkukat és . .. — Küllikki! — kiáltotta Olavi és megragadta a karját, mint a vízbehalő. — ... és ekkor te őket öleled és az ő ajkukat csókolod! — fejezte be Küllikki a kétségbeesés felindultságával, és sírva fakadt. Olavi elborzadva ült. Ki volt mondva — az, ami átok gyanánt suhant nyomában és ami láthatatlanul szétterjedve megmérgezett mindent. Küllikki boldogtalan fájdalma egyre nagyobbra nőtt, mint a legördülő lavina. Milyen nyomorult életet in éltek .. hitegették egymást és reménykedtek... pedig meztelen reménytelenség tátongott körülöttük.
