A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-18 / 24. szám
Ozorai Katalin: A nagy játék Tudod-e mit? Játsszunk! Jótszuk el, hogyan is volt, amikor meg akartam halni . . . Az autó örült sebességgel száguldott. Egyre mondtam, lassabban. Persze, nem láthattad, hogy valóban félek, hiszen hatalmas napszemüveget viseltem. Arcodról eltűntek a ráncok, barna voltál, akár a csokoládé, és én élveztem, hogy a fogad világit. Ügy tűnt, hogy csak én látom a szerpentint szegélyező üde fákat, hogy csak én látom az árokparton megbúvó virágokat. Egyre mondtam, lassabban. Féltem. Játsszuk el, hogyan is volt, amikor meg akartál halni ... Az autó örült sebességgel száguldott. Én voltam az oka, a maximumot akartam kicsikarni belőle. Pedig te egyre mondtad, lassabban. Gyönyörű voltál. A napszemüveg miatt nem láttam tekinteted melegét. Csak az utat bámultam, holott jóformán ösztönösen cselekedtem, mert magam mellett éreztelek. Én hibáztam, a maximumot akartam kicsikarni abból a rohadt masinából. Tudod-e, miért? Játsszuk el, hogyan is volt, amikor meg akartam halni... Nem tudom megmondani, miért féltem. Talán azért, mert aznap nagyon boldog akartam lenni. Víkendezni mentünk. Ügy terveztem, este lesétálunk a vendéglőbe és táncolunk is egyet. Talán azért féltem, mert gyorsan mentél, de lehet, hogy azért, mert nem voltam biztos a boldogságunkban. Játsszuk el, hogyan is volt, amikor meg akartál halni ... Azért rohantam, mert vikendezni mentünk és én minél előbb ott akartam lenni. Kívántalak. Őrültül kívántalak. Mint még soha. Rohantam, és csak téged láttalak. Reméltem, hogy esni fog és hogy nem megyünk le a völgybe táncolni. Csak a magaménak akartalak tudni. Legalább is akkor este. Játsszuk el, hogyan is volt, amikor meg jikartam halni... Egyre mondtam, lassabban. Éppen a válladra akartam hajtani a fejemet, amikor a kerekek csikorgását hallottam. Gyomromban fájdalmat éreztem. Még láttam a páfrányt, aztán már semmit sem tudok. Játsszuk el, hogyan is volt, amikor meg akartál halni . .. Félek, mondtad, de én alig hallottam. Gondolatban éppen gyertyát gyújtottam. Te ott feküdtél a heverön, szétbontottad a hajadat, és várakoztál. Csak a kerekek csikorgását hallottam. Nem tudtam, mi történt. Mozdulatlanul feküdtél mellettem. Nem égett gyertya, és nem várakoztál rám. Rideg voltál. Szádon vér szivárgott ki. Én akkor mindent láttam, de ne haragudj, semmit sem tudok. Csak azt, hogy nagyon kívántalak, még úgy, holtan is. Játsszuk el, hogyan is volt, amikor meg akartam halni ... A szoba, az ágy, a nap, minden fehér volt, Téged nem láttalak. Mindenem fájt. Aztán megmondták, mi történt. Mi történt? Csak annyi, hogy nem mentünk vikendezni, hogy akkor nem voltunk boldogok. Látod, már tudom, miért féltem. Játsszuk el, hogyan is volt, amikor meg akartál halni ... Nem haltál meg. Feküdtél a fehér ágyon. Én mindennap bejártam, de csak egy hét múltán engedtek hozzád. Néztük egymást, és egy szót sem szóltunk. Pedig akkoriban nagyon sok mindent akartam mondoni. Azt is, hogy gyógyulj meg, mert nagyon kívánlak. Jártam az utcákat, és csak téged láttalak. Szinte fájt, hogy annyira szeretlek. Fájt, fájt, érted? Fájt, és fáj még ma is. Szeretlek! Őrültül kívánlak! Ugye, megértesz? Másfél éve itt ülsz ebben az átkozott tolókocsiban! Gyönyörű vagy, és én kívánlak, Halálosan kívánlak! Ugye, megértesz? Mennem kell! Meg kell téged találnom! Egészen biztosan még valaki másban is élsz. Mária! Ne sirj! Szeretlek! Kívánlak! Mária, Mária, Mária ... Ne haragudj! Mária ... Tudod mit? Már ne játszunk! Százszor, ezerszer eljátszottuk ezt. Amióta csak itt ülök ebben az átkozott tolókocsiban. Menj! En akkor már úgyis meghaltam . . . ' Mária, Mária ... és állt megkövültén, mint a megtestesült kétségbeesés. — Nem ... vagy talán mégis ... és egészen bizonyosan! Önnek gyermekei vannak, akiket nem szeret, de akik szeretik önt és várják haza. Bennük az ön vére van és ők gyermekek, még akkor is, ha teljesen idegenek volnának. Neveljen belőlük új nemzedéket ... ez a régi nem érdemel mást. mint hogy