A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-23 / 25. szám

Életemből közel öt évet töltöttem el egyenruhában. De soha* olyan „úr“ nem voltam, mint azon a bizonyos prágai tanfolyamon. Az egyet* len különbség az volt közöttünk, bogy a cseh és a német tartalékos tisztek polgári fizetésükön kívül megkapták tiszti fizetésüket is, nekünk meg kellett elégednünk a napi zsolddal. Egyébként reggel hét óráig szabad kimenőnk volt. A nagy laktanyában szolgálatot teljesítő tisztek néha már reggel négykor kivonultak, s amikor tizenegy óra tájban viszszatértek a laktanyába, mindig nagyot káromkodtak, amikor látták, hogy például a közkatona „urak“ egyáltalán nem izzadtak, hanem „sétálni“ voltak. Valóban sétálgattunk. A magyar szakasz parancsnoka egy szemüveges, kellemes főhadnagy, egykori Selmecbányái akadémikus volt. Pompás programot állított össze, így gyakorlatozás helyett legtöbbször a múzeumokat, iskolákat, műemlékeket látogattuk, s ha egy fél évig egyebet sem csinálunk, még mindig akadt volna a történelmi múltú városban látnivaló.

Délután néha „pihentünk“. Négy óra tájban összegyűltünk a nagy udvaron parancskiadásra, azaz a másnapi program megbeszélésére. A tanfolyam parancsnoka, egy alezredes, volt tanító, mindig megkérdezte, meg vagyunk-e elégedve, s mit szeretnénk még látni, hova szeretnének menni. A másnapi program például így kezdődött:

— Urak, kilenc órakor (így, ahogy írom, kilenc órakor) találkozunk az ilyen vagy olyan számú villamos végállomásánál stb.

Ez a nagy engedékenység vezetett például ahhoz, hogy egy szép napon a háromszázhatvan „úrból“ mindössze alig kilencvenen gyűltek össze. Sokan otthon heverésztek. No, ezt már a derék alezredes is megsokallta. Betelefonált a laktanyába, azonnal menjünk utánuk.

De délutánra elült a vihar, s attól kezdve legfeljebb hatvanan—hetvenen maradtak távol. Legfeljebb, ha moziba vittek, akkor maradt le a fele útközben. Jobb volt a verőfényes prágai utcákon sétálni, mint beülni a sötét és fülledt moziba.

Farkas István:

Szemtől szemben Masaryk elnökkel

Július harmadik péntekén a parancskiadáskor az alezredes kellemes hírrel lepett meg bennünket.

— Uraiml Az elnök úr kíváncsi Önökrei Vasárnap tizenegy órakor szívesen fogadja az urakat a Vár spanyol termébenl

A hírt mindannyian viharos tapssal fogadták. íme, az állam első tanítója kíváncsi ránk.

Az alezredes folytatta:

— Mivel az urak különböző nemzetiségűek, jó volna, ha minden nemzetiség választana egy küldöttet, aki saját nyelvén üdvözölné az elnök urat!

Csahamar megtörtént a választás is. A csehek a prágai Károly Egyetem egyik docensét, egy tartalékos főhadnagyot jelölték ki. A németek egy dr. Mayer nevű főhadnagyot, a prágai német egyetem docensét. A magyarok pedig azt kiáltották: Farkas képviseljen bennünketl

Akkoriban sokat írtam különféle lapokba, folyóiratokba, sokszor a Magyar Tanítóba is. Azon a tavaszon jelent meg Tizenhétben című novelláskötetem. Ha mindenki nem is, de a magyar tanítók, tanárok mindnyájan ismertek.

De ott volt még a nagy bökkenő. Mit szabad és mit nem szabad a köztársaság elnökének mondani. Elvégre katonák vagyunk, s ő a hadsereg legfőbb parancsnoka. Aggódva kérdeztem meg az alezredestől. Ö szokásos derűs mosolyával ezt mondta:

— De kérem, ön nem mint katona, hanem mint a magyarság képviselője fog beszélni. Mondjon, amit akar, ez a magyarok dolgai

Amint ez történni szokott, a legokosabbak mindjárt körülfogtak és annyi jótanáccsal látták el, hogy három elnök számára is elegendő lett volna. Én meghallgattam a sok tanácsot, de magamban arra gondoltam, hogy a szlovákiai és a kárpátaljai magyarságot fogom képviselni, tehát tudom, hogy mit kell és mit szabad mondanom.

