A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-03 / 9. szám
Turner főhadnagy úr leült a székre, rákönyökölt a gyalulatlan, homokkal beszórt deszkaasztalra, és megkezdte a tereptan tanítását.. Makszika, a fehér kis pincsi, szokás szerint ott hevert a lábánál. Aggódva leste gazdája mozdulatát. Mi, kétszáz egynéhányan, körülbelül húsz honvédgyalogezred harctéri „menekültjei“, szintén a lábánál hevertünk, de Illendő távolságban elhelyezkedve a gyér füvön, a hűsítő bokrok árnyékában. Hetenként kétszer három őrá hosszat hallgattuk Turner főhadnagy úr monoton hangját, és lestük Makszika mozdulatait Makszika volt ugyanis a tiszti tanfolyam rendfenntartó eleme. Ha valamelyik hallgató már annyira belemélyedt a magas katonai tudományokba, hogy hangos horkolással menekült az álmok világába, akkor Makszika a főhadnagy úr jól irányított mozdulatára odarohant az álomba merült lovaghoz, és jól megcibálta kincstári nadrágját vagy zubbonyát. Ha ilyenkor aztán szegény hallgató rosszat álmodva hirtelen felriadt, egy akaratlan rúgással majdnem a terepasztalra röpítette Makszikát. A pincsi üvöltött, az álmas hallgatók fellélegzettek és kaján mosollyal várták a folytatást. — Az őrmester úr talán otthon méltóztatott. érezni magát gyermekkori ágyacskáján, hogy olyan édesdeden elszenderedett? — hangzott - Turner főhadnagy úr vészt jósló, sipító hangja. — Lenne szíves a tereptanra is figyelni, mert hiába járta meg a harcteret, és hiába van bronza és kisezüstje, sohasem lesz magából magyar királyi honvédtiszt, még a tartalékban sémi Ha az áldozat véletlenül zászlós vagy már hadnagy volt, esetleg nagyezüst és arany vitézség! érme is volt, akkor hangja kissé megszelídült, és a gúny Is vesztett éléből. — Méltóztassék talán egy kis szabadságot kérni, hadnagy úr, úgy látszik el méltóztatott már fáradnil Makszika eközben abbahagytaunár az üvöltést, és visszaheveredett gazdája lábához. Fülét hegyezve onnan figyelt az esetleges újabb jelre, hogy katona-kutyához illő engedelmességgel indítson újabb rohamot valamelyik magáról megfeledkezett, álmos hallgató ellen. Végre letelt a három óra, megkönnyebbülten mentünk a parancskiadásra, utána* pedig vacsorára. Hat óra tájban már szabadok voltunk. Szinte időmilliomosok a korai nyárban. Vacsora után „hazamentem“ a szolgálaton kívül helyezett mosőkonyhába, ahol Albisivel, a fekete hajú, dési román gyerekkel ütöttünk tanyát. Albislt a dési honvédgyalogezred már napokkal előbb útnak indította, így bőven nyílt alkalma arra is, hogy még a tanfolyam tulajdonképpeni megkezdése előtt gyakorlatban is megismerje a máriabesnyői „terepet“. — Te szutyok, — szólt Albisi, amikor egy ideig tanácstalanul ültünk a mosókonyha rozoga lépcsőjén — nem lenne kedved jó császárkörtére és egy kis korai őszibarackra? A szemem talán még Makszika szeménél is jobban felragyogott. — Ne bolondozz! — mondtam, de hangomban némi elismerés is lehetett, mert a fekete román gyerek mindehhez értett, amihez egy harcteret járt lógósnak értenie lehetett. — Ha nem gyulladsz be könnyen, akkor elmegyünk a lourdesi kápolnába! — A lourdesi kápolnába? — kérdeztem bambán, hiszen ott nincs mitől tartanunk. A kőből faragott Mária egykedvűen tekint az ég felé, amióta csak szoborba faragták. Miért kellene hát begyulladnom? Albisi szinte már magának beszélt: A kapucinosok kertjében olyan korai őszibarack terem, hogy még a lourdesi szűz is megnyalná utána mind a tíz ujját. A fiatal barátoktól nincs mit tartanod. Azok jámbor szamarak, örülnek, hogy élnek, és