A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-18 / 24. szám
— Nem ismertelek ilyen epésnek — mondtam neki, hogy némileg megbékítsem magával. — Törődj bele: ilyen a világ. — Elég baj az — válaszolta dacosan. — Ezért van néha az az érzésem, mintha más bolygóról valókkal akarnám megértetni magamat. Ha meg azt szeretném elmondani, hogy mit idéznek tel bennem a régi élményekre való visszagondolásaim, magamról is azt hiszem, hogy idegen nyelven beszélek. Nekem Ingrid járt bortól észrevétlenül elnehezedő fejemben, ezért nem éreztem semmi részvétet Boros Flóri elundorodása iránt, de ezt nem mondhattam ki. Már csak azért sem, mert ő csupán távoli, érzéketlen szemlélője lehetett az Ingrid lányalakja köré szövődött romantikának. Sokáig poharaztunk még a hideg, tényéktől hunyorgó nyárestében a dohányfüstös, borillatú vendéglőben, amely ai elmúlt húsz esztendő távolából nézve minden csillogását elvesztette már. Olyan képe volt, mint a barokk stílusú kolostori ebédlőkből átalakított vidéki nagyvendéglőknek. A kerthelyiség is majdnem üres volt, mindössze néhány vendég gubbasztott a nyitva felejtett színes, kerti ernyők alatt. Késői óra lehetett már, amikor valami belső nyugtalanság tüzétől hajtva felkeltem az asztaltól. — Mennem kell. ^ — Menned? Ugyani Hová? — nézett rám alkoholmámortól fátyolos szemmel... barátom. Ilyen szemek lesznek másnap hasonlatosak az angőranyulakéhoz. — Ugyan, mi felé mehet még az ember, ha már elment az Ifjúság és az első szerelem mellett? öregem, én itt akartam szíven lőni magam az érettségi banketten ... Inkább én Is veled tartok, apafej. Megiszunk még valamit a szobádban, és beszélek neked Ingridről... ha az neked örömet szerez. Az elfogyasztott bor és az éjszaka mákonya süket csendbe kezdett már burkolni bennünket, s a külvilági ingerek iránt eltompult érzékeimben különös, távoli zsivajjal zendült fel múlt életem mélabúja, az a szívet sajogtató felismerés, hogy nem sok keresnivalóm van már ebben a városban, mert megmásult és visszahozhatatlanul elmúlt itt minden, ami számomra valamit is jelenthetett még. De vajon Ingrid?... Ö hogyan emlékezhet vissza a messzetűnt évekre, a lázbaejtő fiatalságra, az ébredező kamaszszerelem elviharzott vágyaira és soha be nem teljesült álmaira? — tűnődtem, míg Flóri a pincérrel a számlánkat rendezte. — Ugyan, benne milyen nyomokat hagyhatott az a furcsa, kavargó, színes világ, amit a negyvenes évek második fele kínált oda az ifjúságnak? Érzi-e ö, hogy valami jóvátehetetlenül elsikkadt akkor életünkből? Annak a lehetőségnek a gondolata, hogy erről beszélhetnék is vele, hirtelen hőséggel öntött el. A világ nagy és bonyolult organizmusán rejtelmes finomsággal olyan sokféle dallam zúg át szüntelenül, hogy lázas művészek a földi élet fogytáig alkothatják belőlük a halhatatlan szimfóniákat, s mégis saját beteljesületlen vágyaink hegedűrománcának halk hangjaira fülelünk a legérzékenyeoben. Abban az időben, amelyről Flóri beszélt, mindnyájan szerelmesek voltunk. Bódultán jártunk a tavaszban, szédelgő boldogsággal szívtuk a virágok illatát, amelynek a nevét éppúgy nem Ismertük, mint azokéf a távoli havasokét, ahonnan hűvös fuvallatokat véltünk érezni, olykor még májusban is a rejtett zugokban kanyargó, kristályos csillámlású patakok mellett, amikor saját dalainktól megrészegedve bolyongtunk az erdők napfényharántos homályában. Az erdei virágok és füvek is a szerelem fűszeres illatát ontották, és mi ezek közé a virágok meg füvek közé rejtve lázas fejünket, ájultan hallgattuk a föld szívdobogását, mialatt magunkban kínlódva suttogtuk Ingrid nevét, így avatva őt görögtüzes szereleméhségünkben a légies hangoktól zsongó erdei rengeteg tündérévé. Különösen egy iskolai kirándulásunk óta kerestük fájó szívvel az erdő bokrai közt elenyészett lábnyomát, rég elhalt kacagását és azt a fiatal tölgyfát, amely