A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-05-19 / 20. szám

ene egye meg — tört ki Vajda főorvos úr, első asszisztens, pulykavörösen, mint egy iskolásgyerek, akit lehordták. Vadul tépte le a gumikesztyűt. — Fene egye meg, velem ne ordítson, nem vagyok iskolásgyerek.

Telekcs főorvos úr, második asszisztens, a csap alá tartotta kezét, amiről lassan és nyugodtan lehúzta már a kesztyűi. Mosolygott.

— Ugyan, ne marháskodj — csitította —, most jut eszedbe hajszálat találni a... Hat éve ordít így veled is, meg velem is, még sohasem evett meg egyikünket se Téged meg, nagyon jól tudod, még külön is szeret . .

— Fütyülök rá, szeresse az öreganyját . . .

— Nonono, csigavér! S tudod mit, még igaza is volt, véletlenül... Ne haragudj, de ma csakugyan szórakozott voltál... Már én is szólni akartam, hogy folyton az orra alá tartod a lámpát, ahelyett, hogy a hasba világítanál . ..

— Hát aztán, nem lehet akkor szólni, vagy inteni — muszáj rám ordítani, mint egy cselédre, az összes tyúk előtt, méghozzá lokálba operált beteg előtt, aki minden szót hall. . így legyen aztán tekintélye az embernek ... A, nekem elég volt, torkig vagyok . . Ha nektek ez kéjmámor, csináljátok vele akár ezer évig... én nem vagyok megesküdve ezzel a klinikával! Régen szanatóriumom lehetne — fütyülök a nagy megtiszteltetésre, az ünnepelt sebész asszisztense ... Majd megmondtam, ezzel

az ünnepeltséggel! Könnyű neki... Velem ugyan nem ordít többet, mert...

Hirtelen elhallgatott, ahogy Telekes oldalba bökte. Még percekig nem tudott szóhoz jutni, kínos töprengésében, vajon hallotta-e az öreg utolsó szavait. A tanár egész nesztelenül jött be. Lopva pislantott a jól ismert, kedves, darabos, durva bicskával faragott arcra, amint a vízvezeték felé görnyedt. Kicsit mogorva volt a tanár, de egyébként nem látszott rajta semmi. Azért összerezdült, mikor észrevette, hogy megszólal.

— Na, éppen elég volt, gyerekek ...

Vajdát rögtön megnyugtatta a nyers, recsegő hang — a biztonságnak és hetykeségnek furcsa, jóleső keveréke élénkítette fel Szóval, hála istennek, nem hallott semmit . . . Annál jobb . .. Vele ugyan ne ordítson, mert. ..

— Már örülök ennek a hat napnak — folytatta a tanár —, ne.n is a kongresszus miatt... — a nagy pofákat, amiket nézni kell, majd csak lenyelem valahogy . . Da legalább dögölhetek reggel pár napig . és olvashat az ember egy tisztességes könyvet...

Lehajolt, hogy megmossa az arcát, amire vér freccsent. És ugyanakkor élesen felszisszent. Mindketten odafordultak.

— Hogy a keserves isten ... — káromkodott a tanár. — Nem is lesz nekem ettől nyugtom, már látom . . . Meg kell ezt csinálni . .

Kérdően néztek rá. D’ az ö eg dühösen förmedt rájuk.

— Mit bámultok? Mintha nem tudnátok nagyon jól, hogy sérvem

Folytatás a 9. oldalról

AZONOS

MÉRCÉVEL

melyek követelték, hogy Dél-Szlovákiát csatolják Magyarországhoz“.

Ami azt az ezeréves elnyomást, létért való küzdelmet illeti: aligha képzelhető el, hogy-az aránylag nem túl nagy létszámú kisebbség túlélte volna az ezeréves nemzeti elnyomást; márpedig túlélte. De ha valóban így lett volna is, még akkor sem illik állandóan a fejünkhöz vagdosni fenyíték gyanánt, mert mi nem Werbőczy jogutódjai, hanem Dózsa György unokái vagyunk. Az az igazság azonban — s ezt 01- Sinskpnak is illenék tudnia — hogy nemzetinemzetiségi elnyomásról csak az újkori nemzeti államok kialakulása óta beszélhetünk, s ez nálunk csak a 19. század elején kezdődik. Ismeretes, hogy a korábban uralkodó állameszme, a „hungarus patriotizmus“, nem ismer nemzetiségi differenciációt. — Annyiszor és oly fontos fórumokon hallottunk eddig a hazai magyarságnak az 56-os magyarországi eseményeket egyöntetűen elítélő magatartásáról, hogy minden korábbi magyarázat már csak ismétlést jelentene. Nem tartjuk kizártnak, hogy esetleg előfordulhatott egy-egy disszonáns hang... de hát a legnemesebb búza között is akad konkoly, mégsem jut eszébe senkinek, hogy tápértékét kétségbe vonja.

