A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-30 / 26. szám
így fogadta Prága 1945. május 9-én a szovjet tankistákat, hazánk felszabadítói' (o „Maraton" c. filmből) A „Karenina Anna“ báli jelenete. A „Hölgyek és urak" cimü filmben néhány figyelemre méltó színészi teljesítményben gyönyörködhetünk A „Vadon fia" cimü anqol kalandos történetü filmben több ilyen izgalmas jelenetet láthatunk. THE TRAP ^ Filmszerepeimmel kapcsolatban az emberek gyakran beszélnek a szerelemről. Nem tudom, miért. Gyakran kérdem önmagomtól, tulajdonképpen mit is értem el az életben? Ha például az ember a csodálatos fokvárosi szívátültetésről hall. Én mit csináltam? Színész lettem, vagyis semmi különösebb. Filmkarrierem folyamán rájöttem, hogy valamennyi filmstúdió közönséges gyár, ahol az ember mindent megtalál: bürokratákat, kereskedelmi ügynököket stb. Nyugtalanít a gondolat, hogy ebbe az állatkertbe tartozom. Nincs számomra ellenszenvesebb, mint ha valaki szinész-istenként pózol. S épp oly ellenszenves az a lázas tisztelet, amellyel az emberek ezt a kretén fenomént körülveszik. Nem vaqyok semmiféle „isten“. Nem óhajtom, hogy különlegesen tehetséges színésznek tartsanak. Engem a férfi filmcsillagok meg nevettetnek. Ha ilyen hamis vagy valódi hős előtt állok, vagy elnevetem magam, vagy méregbe jövök. Mondjuk ki az igazat. Elképzelhető, hogy a világűr meghódítása korában van még más hős is, mint az űrpilóta? Hát nem érdekesebb személyiség, mondjuk egy Tyereskova, mint John Wayne? Tarzan valamikor érdekes lehetett. Ma én többre becsülöm az építészeket, fizikusokat, mint a film hőseit. Negyvennégy éves vagyok, de öregnek és boldogtalannak érzem magam. Az élet ma már nem érdekel annyira, mint öt-hat évvel ezelőtt. S ahhoz sincs kedvem, hogy valamit változtassak az életemen. Sokszor kívántam megváltoztatni, de a valóságban ma már képtelennek érzem magam erre. A színészet meglehetősen idióta mesterség... Amikor az Édes életben Anita Ekberggel az ismert szökőkút-jelenetet forgattuk, teljesen kimerültem. Anitának a hidegtől vacogott a foga. Néhány pohár whisky után felmelegedtünk, én viszont az önuralmamat is elvesztettem. Abban a pillanatban, amikor Anitát meg kellett ölelnem — szörnyen hangzik, de legszívesebben megöltem volna őt. Másnap hatalmas virágcsokrot küldtem neki. Fellini ezen jót nevetett, én viszont pocsékul éreztem magamat. A nagyapám, aki 90 éves kort ért meg, figyelemre méltó férfi volt. Az apám szintén. Én már kevésbé. A háború után a férfiak degenerálódtak. A nők uralkodnak rajtuk, s ez csupán az ő hibájuk. Fiatal koromban ki nem állhattam magam az alakomért. Atléta termetet szerettem volna, ezzel szemben cingár voltam, beesettt mellkassal, madárlábakkal. Ennek ellenére nagy sikerem volt s van ma is. Tetszem a lányoknak. A mai lányok szeretik a nagyorrú, nagyfejű, szemüveges férfiakat. Ez a csúnyaság divatja. Sokan üldöznek, kár hogy nem vagyok már húszéves. Tizenhatéves kislányom hosszúhajú fiúkat hord haza, akiknek minden ujján gyűrű csillog. Megkérdeztem őt, hogy tetszhet neki egy ilyen gyűrűs fiú. Azt a választ kaptam, hogy a mai fiúk nagy hatással vannak a lányokra. Hozzá tehette volna még, hogy az ilyen fiúkon könnyebb uralkodni. Egyébként én így is értettem ... Annak ellenére, hogy a mai fiatalok gyakran zavarba hoznak. Mondjuk szexuális életükkel, melynél kerülnek minden udvarlást, flörtöt, szerelmi romantikát, amiben ugyan én sem hiszek, de gyönyörű kezdeti szakasza a szerelemnek ... Ma nagy pénzeket keresek, rengeteget eszem és hízom. Elsatnyulok. Nem voltam soha szép és nem is leszek. Mindennapi, jellegtelen az arcom. Nem érzem jól magam a csábítók szerepében. Ha ilyenkor szakállal leplezhetném el magam, szívesen megtenném. Jobban szeretem a nyugodt szerepet, például a romantikus hős szerepét ... A filmnek az a jelentősége a számomra, hogy általa igyekszem tökéletesedni, alibit keresek önnön gyengeségem számára. A valóságban nincs meg bennem a profi színészek mentalitása, műkedvelőként csinálom, amit csinálok. Helyemben hányán lennének már Amerikában. Ogy beszélnének már angolul, mint a gép, egyszóval kihasználnák azt a tényt, hoqy nevük biztosítéka a film kasszasikerének. Mint ahogy Sophia Loren és Claudia Cardinale csinálta. Csodálom őket. De én magam nem vagyok képes ekkora erőkifejtésre. Szerényebb természetű vagyok, kerülöm a küzdelmet, ha lehet. Kissé magányos vagyok, nem szeretem a társaságot. Lehet, hogy ez önzés, az unalom jele, s a nagyvonalúság hiánya. Mindenesetre a hivatásomból ered. Nem olvasok, nem hallgatok zenét, nem járok moziba. A filmek nem érdekelnek. Kevés külföldi filmet ismerek, sokszor a magaméit sem tekintem meg. Nem szeretek új emberekkel, új tájakkal ismerkedni, inkább ott és azokkal maradok, akiket már ismerek. Ez is önzés? Lehet, viszont így kényelmesebb.
