A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-08-11 / 32. szám

Fecsó Pál versei Örökmozgó lombok alatt Hűvös nyárban folyik szét az álmom, örökmozgó lombok hajolnak felém, kerítés, kapu zár el a világtól, még sincs szabadabb a föld kerekén. Gazdag vagyok s szabad képzeletem aranypénzei gurulnak szerte, ahol sosem jártam, mint a lepke, fantáziám szabadon röpköd e hűvös, furcsa nyárban, embert keres s nem érti soha meg az embertelenséget, reflektor fényként sugár-utat játszik, s hidegen is halálra éget. Szép ez a jajtalan fájdalom, a hűvös nyár is ízes gyümölcsöt teremt, szeretnék nagyon erős lenni, vihartól óvni embert, kerteket. Napfogyatkozás Rablóktól rabolt rabló pénzen fogunk most egy jót mulatni, nem kell többé hazudni, sírni, nem kell többé a tányért nyalni. Én leszek majd a zászlóvivő, a lopott koncot magasan hordva megyek elől, rongy az ég is, s utánam lohol a horda, loholunk s a Nap élénkbe botlik, én átesem rajta lángolón , és a lángok fölkacagnak a tépett, rongyos lobogón, a vérem fölnyalják a foltok, s magam örök folt leszek, fényes semmivé izzanak a hordák, csak a foltok fényesek. Körhinta Körhintában ülök s a fagyott földön kristálytiszta hó lapul, lelkemben felhő, fölöttem semmi, $ ez átölel szépen, konokul. A kötél sem fojthatna jobban, mint a körém gyűlt jóságos szivek, emberségük; halálos ítélet, s a dúvadak vajon emberek? Életmorzsám csipkedik előlem és én hagyom, mert adni szeretnék, körhintában ülök s buta lemondásom hajtja, hajtja ezt a kereket A sápadt nő nem mozdult a helyéből... olyan váratlan volt a lökés. De azután felállt, és néhány lépést tett Olavi felé, csendesen és határozottan, emelt fővel, kigyulladt arccal. — Mit jelent ez, Olavi? — kérdezte olyan hangon, amelyben még mindig gyöngédség rezgett, de .amelynek mélyén már acélos el­szántság hullámai tornyosultak. Olavi buzogó vére felforrt: hogy mer az a bűnös így állani, emelt fővel, és hogy mer ilyen büszke öntudatossággai szembenézni ve­le. És mikor rápillantott a mirtuszkoronára és a fátyolra, majdnem megállt a szívverése és ügy érezte, hogy darabokra kell tépnie azt a szemérmetlen tettetőt. — Azt — kiáltotta eszeveszett dühvei és fe­léje rohant, — hogy hazug díszt viselsz, te csaló! — És letépte a koronát és a fátylat, a padlóra vetette és őrült dühvei taposott rá ... A drótok, mint fenyegető kígyófejek, sziszegve emelkedtek föl a lába alól: — Hazug vagy, hazug és áiszent! Küllikki nem mozdult, nem szólt, csak né­zett borzadó tekintettel... arcán egyre jobban terjedt a vörösség. A koronából csak drótok és mirtuszroncsok maradtak meg... Olavi most a fátylat rágta félre. Majd kiegyenesedett és vadul nézett Küllikkire: egy ellenséggel már végzett, most következik a másik. — Megmondod végre, hogy mit jelent ez? — szólt Küllikki... még mindig csendesen, de annyira elváltozott hangon, hogy ő maga is megrémült. — Meg én, istenemre! Ha revolverem volna, azzal felelnék, s akkor soha többé nem fag­gatnál! Küllikki úgy érezte, hogy a vér lefolyt az ereiből és helyébe hideg szél, kiáltó aggoda­lom és tanácstalanság áramlik. Ö maga meg­alázva, mirtuszkoronája és menyasszonyi bol­dogsága összetaposva a földön... csak a férj maradt meg, aki dühöng és fenyegetődzik. Kutató tekintettel, hosszan nézett Olavira: tisz­tába akart jönni, hogy mi lakik ebben az em­berben. És ösztönösen érezte, hogy'valami nagy és borzasztó előtt áll, hogy ettől függ egész jövője... egyetlenegy szótól és mozdulattól, amelyet elsőnek mond és tesz. Hirtelen eszé­be jutott valami és a vére a fejébe tolult... Merne-e ez az ember? Nagyobb a haragja, mint a szerelme? Gyorsan határozott: most vagy soha, külön­ben minden elveszett. A szekrényhez lépett és kihúzta a legalsó fiókot. Keresett benne vala­mit és mikor nem találta, betaszította a fió­kot. Majd kihúzta a másikat... egy pillanat múlva felemelte a fejét és csendesen, határo­zott léptekkel az asztalhoz ment, odalépett Olavi elé ... csak a szíve dobogott hangosan. Az asztalon megvillant egy régi, termetes revolver, amelynek a csöve sötéten csil­logott a gyertyafényben. — Itt van az, ami után vágyódsz, meg is van töltve, várom a feleletet! Vontatottan beszélt, minden erejét össze­szedte, hogy el ne akadjon a szava... arca elfehérült, szeme merőn szegződött Olavira, lélegzete csaknem elállt. A döntő pillanat bekövetkezett, Küllikki örökkévalóságnak érezte és