összevágják és a kályhába dob]ák. Neveljen gyermekeiből olyan embereket, akik bátran megragadják két kezükkel azt, akit szeretnek, és szoros öleléssel ölelik magukhoz akkor is, ha a világ összeomlik körülöttük. Bennük meglátja ön az ideált, a szerelmet... Hallotta? A vonat fütyült! Felugrott, felkapta a pádról a táskáját és a szíjat a vállára vetette. — És most, asszonyom, elválnak utaink. Bo csásson meg nekem . . ön a kerítés túlsó oldalán nem érti meg, hogy miiven níegtépettek vagyunk ml itt. Isten önnel, az én utam arra a piacra visz! Ha eszébe jutok, ne gondoljon nehezteléssel rám. Megszorította a reszkető, hideg kezet. Az asszony egy szót sem tudott szólni, csak az ajka remegett. A fiatalember megemelte kalapját és gyorsan elhagyta a szakaszt. Az asszony még látta egy pillanatra az ablakon át a sötét állomáson. Azután nem látott semmit .. forró könnyár homályosította el a szemét. — Milyen lehet — kérdezte gondolatban, és fáradtan roskadt le a padra. I« — Mégis római férfi' — fetelte egy pilla- 1 ^ nal múlva. — Vagy legalábbis Inkább római, mint bárki azok körül, akikkel eddig találkoztam ... Fenékig a kelyhet Az élet habzó kelyhét ajkamhoz emelem, és egy hajtásra fenékig kiiszom! — mondta magában a fiatal férfi. — Ittam tavaszi nyírfanedvet fehéren csillogó kehelyből, ittam habos sört vörös csillámlású pohárból, miért ne lnnék most erős malátalevet sötét korsóból, és miért ne ízlelném meg a részegítő seprőt — úgy, mint mások! — Mert innunk kell, ha megismertük az élet ízét, és bele kell néznünk a szakadékokba, ha látni akarjuk az élet forrásait — inni mosolyogva és járni az utunkat emelt fővel! — Fenékig a kelyhet, és nevess az életnek — az sem sirat meg téged! És a fiatal férfi gyors léptekkel haladt végig a külvárosi utcákon, míg végül egy utcához érkezett, amelynek két oldalán kis szobácskákban teletöltött poharak csendültek öszsze, becsípett leányok ültek a férfiak térdén, és az emberek annak az istennek hódoltak, akit sohasem lehet kielégíteni. Tiszta, világos nyári este. A nappal hangjai elhalkultak, az utcán nem járt senki. A fiatal férfi úgy érezte, hogy vasárnap este van, s az emberek az esti Istentiszteletre készülődnek — egyedül ő ment ki az utcára viselőruhában, mert megfeledkezett arról, hogy vasárnap van. Magas, keskeny ajtó, közepén egy kis fedeles kémlelőlyuk. Elment mellette, mintha eltévesztette volna a házszámot, és zakatolást érzett szorongó mellében. Ez az érzés bosszantotta. Visszafordult, az ajtóhoz sietett és hirtelen bekopogtatott. Semmi nesz. Mintha ezer szempár kémlelődnek a háta mögött, ezer csúfolódó szempár, s tekintetük elől menekülnie kellene. Üjra bekopogott, erősen és idegesen. Rövid, kínos várakozás. Azután ajtónyikorgás ás gyors léptek. — A fedél felcsapódott. — Hva’ á’ de’ för en drummel?* —kiáltotta svédül egy sipító női hang. — Bráskar de’? Packa dej i vág, din slyngel, och de’ pá eviga minuten!" — A kémlelőlyuk fedele lecsapódott. Forró vér tolult Olavi arcába. Heves vágy fogta el, hogy megragadja az ajtót és kitépje a kerettel együtt — hogy rátámadjon a házakra és sorra lerombolja őket a földig. Az ablakokban csodálkozó fejek jelentek meg. Olavi úgy érezte, hogy gonosztevő, aki betörést kísérelt meg fényes nappal. Szinte futólépésben rohant a város központjába. Ott újra elöntötte a méreg — a sértett büszkeség és a dac tombolt benne: — Minek néznek engem?! Bérkocsi-állomás. Az egyik kocsis feléje fordul: — Tetszik? — Nem! — Milyen becsületes, tiszta arca van! n A kocsisor végén megtalálta a maga emberét: húsos, vörös arc, csipás, pislogó szem. — Tudom, tudom! — a felcsillanó szem bizalmaskodva hunyorgott. — Fiatal leány, finom leány, a pénz nem számít, ugye? — Ügy van. — Kérem, üljön be! A kövezet dübörög. — Olavi úgy érzi, hogy jól megérdemelt kárpótlásban részesült. A kapun keresztül az udvarra. A kocsis leszáll, Olavi leszál. A kocsis az ostornyéllel megkopogtat egy kémlelőlyukkal ellátott ajtót. Fulytatjuk • Miféle fickó ez? •• Olyan sürgős? Hordd el magad, te kölyök, de rögtön!