Este szokás szerint elmentünk a Vinohradské Zpévohry színházba, ahol akkor véletlenül Faragó Ödön magyar színtársulata vendégszerepeit. A magyar szakasz minden este a lelkesebbnél is lelkesebb tapssal fogadta a magyar színészeket. Én amúgy is olyan „félhivatalos“ személy voltam, mert a Kassai Naplót tudósítottam.

Az előadás után szokásos helyünkre, a Sindler kávéházba mentünk. Ott félreültem egy kis asztalhoz és a pincértől kért ívpapírra vetettem vasárnapi beszédemet. Jő szokás szerint csak ceruza volt nálam, ez azonban nem zárta ki azt, hogy a beszéd olvashatóan el ne készüljön.

Szombaton az ebédidő alatt végigjártam azokat a szobákat, ahol magyarok is voltak. Felolvastam nekik a beszédet, néhányan javítást kívántak, de a többség minden további nélkül elfogadta. Elvégre demokratikus államban éltünk, egymagám nem dönthettem.

Később odajött hozzám egy Papp nevű kárpátaljai tanár, akit „kommunista“ tevékenység miatt a beregszászi törvényszék börtönbüntetésre ítélt. Arra kért, hogy ha Masaryakkal beszélek, említsem fel az ő ügyét is.

— Nézd — mondtam neki —, ezt nem tehetem, mert nem személyes ügyben fogok beszélni. De emlékszel a „felségkérvényekre“. Számtalanszor megtörtént már, hogy az államfőnek lehetetlennél lehetetlenebb helyzetekben kérvényt nyújtottak át, vagy egyszerűen bedobták a kocsijába. Hát Te is próbálkozz meg ezzel, meglátod, hogy Masaryk nem haragszik megl

Egy kis ideig még igyekezett meggyőzni a maga igazáról, de aztán láttam, hogy az én tanácsomon gondolkodik. Nem is szólt többet az egész dologról.

...Vasárnap tizenegy óra előtt nemzetiségek szerint felsorakoztunk a spanyol teremben. A három szónok a középre állt. Én csak álltam, nézegettem, s közben az jutott eszembe, hogy az egész beszédet elfelejtettem. Mivel a pszichológiát mindig szerettem, most is eszembe jutott, hogy gyakran beáll ilyen amnézia. Meg is mondtam a mellettem álló dr. Mayer főhadnagynak:

— Du, ich hab’ meine ganze Rede vergessenl

Mayer Idegesen rezzent össze. Beszédén gondolkodott. Kezével is elhárító mozdulatot tett:

— Lass mich ruhig, bitte!

Pontosan tizenegy órakor a nagy szárnyasajtó mögül feltűnt az elnök katonás, magas alakja. Nyári fehér ruhában volt, a kezében szalmakalapot tartott. Három-négytagú kíséret követte, köztük Ceöek tábornok, a ceremóníamester.

Amikor meglátta, hogy mi hárman a középen állunk, elénk lépett, hogy meghallgassa az üdvözlő beszédeket. Máig sem tudom, mit mondott cseh vagy német kollégám, én csak az elnököt néztem. Ez hát a nagy humanista, a nagy tudós, akit egy nemzet osztatlan, nagy szeretete övez. S milyen egyszerű, milyen emberi! Teljesen megfeledkeztem, miért állok ott, csak arra riadtam fel, hogy tapsolnak, az elnök kezet fog a német szónokkal. Aztán várakozóan fordul felém. Azt hiszem, egy kicsit megremegett a hangom, amikor a spanyol teremben felhangoztak az első magyar szavak.

— Elnök úr! — s megköszöntem azt a kitüntetést, hogy togadott bennünket, lehetővé tette számunkra, hogy a száztornyú Prágát megismerjük. Ügy jöttünk hozzá, mint a cseh nemzet nagy tanítójához, aki humánus gondolkodásával példát mutat az egész kultúrvilágnak. A folytatásra még álmomban Is visszaemlékeznék. Sző szerint a következőket mondtam:

—... Ma feledni szeretnők azt, hogy sokezer magyar testvérünk feje fölött ott lóg a hontalanság Damoklész kardja, ma megértő emberek vagyunk csupán, akik önben az államfőt a legnagyobb tisztelettel köszöntjük. Fogadjuk, hogy lojális, becsületes magyar állampolgárokat nevelünk, cserébe csak azt kérjük, hogy bennünk is az egyenrangú államépítő polgárokat lássák ...

