A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-09 / 23. szám
/ munkától. Űk — éppen a vezetésre híva- *■ tottak — kiesnek városunk kulturális közösségi életéből. A hivatalon kívül úgy- I* szólván senkivel sem érintkeznek, a társadalmi élet egyszerűen nem érdekli őket. Nézd meg csak közkönyvtárunk tagjainak, olvasóinak névsorát, vajon hányat találsz % közülük a népes olvasótábor soraiban.“ Egyik jeles festőművészünk mondta, ami- I* kor ez a kérdés egy másik alkalommal szóbakerült: «• 1945 óta nem fordult elő, hogy nála »* a város és járás vezetői, vagy az üzemek igazgatói, városunk orvosai, mérnökei kö- ■* zül valaki is mint egyén, érdeklődött vol- I* na művészi munkássága iránt, vagy vásár- JÜ lási szándékból megtekintette volna képeit. Az eltelt 22 év alatt ezek közül egy sem *» akadt, aki nála képet vásárolt volna. Tudjuk, hogy nincs sok értelme az ősz- I* szehasonlításnak, mégis megemlítjük, hogy £ mi még az első köztársaság idején ismer- *J tünk városunkban olyan orvosokat f persze másokat is), akiknek gazdag gyűjtemé- *1 nyük volt könyvritkaságokból, képekből, I* érmékből és más műértékekből Igaz, au- J. tója nem mindegyiküknek volt. Losonc épül, lakáskultúrája fejlődik, ez kétségtelen Változnak az idők, s velük v az emberek . .. Csakhogy az idők váltó- I* zásához lehet és kell az emberek szellemi \ életének változásait formálni, nehogy egyegy közösség, város eggyé és széppé ala- '■ kító legfőbb tényezőjét, a közös lelkisé- •£ gét elveszítse. S ha már elveszítette, meg I* kell azt ismét találni, avagy az új és minden vonatkozásában egységes lelkiségét kell őszinte akarással, tervszerű, szorgal- !■ más és áldozatos munkával megteremteni. í Mikola Anikó Egyedül maradtunk Hova lettek az örökzöld esték a csend égig érő oszlopaival? Hova lettek a szürke csillagok, a végtelenség útjelzőkövei? A tajtékot vető domb-ölek, melyek kettős magányunk fészkét rejtegették? Hová lettek a tavaszi szélben? Felvont vitorlákkal erdeink a fény szigetére hajóztak. Magunkra maradtunk a félelem sziklái között Almafák terhét Almafák terhét hordozom Éretlen gyümölcsüket Földig hajtott fejük Szelíd alázatát Fányzápor mossa Fáradt testemet Fészekké fonja Sok sok ág-bogát. 23. állnak, mint mi, férfiak. Azt gondoltam, hogy önöknek, akiknek az érzéseik finomabbak és talán igényeik is nagyobbak, a csalódásuk is nagyobb. — Gúnyolódik velünk, vagy szándékosan kínoz engem? — Nem, miért gúnyolódnék? — csakhogy csípős gúnyolódás éppen az, amiről szó van. — Hangja lágy volt, de szúró, mint az árnak pamuttal betekert hegye: — Asszonyom, egyet kérek. Mondja meg nekem: nincs-e minden fiatal leánynak ideálja, akiről ábrándozik, és nem vár-e a házasságtól valami nagy és szent dolgot, amelyre gondolva egész lénye megremeg? — Ó igen, igen, ebben igaza van: De ezek csak leánykori álmok, amelyek természetesen nem mind válnak valóra. — Nem mindig válnak valóra? Hiszen valóra válnak azok! Hát nem felel meg a célnak minden férfi, minden reszkető aggastyán, minden megrokkant test és minden durva, ügyefogyott lélek? Hiszen isteni nemzetiség vagyunk mi, férfiak — ideálok valamennyien! Olyan hidegen, olyan maró gúnnyal mondta ezt, hogy a fíatalaszony összerázkódott. — És önök megindulnak ezekkel az ideálokkal, mint egy idegen utassal a postakocsiban, mert hisz bőröndjük ugyanabban a fogatban van. És ülnek és beszélgetnek az időjárásról és a vidékről és nincs is több közös témájuk. De azért megvannak együtt. És egy idő múlva megjelennek a gyermekek is, de nem mindig tudják megérteni, hogy is lehet gyermekük attól a majdnem "teljesen idegen utastól. Kérdő, kutató pillantással nézett az asszonyra, mintha eljutott volna oda, ahova el akart jutni. A fiatalasszony arcán egyre nagyobb szorongás és nyugtalanság tükröződött. — Nincsen itt túlságos meleg? — kérdezte és felállt. — De bizony, milyen figyelmetlen Is vagyok! — A fiatalember az ablakhoz sietett és kinyitotta; megállt az ablakhoz támaszkodva és titkos pillantásában, amelyet utitársára vetett, gúnyos elbizakodottság és — a győzelem biztos tudata villant meg. A