A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-30 / 26. szám
„Jaj Dionysosnak öreg napjaira! Térdel a parkban, keze reszket .. (P. Saaríkosi: Vénség) Rudi bácsi, a törzsvendég Rudi bácsinak még nem reszket sem a keze sem a lába. Pedig, mint mondotta, már két hetes, érthetőbben: 77 éves elmúlt. Üldögél a tömött lombú gesztenyék alatt, előtte a piros asztalon mosolyog a sör, de mosolyog maga Rudi bácsi Is, ravaszkás, hunyorgó szemmel. — Elégedett ezzel a világgal, Rudi bácsi? — kérdi az alkalmi vendég. — Újságíróknak mindig azt kell mondani, amit várnak az embertől, tehát: igen, elégedett vagyok. Csak nem szeretem, ha fényképeznek. — Már be is fejeztük. Gyakran jár ide, Rudi bácsi? — Gyakran-e? Épp azon mérgelődöm, hogy nekem sosincs szabad szombatom. — Hogyhogy? — Úgy, hogy mindig itt kell ülnöm. — Értem. Család van? — Hét lányom van a hozzájuk tartozó vőkkel, unokákkal és dédunokákkal. KI győzné mind öszszeszámolni. — Foglalkozása? — Kádár voltam. Tudja mi az? Most nyugdíjas sörivó, jobban mondva sörivó nyugdíjas vagyok. De nem vetem meg a jó bort és a borovicskát sem. — Beteg volt-e már? — A fogam már fájt kétszer vagy háromszor, no meg a fejem is részegség után. Mindenesetre, ha mindenki ilyen egészséges lenne, mint én, akkor az orvosok mehetnének kapálni. — Felesége? — Tizenöt éve özvegy vagyok. — A nyugdíjjal elégedett, Rudi bácsi? — Hát... elégedett lennék, ha nem kellene gyerektartást fizetnem. — Gyerektartást? — kapja fel hitetlenül a fejét az alkalmi vendég. — Ügy bizony, alimentet fizetek. Hahahal — kacag jókedvűen — Persze a mások gyerekére. — Hát ezt nem értem. — Adót, adót uraim, hetvenöt korona adót fizetek. — Hány koronát is kap Rudi bácsi? — Ezerhetvenötöt tisztán. Amíg itt van, addig ebből megél az ember, nem igaz? — Amíg itt van? — Hát igen, már készülgethetek én is lassan. Barátaim már mind itt hagytak, mehetek lassan én is a csillagokat ápolni. S pödör egyet fehér bajúszán, mint aki útrakész, de azért ha lehet, szívesen marad még. Egy nyugtalan nyugdíjas Beesett arcú, szomorkás tekintetű. vézna ember. Ugyanabban a kertvendéglőben ismerkedtem meg vele, ahol Rudi bácsival, de ő nem sörözni jött Ide. Az üres poharakat, sörös korsókat szedegeti öszsze az asztalokról napi húsz-harmint koronáért, amit a pincértől kap. Ezt csinálja tavasztól őszig, amíg a kertvendéglő nyitva tart. Nem nehéz munka, de Václav Ru- 2ek sem mai gyerek már. Hatvannyolc éves vagyok. Morvaországban, Pferov mellett születtem, de már 1926 óta élek Pozsonyban. Igaz, megszakítással. Harminckilencben, mint nem kívánatos személy, azaz cseh nemzetiségű, nem kaptam itt munkát, vissza kellett térnem szülőföldemre. Ott meg hamarosan elkapott a gestapo s mint felforgató elemet, elvittek Mathausenbe. Kiverték valamennyi fogam, eltörték a vállcsontjaimat, hülyére pofoztak. Valamikor hat nyelvet beszéltem, ma alig tudom megértetni magam szlovákul; németül, angolul, franciául, magyarul épp csak értek. Sőt, már csehül is elfelejtettem. Amikor a táborból kiszabadultam s a feleségem meghallotta, hogy jövök, öngyilkos lett. Nem örömében persze. Míg odavoltam, együtt élt egy csendőrrel, egy kislánya is született. Félelmében megmérgezte magát a szerencsétlen. Szép asszony volt, a férfiak körülrajzották. Megértem őt s meg is bocsájtottam volna neki. Őrültség volt tőle az öngyilkosság. Most a leányomnál élek, aki orvosnő. A vöm építészmérnök. Nyolcszáz korona nyugdíjat kapok. Igazán nem vagyok ráutalva erre a munkára, sokszor el is határoztam már, hogy abbahagyom, hogy többször már nem jövök, hiszen estefelé már alig húzom a lábam. Azután mégiscsak folytatom. Tudja, nem szeretek egyedül lenni, meg tétlenül sem tudok ücsörögni. De leginkább a pincér miatt vagyok itt, aki jó ismerősöm, ő beszélt rá a dologra. Egyedül nem győzné ezt a munkát. Igazán nem 6 hét