Két lépést tettem előre, az elnök megszorította a kezem. S amire legmerészebb álmaimban sem voltam elkészülve, magyarul válaszolt.

— Tudom, hogy nagyon sok még a tennivalónk. De higgye el, életem■ végéig sem szűnök meg minden hibát jóvátenni.

S amikor látta, hogy szinte sóbálvánnyá meredve hallom szájából a magyar szavakat, elmosolyodott:

— Csodálkozik, hogy magyarul beszélek? Diákkoromban majd minden nyarat a Balaton mellett töltöttem.

Hetvenöt magyar tenyérből egetverő taps haugzott fel. Masaryk elnök egy csapásra megnyerte a szívünket. (A történeti hűség kedvéért még meg kell jegyeznem, hogy én nem tapsoltam. Akkoriban még nem volt szokásban, hogy a szónok maga is tapsol, mintha önmagát tapsolná.)

Az elnök azután elbeszélgetett az egyes csoportok tagjaival. Amikor az aránylag kisszámú magyar csoportnál megállt, beszélgetés közben megkérdezte, hogy van-e itt valaki Máramarosból. A második sorban álló alig százötven centiméteres Csík Pista, a máramarosviski református tanító fellendítette kis kezét és szinte rikkantotta:

— Ihol vagyok, el

Erre a szokatlan jelentkezésre mindnyájan elmosolyodtunk. Maga az elnök is szívből mosolygott.

Aztán — és ez rávallott a mindig, mindenben tapintatos Masarykra — hogy egyetlen jelenlevő nemzet képviselőit se sértse meg, mindnyájunk csodálatára szlovák nyelven köszönte meg az üdvözléseket. Biztosított bennünket arról, hogy nem szűnt meg tanító lenni és mindig figyelemmel kíséri a kulturális eseményeket.

Tizenkét óra is elmúlt, amikor kíséretével megindult. Mi hosszan tapsoltunk,... És ekkor érkezett el Papp kollégánk nagy pillanata. Kilépett a sorból és átnyújtotta az elnöknek kegyelmi kérvényét.

Mi még egy helyben álltunk, amikor a kíséret egy tagja máris Pappot kereste.

— Az elnök úr elengedte büntetését, menjen nyugodtan haza!

A júliusi nap tüzesen nyaldosta a várudvar kőkockáit, amikor elhagytuk a spanyol termet. Zsibongó méhrajhoz hasonlítottunk, a járókelők kíváncsian fordultak utánunk. Papp megszorította a kezemet.

— Köszönöm — mondta egyszerűen. — Jó tanácsot adtál, bevált.

... Még egy teljes hetet töltöttem Prágában. Aztán elérkezett az idő, hogy „hazamenjek“ Jiőínbe leszerelni. Ma is mosolyognom kell a várbeli látogatás két kedves utózöngéjén.

Az egyik szokatlan meglepetés akkor ért, amikor a jiőíni 2. argon! gyalogezred 10. századának irodájában jelentettem bevonulásomat.

A törzskapitány századparancsnok ismételten megkérdezte nevemet.

— Ahá, maga az a Farkáé úr, aki az elnök úrral beszélt. Olvastuk a lapokban, hogy a mi katonánk beszélt a 22. gyalogezredből. De üljön le kérem, és beszélje el, hogy volt, mint volt!

A századirodában csak egyetlen szék volt. Arra engem ültetett, maga pedig felült az asztalra.

Talán órák hosszat is elhallgatott volna, ha meg nem zavarják. Én közben lementem a raktárba, hogy átadjam katonai felszerelésemet és átvegyem polgári ruhámat. Akkor láttam, hogy bakancsomon bokáig ér a rászáradt prágai sár. Mondom az őrmesternek, hogy elfelejtettem kitisztítani a bakancsomat.

Az őrmester tiltakozott:

— De Farkác úr, hagyja, majd kitisztítják az emberek. Aki az elnök úrral beszélt, az csak nem fog nekünk bakancsot tisztítanil

A másik kellemes, bár otthon megszokott meglepetés az volt, hogy amikor hazamentem Jelsőcre, akkori falumba, az egész falu nagy tisztelettel tekintett rám.

S napok múlva mondták losonci barátaim:

— Hát Téged szeretnek azon a Jelsőcön. A feleségem hallotta a csütörtöki piacon, amikor egy jelsőci azt mondta a körülállóknak:

— Emmi tanétőnk nem ollyan akárhollyan ember, az még Masaryk

elnökvel is lekezelt! 14