talán mindenkitől hűségesebben őrzi még ma is puha, rózsaszín tenyere simogatásának és harangaljú szoknyája suhogásának emlékét. A múló polgári világ a koalíció jóvoltából ezidötájt még hintett némi aranvport a városra. Így is maradt meg emlékezetünkben: tűnő alkonyi pírban, halványuló élmények, elhaló színek és régvolt hangulatok bábeli kavargású varázsával, noha a háború után elősarjadt újgazdagok még tettek valamelyes erőfeszítéseket a maguk disszonáns ízlése szerint a nyárspolgári külsőségek megcsillogtatására — de az marosak a látszat csalása volt, az igazi életöröm tartós érzete nélkül. Mi kábultan, féltudattal, a kötelességek és a felelősség érzetének legcsekélyebb ébredése nélkül vonszoltuk az idők és serdülésünk terheit ebben a felemás világban. Éheztük a regényességet és változatosságot, s jellegtelen életünk gyönyörpótlékának éreztük már azt is, ha szívdobogtató izgalommal és kölcsönkért ruhadarabokban az ipartestületi bálterembe surranhattunk, hogy a Waterloo Bridge vidékies improvizációkkal bugyborékoló dallamára lökdösődő tömegben kereskedők és tehetős iparosok lányai körül kalózkodjunk. Pénztelenül, a jelentéktelenség sajgó öntudatával ődöngtünk kerti mulatóhelyek villanyfüzérei körül, egyetlen számba vehető, bár kialakulatlan formájú indulat kavargásával bensőnkben, ami leginkább valamilyen cél nélküli bosszúvágyra hasonlított — minden ellen, ami bennünket kirekesztett az élet apró örömeinek élvezéséből. Ifjúságunk börtönébe zárva öntudatlanul és reménytelenül viaskodtunk a ránk kényszerített névtelen erőkkel és saját magunk maznaságaíval, s csak nagyritkán sírt fel benünk valamiféle szándéktalan és bátortalan lázongás nosztalgikus érzéseink sűrű összevisszaságából. Felajzott kamaszbujasággal és az elégtételvevésnek alig álcázott törekvésével jártunk ki tavaszi és nyár eleji estéken közérzést rontó ricsajozásokra a korzóra, s még nagyobb kajánsággal a vasárnap délelőtti flottatüntetésekre, hogy riadt és a nyilvános feltűnéskeltésektől óvakodó kis polgárlánykákat kísérgessünk a ferencrendi templomtól végig a Fő utca hosszán, sátáni időtlenségtől sugallt fajtalan megjegyzésekkel ingerelve őket magunk ellen. Ingrid, akiért abban az időben a fél város minden valamirevaló fiatalembere is lobogott, az osztálytársunk volt. Társadalmilag felettünk állott, mert az apja már fiatalon is a szénbányászati tröszt tehetséges mérnökeként kezdte pályafutását, a koalíciós időkben pedig egy üzemegység vezető főmérnöke, valamint a város szociáldemokrata pártköreinek hangadó politikusa volt. Míg a többi lány szemünkben csupa hétköznapi, locskafecske, unalmas kamaszlány-diáktársnak számított mindössze, őt valamilyen előkelő báj és finom gőg védte esinált hetykeségünkkel és homályos ösztönvilágunkból fakadt suta agresszivitásunkkal szemben. Akkor még nem tudtuk, hogy alkalmasint amolyan próbaáldozatai vagyunk egy szépsége tudatában érzelmileg kissé koraérett lány pókjátékának. Bosszulnivaló becstelenségnek tartottuk volna, ha valaki csupáncsak célozgat is olyasfélére, mintha Ingrid nem lenne több a nyárspolgári életvágy körmönfont és nemét díszítő kis papnőjénél, mert a női lélek kiszámíthatatlanságáról vallott nézetekre hiszékenyen hajolva, tévelygő képzeletünk eszményi rejtelmekkel szőtte körül alakját. S mégis ő ismertetett meg bennünket az ifjúkori beteljesületlen szerelem kínjaival Az osztályban kevés alkalmunk volt akár csak szólni is hozzá, vagy bármivel hatékonyan magunkra vonni figyelmét. Ebben nemcsak az játszhatott szerepet, hogy a koedukációs osztályok felett szüntelen éber tanári figyelem lebegett, hanem Ingrid kiszámított, könnyed hidegsége is. Olyan angolkisasszonyos illedelmességgel ült mindig a helyén, hogy mi csupán nagy, szőke hajzuhatagát bámulhattuk hátulról óraszám, iskolából hazakísértetni sem nagyon engedte magát senkivel, mert