nem kell bevonulniok katonának. De a páter gvárdián is gyönyörködni szokott estefelé a kertben. Ha véletlenül vele is találkozunk, akkor mélyen hajolj meg előtte és hangosan üvöltsd rá a laudéturt! Egy kicsit nagyot hall már az öreg. De a köszönés megéri azt a barackot, én mondom neked, az öreg fiú. Valóban „öreg“ volt, a nyáron múlt már huszonegy éves. Talán megvakartam a fejem búbját, talán nem, nem emlékszem rá pontosan, de az biztos, hogy öt perc múlva már föl is kerekedtünk. Bár az alkonyat is lzzott a kánikulában, köpenyünket is magunkkal vittük. A kolostor kertjébe minden nagyobb nehézség nélkül beengedtek. — A lourdesi kápolnához megyünk — jelentette Albisi a kapus fráternak, aki csak hunyorgatott, de nem szólt semmit. Egy kicsit furcsának találhatta, hogy kánikulában köpenyt viseltünk, de nagyobb dolgokat is látott már életében. Megindultunk a kápolnához vezető úton. Jobbra-balra szőlő, a korábbi fajták szemei már érőfélre hamvasodtak. A korai őszibarack most kezdte váltani harmatos színét, dús nedvét már csurgásra készen kínálta. Halványsárga császárkörték büszkén néztek alá az ágakról. A szentelt berkek csábos hangulata még a hitetleneket is áhítatra kényszerítette a természet ilyen hallatlanul bőséges ajándékaival szemben. — Ne bámulj, szutyok, készítsd a köpenyzsebeket! — riasztott fel bámész merengésemből Albisi zord katonahangja. Annak ellenére, hogy örök tizedes volt, én pedig már őrmester, az alárendelt alázatával vártam további parancsait. Nem mindig a rang dönti el a fensőbbséget. De mafla vagy. A te dolgod az, hogy jól nézz körül, és ha valami gyanúsat látsz, akkor hangosan köhögj. Ehhez értesz, ezt már megszoktam a mosókonyhában, mindig köhögsz, mint a leveli békái Azzal már el is tűnt a szőlőtőkék között, és FARKAS ISTVÁN egyenesen egy terméstől roskodozó körtefának tartott. Én fülelve álltam az úton, és magamban a lourdesi szüzet kérleltem, ne haragudjék ránk, amiért visszaéltünk a nevével, de nem rossz szándékkal tettük, a laktató grenadírmarsra a fiatal katonagyomor joggal kívánja meg az emésztő gyümölcsnedvet. Egyszerre csak léptek neszét hallottam. Ogy füleltem, mint a guggon ülő süldő nyúl, amikor először marad magára. Szemem szinte kimeredt az erőlködéstől. Az úton két fiatal kapucnis barát közeledett/ Lehajtott fejjel haladtak, útközben is hatalmas olvasójukat morzsolgatták. Eszembe jutott a parancs, és köhögni kezdem. Még annyit láttam, hogy Albisi hirtelen leguggol a fa alatt. A kapucinusok elmentek, miközben én tüntetőleg az eget bámultam, hogy kikerüljem a köszönést. Ők biztosan nem köszöntek volna. Albisi fojtott hangon szólt a fa alól: — Te hülyéi Mondtam már, hogy ha ilyen taknyosok jönnek, nem kell köhögnöd! Egy nagyot teszek az ilyen szakálltalan tacskókra, ezek miatt egy honvédnek nem kell berezelnie. > Szégyenkedve és némán őrködtem tovább az úton, miközben a még „ferencjóska-köpeny“ tátongó zsebeit Albisi jól teletömködte körtével. Mire roskadoztak a mosolygó körtéktől. — Köpenyt váltsl — hangzott a hirtelen és nekem kissé értelmetlen parancs. Albisi legalább fél fejjel magasabb volt nálam, köpenye pedig vagy három számmal nagyobb, mert a dési laktanyában csak nagy emberekre való köpenyek voltak. Éppen ezért kelletlenül vetettem le a magamét, amelyet olyan féltő gonddal magam válogattam ki a nyitrai laktanyában. A köpeny úgy húzott lefelé, mint az érett gyümölcs a rogyásig telt ágakat, Albisinek még arra is jutott ideje, hogy végignézzen, és jót röhögjön rajtam. Mulatságos