Olsinsky szemérmetlenül revansizmussal vá dolja s egy kalap alá veszi a nyugatnémet revansizmussal a CSEMADOK Galántai járási Bizottságát, mivel azt merészeli követelni, hogy érvénytelenítsék a Kassai Kormányprogramnak a magyar kisebbséget sértő, jogfosztottságát kimondó részét, s mert követeli az 1945—48 közötti diszkriminációs intézkedések — reszlovakizáciő, kitelepítés, deportálás törvényerejű hatálytalanítását. Meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak a galántaiak vannak ezen a nézeten, hanem az egész népcsoport. Vagyis: Oläinsky és a többiek nyelvép szólva ez a követelés annyit jelent, hogy az egész népcsoport revizionista, revansiszta... Ha nem tudnák, hát tudtukra adjuk, hogy az ilyen és ehhez hasonló vádaskodások, „minősítések“ bennünk a rossz emlékű diszkrimináció korszakát elevenítik fel, s mélyeségesen elszomorítanák. Kérdezzük: mire jó ez, s kinek van erre szüksége? Miért kell az erősebbnek a gyöngébbel szemben a megfélemlítés eszközét alkalmazni? Mi jogon vitatják el tőlünk ugyanazokat a jogokat, melyeket saját nemzetük számára kívánnak? Hiszen mi nem a második világháború következményeiből származó eredmények revízióját követeljük, s nem veszélyeztetjük az ország szuverenitását, csupán a rajtunk mint népcsoporton elkövetett bűnökért és törvénysértésekért követelünk jogos elégtéltelt, éppúgy mint a szlovák nép, és semmivel sem többet. Ki érti ezt?) Vagy amit szabad Jupiternek,

nem szabad az ökörnek...?! S a szocialista demokrácia . . .? Hát igen: ezt nemcsak hangoztatni kell, hanem emberségesen be is kellene tartani.

Michal Gáfrik (My, podnájomníci vo vlastnej krajine) még Olsinskyn is igyekszik túltenni — ha ez egyáltalán lehetséges — tendenciózusan magyarellenes izgatásával, valótlan és demagóg érvelésével. Ugyanis, a .legtárgyilagnsabb hozzáállással sem mondható más az efféle állításairól:

— a magyar nemzetiségű polgárok az iskolai hatóságokkal karöltve arra „kényszerítik a szlovák szülőket, hogy magyar iskolába járassák gyermekeiket“;

— azok a szlovákok, akik „hiányos jogaikból

folyó megalázó helyzetük ellenére sem vetették alá magukat a környezet magyarosító nyomásának, nemegyszer kézzelfoghatóan ki vannak téve magyar polgártársaik agresszív megalázásának __“;

— „az áttelepültek ... ma nemzeti szempontból kisebb jogokat élveznek, mint a Horthy- Magyarországon ...“

Minden elfogulatlan, nyitottszemű ember tudja, hogy a vegyes lakosú területen, ha a gyermekek létszáma lehetővé teszi, mindenütt létezik szlovák iskola. Nem a szlovák gyerek látogatja tehát a magyar iskolát, hanem fordítva: a magyar gyerek „kényszerül“ szlovák iskolába! Hadd álljon itt egy példa a mostanában sokat emlegetett Galántáról: míg a lakosság kb. fele-fele arányban oszlik meg, addig az iskolák aránya egészen más: egy magyar és két szlovák nyelvű AKI, a járás területén meg egy magyar és három szlovák nyelvű középiskola működik; az idén Galántán az alapiskola első évfolyamába beíratott tanulóknak kb. egyötöde esik magyar iskolára. Vagy egy másik példa: „Csécsnek, a százszázalékos magyar falunak ... máig sincs magyar iskolája, mert a zsaroló reszlovakizáció szégyenteljes kísértete és kísértése, érv, indok és realitás lehet ma is!" (Fábry Zoltán; Üj Szó, 1968. 4. 27.). Felsőoktatásban részesülő diákjaink számaránya meg egyenesen katasztrofális, ami főképpen magyar oktatási nyelvű intézetek (egy kivételével) teljes hiányával magyarázható. Melyik „felet“ éri tehát a „megaláztatás“ ... még ma is lépten-nyombn?!