fiatalasszony a kocsi másik oldalán állott és kinézett az ablakon. Az a férfi taszította és vonzotta — miért is nem jön be még valaki ebbe a kocsiba? Felelnie kellett volna, de mit? Ügyetlenségének tudata és a hosszú hallgatás végül is elviselhetetlennek tetszett. — De mit akar ön tulajdonképpen ezzel az egésszel? — kérdezte idegesen és megfordult. — Hogy mit akarok? Merjem-e megmondani? — szólt a fiatalember és az asszony mellé állt. — A vélemények nagyon különbözők ... Szeretném, ha a szerelem szabad volna, szabad a házasságtól és a bűntől és minden más, ember kitalálta köteléktől! — Hogy mer így beszélni? — kiáltotta a fiatalasszony felháborodva. — Miért ne mernék, bocsánatot kérek, ha sértőnek találja a szavaimat. A szerelem nem érez és nem ismer határokat. Beszélnek műveltségről és társadalmi egyenlőségről és kifinomult érzésekről. Üres fecsegés az egész! Az előkelő kisasszony lehet, hogy szép termetű és karcsú derekú — a varrónő kegyéből. És feje lehet, hogy tele van szép kifejezésekkel és a tudás mázával — az iskola kegyéből. De szerelmi dolgokban lehet, hogy éppen olyan durva és ügyetlen, mint egy teheneket gondozó szol gálőleány. És némelyik műveletlen „szolgálóleány“ olyan hajlékony, kívül Is, belül is, mint a zsenge nyírfahajtás — és órák hosszat álmodozik olyan szép dolgokról, képekről, regékről, amiket nem lehet könyvben megtalálni, és ilyen ő — a természet kegyéből! És így van ez velünk férfiakkal is. A fiatalember nyugodt hangon beszélt még mindig, de érezni lehetett, hogy a mélységben, ahonnan ez a hang előtört, tűz áramlik és villám cikázik. Kalmár László Igen Igen, a tavaszok Azok múltak el lobbanások nélkül, Már csak a fagyban dübörgött a láng, S fekete salakot emésztett a falakról. Mint ókori bölcsek, Tiszta szeműek, rokkant szivű vének, Én is látom, s mosolygok kesernyésen, Mit is teszel magaddal, emberiség? Az én estém Szeretem az estét, a csendes hideget, A falnak dőlve felnézek az égre, Szeretem az égitesteket mind, Örökfényű néma lüktetés, Lilásan halkul a világ. Szeretnék örökre egyhelyben állni, S hallgatni némán a hideg csendet, Melegen pergő, dúdoló könnyek között. — A műveltség tehát nem számít? — kérdezte a fiatalasszony, mert nem tudta, hogy mit mondjon; ez a hang elkábította hallását és érzékeit, mint a harangzúgás, amelyet sokáig hallgattunk közelről. — Nem, nem többet, mint önök maguk! Önök nők, szeretik a szép ruhákat és a finom bútorokat, a kényelmet és a turbékolő szerelmet. De mindaz mégsem az, amire lelkűk szomjühozlk, hanem ... Félbeszakította, mintha-félne, hogy igen sokat mond. — Hanem ... ? Miért nem mondja meg nyíltan, ha már Ilyen hosszú bevezetést csinált hozzá! — kiáltott fel a fiatalasszony és tejfehér arcán sötétvörös foltok égtek. — Önök azt a férfit várják, aki magához öleli önöket a természet felhatalmazásával! Ilyen férfi jelenik meg álmaikban, Ilyen után szállnak legtitkosabb sóhajaik! Azt a férfit várják, aki nem udvarol, hanem két forró kezével megragadja és felemeli önöket a menyországba a tündöklő csillagok közé. Ilyenkor érzik önök, hogy mi az élet s hogy az élet titkos erőit sem mérlegelni, sem korlátok közé szorítani nem lehet. — Nem fütyült a vonat... nem fog megállni? — kérdezte a fiatalasszony elszorult szívvel, mintha szerencsétlenségtől félne és menekülni akarna. — Nem, még nem... még messze van az állomás. — Nyugtalan és Izgatott volt ő Is, szeme csillogott és arcán forró vérrózsák nyíltak ki... ... És tudja, minek nevezném önöket, amikor nem tagadják meg a természetüket? Én szabin nőknek nevezném önöket. — Szabin nőknek? — Igen. Hiszen emlékszik, hogy elrabolták őket és hogy hitvesek és hajadonok is voltak közöttük. És mikor a férjek és az apák kivont karddal visszakövetelték őket a rablóktól, akkor azok a hajdonok és hitvesek szétszórt hajjal és megszaggatott ruhával közéjük rohantak és megesküdtek hangos szóval, hogy ők nem akarnak visszatérni, hanem a rablő rómaiakkal maradnak. És ott maradtak és ők voltak az ősanyái annak a népnek, amely meghódította a világot. Ez a hasonlatom Is sántít? (Folytatjuk)