látványt nyújthattam, amint a köpeny csak húz, egyre húz lefelé, és én szinte moccanni, sem merek. De a következő pillanatban — a szentelt berkekről is megfeledkezve — nagyot káromkodott: — Azt a hét beborult fényességes... Nem fér rám a köpenyed! Most mehetnél a barackokért, ha nem lennél berezelvel De te ehhez is hülye vagy, ehhez csak a dési honvédek értenekl Egy kis bélésszakadás árán mégis magára erőszakolta jól szabott köpenyemet, amelyben frissen nyírt, csodálkozó uszkárkutyához hasonlított. » Kisvártatva megint eltűnt a fák között. Én kényelmetlenül álltam a duzzadt zsebü köpenyben, és magamban honvédezredünk indulóját dudorásztam, hogy abból merítsek nagyobb bátorságot. De szinte a halkan eltett hang is belémrekedt, amikor láttam, hogy egy hosszú, féher szakállú kapucinus jön lassú léptekkel felém. Még csak az olvasóját sem morzsolgatta, lassan, elgondolkodva lépegetett. Szerencsétlenségemre vagy talán szerencsémre, Albisi is láthatóvá vált szűk köpenyemmel és a barackokkal. Persze, ijedtemben most már köhögni is elfelejtettem. Albisi azonban szinte sóbálvánnyá meredve nézett a mit sem sejtő, lassan közelgő gvárdiánra. Menekülésre már gondolni sem lehetett, ezzel mindent még jobban elrontottunk volna. Köszönj, te barom, hajolt meg olyan mélyen, ahogyan csak tudsz — sziszegte felém Albisi, és igyekezett kisebbé válni amúgy is szűk, duzzadó zsebű kölcsönköpenyében. A gvárdián alakja már ott magasodott előttünk. Albisi tisztelgett, és óvatosan meghajolt. — Laudetur! — köszönt olyan alázatosan, mint egy bebocsátásra váró éjszakai vándor. A gvárdián hirtelen megállt. Talán rövidlátó lehetett, mert hunyorgatva nézett körül. Tekintete megpihent Albisi torz alakján. — In aeternum, in aeternum — mormolta. Szinte ugyanabban a szempillantásban vett észre engem is. Annak ellenére, hogy a piarista atyákat gimnazista koromban ezerszer köszöntöttem hasonlóképpen, most bennem rekedt a szó, és alig bírtam kinyögní: — Poéta nascitur! Bizonyára a rokon szenvedő igealak csalta ajkamra a furcsa, világias köszöntést, mert a gvárdián csak állt, és megsem mukkant. Albisi már biztonságban érezte magát, mert a gvárdfán háta mögött sunyin röhögött. A helyzet roppant kényes volt. A köpeny szinte a bokámat verdes.te, és az áruló zsebek még a gvárdián rövidlátó szemét is magukra vonták. — Hát... no... — mormolta — a költő valóban születik. De hogy jutott ez eszébe, édes fiacskám, talán hallott valamit róla, hogy Isten nagyobb dicsőségére én is költeni szoktam? Persze csak egyszerű, alázatos könyörgéseket, mint amilyen például a „Quoniam eius animam videritis“ és ehhez hasonlókat. Aibisi most már végképpen nem fért a bőrébe, és szinte a szűk köpenyből is kiltívánkozott. Alázatosan, nekem szinte idegennek tetsző hangon jelentette: — A barátom esztergomi teológus, főtisztelendő páter gvárdián! Mintha ég és fiild összeomlott volna fölöttem és alattam. Esztergomban addig még sohasem jártam, csak a bazilika kupoláját láttam a párkányi oldalról. Azt sem tudtam, ki a hercegprímás, a teológia spiritus rektorának nevét pedig még az akasztófa alatt sem tudtam volna megmondani. A páter gvárdián azonban kapott a csalétken. — Nagyon szép, édes fiam, nagyon szép, hát az Or dicsőségére szentelte fiatal életét. Vitám meam dedi tibi, Domine, omnia culpa mecum porta... Ezt Is én írtam, de bizonyára nem hallotta még. Nem hallottam semmit a kerek világon. A föld süllyedni kezdett velem, Albisi pedig majdnem kipukkadt a bőréből, illetve a szűk köpenyből.