úgy intézte, hogy mindig legyen a társaságában két-három környékükön lakó lány, akiknek a segítségével semlegesíthette az arra irányuló kísérleteket, azonkívül pedig gyakran tette meg a hazafelé vezető utat az apja autójában is. Az iskolai mulatságokon vagy egyéb rendezvényeken meg éppen hogy csak megmutogatta magát, mint aki terhes társasági kötelezettségnek tesz eleget. így hát többnyire egyedül az óraközi szü netekben férkőzhettünk valamennyire a közelébe, amelyek viszont egy kicsit mindig ki is szolgáltatták őt nekünk. Hányaveti, alkalmi falkákba verődve, kihívó kötődéssel legyeskedtiink körülötte, de ha csak a kerítés betonpárkányzatára telepedve, felnőttes nagyzolással csupán egymást traktáltuk kitalált nőkaland iáinkkal, akkor is azzal a remegő, érzéki sóvárgással küldöztünk feléje provokatív pillantásokat, hogy bárcsak megérezné valamit a személyének szóló megkülönböztetett érdeklődés orv jelentőségéből is. Ingrid belső lényege az a mesterkéletlen, felsőbbségos magatartás volt, amellyel mindenfajta bizalmasabb természetű közeledést a legnagyobb gráciával el tudott hárítani, s ennek ellenére mégis mindig ott tüzelt pillantása mélyén a csábítás mámorának különös kifejezése, a szűz lányok tudatlan és jóhiszemű kacérságaként. Sokszor kerültem vele szemben magam is érthetetlen és bosszantó zavarba, ha a megszokott osztálytársai érintkezésen túlmenően valamilyen személyes tormája támadt viszonyunknak, mert előszeretettel törte le a bizonytalan próbálkozásokat egy-egy csúfondáros gesztussal. Hol csak gunyoros. de kifejező grimaszt vágott, máskor meg ilyesmit mondott összecsücsörített ajakkal: — Óh, Rómeó, miért vagy te Rómeó? Én olyankor a kisebbségi érzés egész skáláját kínlódtam végig, lévén, hogy a külső megjelenés és a fellépés szempontjából nem tartoztam a legesélyese jbek közé, de még ezenkívül is félszeg modorú, bonyolult és fantáziás süvölvény voltam, aki ráadásul ezeket a hátrányokat az alacsonyabbr^ndüségi komplexusban szenvedő kamasz nevetséges túlzásaival próbálkoztam kiegyenlíteni. Az egyik francia órán véletlenül elkaptam egy Ingrid kézírásával körözött cédulát, amelyre az unalom szülte diáklevelezések anonímájával, megtévesztésül, nyomtatott betűkkel volt felróva az üzenet: „Ti még nem únjátok a banánt“? Válaszul azt írtam rá: „Magam is szívesebben csókolóznék valakivel!“, s elküldtem Ingridnek. Az osztály különben mélységes csendbe burkolózva hallgatta a táblai jegyzetekkel kísért, hosszadalmas nyelvtani magyarázatot, ezért álcázásként egy ideig én is azt bámultam, s csak bizonyos idő múltán mertem, nagy óvatossággal, Ingrid padsora felé fordulni. Ő már hosszabb ideje nézhetett rám, mert tekintete elrévedö volt, s miután pillantásunk találkozott, akkor lobbant fel hirtelen szeme tükrén az a bizonyos szűz bujaság, amitől megzúdult a vérem, és olyan hangos, tág ritmusokban kezdett verni d szívem, hogy attól tartottam, valaki még meghallja a padszomszédaim közül. Lángbaborult arcomat látva, Ingrid hálából, cinkos szemhunyorítás kíséretében, meleg mosolyt küldött felém. Égő zavarral sütöttem le a szememet a padra, nehogy mások is felfigyeljenek erre az öntudatlan érzéki megkívánásról árulkodó szemjátékra. Amikor újra felnéztem Ingridre, már a tanári előadáson csüngött, de arcélén az erotikus izgalom elszálló zavarának visszfényeként enyhe pír játszott. E titkos élmény fullasztó érzései még sokáig visszakísértettek kéjes éjjeli álmaimban és hiábavaló, nyugtalan ábrándozásaimban, noha Ingrid viselkedése a legcsekélyebb tanújelét sem adta annak, hogy benne hasonló érzelmi zavart idézett volna elő a szemezés, sőt, utána kissé tartózkodóbbá vált irányomban. Bennem, s valószínűleg Ingridben is. annak a tikkasztó, álmos, nyárelői vasárnap délutánnak az emlékét kavarhatta fel a levélváltás, amikor porosán, céltalan csellengésünktől és 10