összeroskadt vol­na, ha nem lett volna dermedt, mint egy jég­csap. Olavi mozdulatlanul állt, rámeredt, mintha csodát látna. Egyszer már látta ilyennek, ép­pen ilyen haloványnak és elszántnak ... ak­kor, amikor a kezét kérte. És a hasonlóság fájdalommal töltötte el a lelkét, és a revolver eszébe juttatta Küllikki levetett ruháit. — Mi a célod vele ... azt akarod, hogy meg­bolonduljak?! — kiáltotta elfúló hangon és kétségbeesésében két kezével tépte a haját és vadul rohant az ajtó felé. Küllikki érezte, hogy vér és melegség árad szét a testében. Olavi fel s alá futkosott a szobában, majd Küllikkihez rohant, mint a forgószél. Vére me­gint felforrt s ő megint a bírói székre ült. — Még te dacolsz, alattomos csaló! — kiál­totta dühtől sápadtan és nagyot dobbantott a lábával. — Tudod, hogy mi vagy? Hazug vagy, és hamisan esküdtéll Megcsaltál engem! Tönk­retetted az esküvőm estéjét... megölted a boldogságomat és a jövőmet... meggyaláztál a világ előtt... te nem vagy tiszta, te... — A levegő kifogyott a tüdejéből. Teleszívta me­gint és folytatta megtört hangon: — És most ütött a számadás órája! Ismered-e azt az em­bert, azt a barmot, akinek ma este piros cso­kor volt a nyakában és vastag ezüstlánc a mellényén? Hazudj most is, ha mersz! — Ismerem ... nagyon jól! — Természetesen... hogyne ismernéd! — Olavi felnevetett, ideges, félelmetes kacagás­sal. — Az a barom hozzám jött ma, az én lako­dalmam estéjén és azt mondta ... Félbeszakította mondatát, kínozni akarta. — Mit mondott... ? — kérdezte Küllikki visszafojtott lélegzettel. — Azt, amit jól tudsz magad is... hogy a felesége voltál esküvő nélkül! És Olavi teljesen megelégedéssel látta, hogy ez a mondat kalapácsként sújtott le Küllikkire. Küllikkinek minden íze reszketett. Haragu­dott Olavira, az egész férfinemre. Az egyik ha­mis váddal áll elő, a másik dühöng, beszélnek a maguk menyegzőjéről, a maguk boldogságá­ról és tisztaságot követelnek ... másoktól, de nem önmaguktől. És érezte, hogy egy csapással kell lesújtania, összezúznia mindent félelem nélkül, könyörtelenül... ha valami eredményt akar. — Hát aztán? — kérdezte hidegcsengésű hangon, emelt fővel. — Hát aztán ... ? — kiáltotta vadul Olavi. — Igen. Hiszen eddig csak róla beszéltél. Másokról nem volt szó? — Csak róla! Or Isten, én agyonütlek té­ged ... most, ebben a pillanatban! — Üss! — dacos tekintetét Olavira szegezte és folytatta hideg, biztos csengésű hangon: — Neked hány feleséged volt esküvő nélkül... ?, Olavi felmordult, mintha kést szúrtak volna a mellébe. Majd dühében két öklével verte a homlokát, elfordult, vadul futkosott fel és alá, haját tépte és dühöngött: Megöllek téged, megölöm magamat... megölöm, megölöm, meg­ölöm! Mikor kitombolta magát, levágódott a pam­­lagra, feltépte a kabátját... a gombok lepat­tantak róla ... fehér csokrához kapott, lerán­totta, a földre dobta és kiáltozott kínjában: — Miért kell a pokol minden kínját átszen­vednem? Senkinek sem volt még ilyen nyo­morult esküvője... nincs több ilyen szeren­csétlen! Küllikki egy helyen állott még mindig. En­Dsdalfó gedte,, hogy Olavi dühöngjön és szenvedjen, mert érezte, hogy az az alap, amelyen ő áll, egyre szilárdabb. Majd halkan a pamlaghoz lépett — Olavihoz. — Gyűlöljelek és megvesselek vagy szeres­selek? — kérdezte csendesen. — Te meghall­gattad egy ittas ember hazudozását és nem kér­dezted meg azt az egyetlent, akiben feltétlenül bízhatsz és nem adsz magyarázatot akkor sem, amikor kérek. Nem csodálkozom, hogy az az ember úgy viselkedett, ahogy viselkedett, hogy megízleltette veled néhány cseppjét annak á méregnek, melyet te gondolkozás nélkül meg­­ízleltettél annyi mással. Ami őt illeti, ő vagyo­nos ember, és engem valamikor neki szántak. Öt évvel idősebb nálam, gyermekkoromban menyasszonyának tekintett, meg is simogatott néha, hisz én olyan gyerek voltam, hogy még csak haragudni sem tudtam. Ennyi az egész. Az a nyomorult csak ittasságában és bosszú­ságában próbált veled elhitetni egybet is. — Igaz ez? Küllikki? — kiáltotta Olavi és felugrott a díványról? — Igaz. Én tiszta vagyok, de te... van e jogod neked tisztaságot követelni... ? — Van-e Jog... ? — forrt fel Olavi, de fél­beszakította mondatát, megint a pamlagra ve­tette magát, mindkét kezével a fejéhez kapott és behunyta a szemét, mintha gonosz látomás­tól akarna szabadulni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom