A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-25 / 8. szám
„A kritikusra - tudvalévőén >- megharagszanak. Mindenki haragszik a kritikusra. Az is, akit megdicsérünk^ Mert nem dicsértük eléggé. És természetesen az is, akit elmarasztaltunk. Mert ő személyeskedésnek, rágalomnak, hitelrontásnak, vad tévedésnek véli elmarasztalásunkat" - irta egyszer Illés Endre. Ezért nem írok én sem most kritikát Egri Viktor legújabb, de még az ősz folyamán megjelent könyvéről, az Emberközelben-ről. Nem írnom semmit azonban mégsem lehet, mert a kötet elolvasása után mindenképpen kivivánkozik belőlem egy-két megállapítás, anélkül azonban, hogy akár dicsárni, akár elmarasztalni volna szándékom. Vannak, akik egy kézlegyintéssel elintézték ezt a könyvet, mondván: nem más, mint eddigi novelláinak átcsoportosítása néhány visszaemlékezéssel kiegészítve. Első látásra magam is azt hittem, hogy csupán erről van szó. Egy könyvet azonban nem lehet és nem szabad csak a tartalomjegyzék alapján megítélni vagy elítélni. El is kell olvasni, s az író szándékaihoz kell mérni, a művészi szépség és igazság oldaláról kell megközelíteni a művet. Ha ezt tesszük, megértjük az író törekvését. A kötetbe azokat a régebbi keletű és frissebb, eléggé változatos típusú írásokat, novellákat, emlékezéseket, naplórészleteket és vallomásokat gyűjtötte össze, amelyek úgy mutatnak meg életsorsokat, hogy belőlük az író egész életpályája áll össze előttünk, miközben ő maga személy szerint valójában a háttérben marad, azonban mégis emberközelben, hiszen a megragadott embersorsok, vagy az egyes személyek sorsfordulói, életük mozzanatai úgy hatnak, hogy azokat az író legszemélyesebb élményeiből fakadottaknak érezzük, a humánum szolgálata kap általuk hangsúlyt. Az író szándékáról különben legtöbbet az Ezer életem című kötetzáró, ars poetica-szerű, összegező és általánosító szándékú vallomása mond, melyben „az elbukó és mindig talpra ugró" embertípust - önmagát — mintázza meg: „Két világ közt őrlődve állva, ezer lélekben, ezer életben támadtam és lázadtam, elbuktam és felkeltem újra és újra. Gyűlöltem, ami álszent és hamis, amihez a rossznak mocska tapad. Két világ közt csak az igaz, a jó csillagának fényét követtem, ez volt minden bűnöm kezdettől mindmáig. És várom hittel, bízó türelemmel, hogy végre megvirradjon az egész világ: ne máglyákon égjek, ne tépjenek szét cirkuszok porondján, füstté, korommá ne váljak, szomjan ne vesszek egy vagon börtönében, golyó ne verje át a szívem burkát, agyam vezérlő sejtjeit - de asztalom mellett, a fehér papír felett dobbanjon utolsót a szívem. És így haljon mind, dobogón tanítva, górcsővel a kezében, kisgida selymes szőrét simítva, kenyeret szegve, mert ez a munkáséletnek rendje, kegyelme. És ilyen leaven a búcsúja mindnek, aki az én hitemet vallja, a békességet hirdető költő hitét, hogy ember légy az embertelenségben, mindörökké, mindhalálig." A kötet minden írása ezt a hitet igyekszik hirdetni, az élet szépségét és méltóságát akarja szolgálni. Szót érdemel ez a könyv az írásművészet szempontjából is. Szvatkó Pál már a húszas évek végén „az egy klikkhez sem tartozó, kiváló nyelvművészettel rendelkező Egriről" beszél. Fábry Zoltán szerint Egri Viktornak a novella az adekvát műfaja. Pedig - ugyancsak Fábry megítélése - „a novella a legkoncentráltabb műfaj. Jó, maradandó novellát írni nehezebb, mint regényt." Éppen ezért illenék, hogy az idén hetvenéves Egri elbeszélő művészete méltó és igazságos összefoglaló elemzést kapjon. Bizonyára hasznára válnék ez fiatalabb írónemzedékünk tagjainak is. Ez a kötet is azt bizonyítja, hogy Egri Viktor legjobb novellái a szlovákiai magyar próza gyöngyszemei. Tömörek, formájukban fegyelmezettek: erős feszültség, lendület, atmoszféra van bennük; személyes íz, egyéni stílus a jellemzőjük: kompozíciós egység, formafegyelem emeli legtöbbjüket az átlag fölé. Egyszóval: műgond. Egri igényes író. Szinte maradéktalanul eleget tesz annak a követelménynek, amelyet K. Fegyin így fogalmazott meg: „Az elbeszélésben nem lehet csak úgy nekilódulni, itt minden egyes szót meg kell rágni és újra meg kell rágni és újra meg újra meggondolni." Kíváncsiságból sorról sorra és szóról szóra összehasonlítottam egyik novellájának három változatát. Az elsőhöz viszonyítva a harmadikban úgyszólván nincsen sor, amelyben valamilyen tökéletesítés (ha csak egy interpunkciós