Igaz, az áttelepültek zöme szükségszerűen magyar miliőbe került, a kitelepítettek helyébe. Ennek azonban nem feltétlenül kellett, hogy elnemzetlenedés legyen az eredménye, és nem is lett az, annál is inkább, mert köztudott, hogy a hatalom birtokosai helyi és járási szinten csaknem mindenütt közülük kerültek ki. Esetenkénti csalódottságuk, véleményünk szerint, nem annyira a „nemzeti kiélés“ hiányából fakad, hanem abból, hogy a korábbi ígéretek nem lettek mindenütt teljesítve; legfőképpen pedig szociális okokból, azaz: a munka- és kereseti lehetőségek hiányából.

Gáfrik elmarasztalja a magyar iskolák oktatásának „szellemét“; a szlovák iskolákról természetesen egy szava sincs, javaslatát támogatva, de ugyanakkor kiegészítve, mi is javasoljuk az illetékes tanügyi hatóságoknak: nézzenek utána mind a magyar, mind a szlovák iskolákban uralkodó szellemnek, s állítsák fel a mérleget. Az eredménynek bátran nézünk elébe. Szellemiségről lévén szó, mi is figyelmeztetni szeretnénk az illetékeseket: tűrhetetlen, hogy gyerekeinknek nem taníthatjuk nemzeti történetünket; amíg ez nem orvosoltatik, a szocialista hatafiságra való neveléstől igazán ne várjunk csodákat. Ifjúságunk csak akkor fogja igazán megszeretni ezt a hazát és válik jó hazafivá, ha majd magáénak vallhatja; sajnos, a történelem tankönyvek kimondvakimondatlanul éppen az ellenkezőjét sugallják.

Annyit azonban már most leszögezhetünk — egyesek megnyugtatására —, hogy a magyar iskolák diákjainak, abszolvenseinek a szlováksággal szemben tanúsított magatartása valóban állhatatos, toleráns, és szolidáris. Ugyanez a szlovák diákok részéről már nem mondható el, sőt viszonyulásuk a nemzetiségi kérdéshez olykor a barnaingesek viselkedésére emlékeztet (bizonyság erre a nyitrai főiskolások találkozója a párt vezető funkcionáriusaival, vagy a pozsonyi diákok legutóbbi manifesztációja).

Aki ma azt meri leírni, hogy „a reszlovakizációhoz megkövetelték a szlovák származást“, hogy „1950-ben szlováknak jelentkezni már inkább hátrány volt, mint előny“, s nem átallja megkérdőjelezni azt a vitathatatlan tényt, hogy még 1961-ben is tetemes volt azok száma, akik félelemből vagy tudatlanságból kifolyólag nem vallották magukat magyarnak — az vagy elemi ismereteknek, tényeknek nincs a birtokában, vagy megfontolt szándékkal farizeuskodik. Ezt teszi Gáfrik is és még jó néhányan. így aztán azt sem hajlandók megérteni, elfogadni, hogy éppen az abnormális helyzet következtében az 1961-es népszámlálási adatot (560 000) sem tekinthetjük reálisan véglegesnek. Ehhez jogunk van, s higgyék el nekünk, nem délibábot kergetünk, s azt is, hogy helyzetünket, problémáinkat mi ismerjük jobban, tehát intézését is fenntartjuk magunknak.

S hogy ki „űz kétarcú, piszkos játékot a szlovák és magyar nyilvánoság előtt“ fa szóban forgó cikk szavai), arról nap mint nap meggyőződhetünk. A „söpörjön mindenki a saját háza táján“ elv alapján igazán elvárnánk, ha a szlovák sajtóban ellenünk indított s egyre fokozódó, szervezett rágalombadjáratot éppen a szlovák elvtársak utasítanák vissza, mint az „ügyre“ nézve károsat és egységbontőt. Sajnálattal vesszük tudomásul, hogy e tudatosan megtévesztő és ellentéteket szító sajtókampányban az a Kultúrny /.ivót a hangadó, amely az elmúlt hónapokban, sőt években bátor szókimondásáért elnyerte őszinte megbecsülésünket, tiszteletünket.

Az Olsinsky- és Gáfrik-cikkek s az ezekhez hasonlók nem méltóak a lap hagyományaihoz s jelenlegi törekvéseihez, sőt ezek megcsúfolását jelentik.

S még valamit: meddig kell még kilincselnünk, könyörögnünk a minket természetszerűen megillető jogainkért?! Ez a kérdés-követelés felvetés még sohasem volt időszerűbb, sürgetőbb, mint éppen ma. amikor a CSKP akcióprogramja egyértelműen leszögezi: „a

nemzetiségeknek joguk van önállóan, és önigazgatással dönteni az őket érintő kérdésekben.“

Végezetül pedig hadd idézzem Marxot, noha mostanában sokak szemében nem a legnépszerűbb: „Az a nemzet, amely elnyomja a másik nemzetet, maga sem szabadi“ «0