jel megváltoztatása is) ne fordulna elő. Több mint ötszáz módosítás található benne! Szinte hihetetlen, milyen gonddal és türelemmel javítgat egy-egy mondatot. Érdemes felfigyelni néhány jellegzetes stiláris csiszolásra: pohár — kupica, kicsit - kissé, farkaséhséggel — farkasétvággyal, minden este így volt - így ment ez estéről estére, amilyennek képzeletben látta - amilyennek elképzelte, huszonöt évvel ezelőtt - huszonöt éve már, szerelésmunkát csinált - szerelést végezzen, arcán halvány ragyogás volt — arca lassan felderült, nipp — csecsebecse, energikus — erélyes, vizitet — látogatást, mintha a szíve utolsót dobbant volna - mintha már utolsót dobbant volna a szíve, ivott még közben — közben ivott még, a dereka fájt a munkától — fájt már o dereka a munkától stb. Most veszem észre, hogy akaratlanul is csak jókat mondtam a könyvről, így legalább nem kell tartanom az író bosszújától, s emberközelben maradhatok magam is. Vagy talán a bevezetőben idézett Illés Endrének lesz mégis igaza? TOLVAJ BERTALAN 10. ‘piros wiráfM mondani most vagy később, vagy gúnyosan néz rá, azt úgy földhöz vágom, hogy nem kel fel onnan soha többé. Ezt mondta és büszkén ment fel a domboldalon. Az embereik egy szót s© szóltak, csak utánanéztek hosszan. Napkeltében Melyik a leggyönyörűbb pillanat? — szólt a vérpiros szivvirág forró hangon. — Az, amelyet éppen élünk! Szeretem az éjszakát, dallal dicsőítem. — Nekem is gyönyörűség — mondta a balzamina — mikor így kettecskén suttogunk a homályban, miikor csak érezzük egymást és csupán szemünk villanását látjuk tisztán. De gyönyörű a reggel is, éppen akkor, mtkor felkél a nap, mikor csillognak a harmatcseppek, és az ébredő szellő megreszketteti a fák leveleit. — Igazad van, barátom — valóban az élet szép mindig. Szép a reggel, mikör a kakas kukorékol, mikor a madarak csicseregnek, és az álmukból felébredt gyermekek ujjongva ugrándoznak az udvaron. Szép a nappal, mikor napsugár jár táncot a mezőn, és a munkáanép gyöngyöző homlokkal s ragyogó szemmel megy v át az udvaron ebédelni. És gyönyörű az este, mikor meghosszabbodnak az árnyékok és a hazatérő nyáj kolompja megcsendül az erdőszélen. De semmi sem és fel az éjszakával, mert lásd, csak akkor találjuk meg saját magunkat. — Megtaláljuk saját magunkat... ? — kérdezte a balzamina. — Csak most kezdelek érteni tégedl — Saját magunkat és azt a finom nyelvet, amelynek vibrálásához a nappal túlságosan zajos és világos — folytatta a szívvirág. — Nappal beletartozunk ml is a világba, ekkor minden közös, semmi sem sajátunk. De mikor eljön az éj, közeledik a saját pillanatunk. Csendesen suhan künn a fák alatt, leül szégyenlősen lenn a sarokban, megremeg titokzatosan és felsötétlil a levegőben és felébreszti azt, ami nappal szunnyad bennünk. És az fölébred és néz vágytól égő virágaival és suttog kábító illatával. A palánták álmodnak, a virágtalanok és az elnyílottak szunnyadoznak, ébren vannak... Fehér kar villant meg a szögletben a homályon át. — Ébren vannak ,.. ? — kérdezte a balzamina fojtott hangon. — Csak azok, akik virágzanak! — suttogta a szívvirág. — Istenem, milyen gyönyörű vagy, én Barnalányom! Olyan vagy, mint az éj, bódító és csábító, mint az éj, titokzatos és zárkózott, mint a borongós őszi éjszaka, melyet csak az élet villámlásai világítanak meg. — Csak most értem, hogy mi az ifjúság és a szerelemi Hogy az milyen nagy és milyen szép, hogy jön, mint egy király, aranyos hintóbán, és magához int és magával ragad minket. — De miért reszketsz, drágám? Miért szorít oly forrón a kezed, miért néz oly csodálatosan a szemed? — Nem tudom... Borzasztó melegem van. Nem, nem; én túlságosan boldog vagyok... — Túlságosan boldog? — Nem, nem; én nem tudom ... Szeretnék valamit... — Mondd meg a kívánságodat nekem! — Nem, nem; én semmit sem kívánok, semmit sem mondhatok. Én ... — Ö, mondd ki! Nem tudod nekem megmondani? — Nem tudom, nem merem. Én ... félek. — Félsz? Tőlem? — Nem. Hogy félnék tőled! Én csak... — Mondd meg, mondd meg nekem! Megértelek fél szóból is. — Félek... Nem, nem; ó, nem tudom mégsem kimondani... Ö, mily végtelenül szeretlek téged! — És valóban, minden szép pillanat közül az a leggyönyörűbb — súgta megint a balzamina — legjobban emlékemben marad az a perc, amikor először fakasztottam virágot, amikor szétnyíltak sziromlevélkéim, s a napsugár a szívemet csókolta meg. Folytatjuk
