A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-21 / 3. szám

Kissé fáradtnak látszott és nem lelkesedett, amikor közöltem vele szándékomat. Reggeltől a filmgyár kamerái előtt mozgott, majd az uta­zás ... — Mit forgattak? — kérdezősködöm, pedig még alig iültünk le. — Egy új beat filmét — mondja, de nem tud­ja folytatni, jön a pincér ... Zavarba jövök. Illik-e beszélgetni evés köz­ben, vagy sem? Állítólag nem egészséges... Az ember lenyel egy csomó levegőt. Szertartásosan fog hozzá az evéshez. Néma vagyok, mint a hal. Gondolkodom, emlékezem. Evekkel ezelőtt, a Kl-mlt-tud vetélkedőjén tűnt fel egy másik kislány társaságában, s a Gézen­gúzzal egycsapásra megnyerték a zsűri és a közönség rakonszewét. Még egyszer jól megné­zem. Eszembe jutnak tévé-beli szereplései s egy dal .„Rohan az idő“. Igen, az idő, a könyör­telen vonat" könyörtelenül repítette a stker fe­lé Konc Zsuzsát, a fiatal énekesnőt. Még sem gondolom, hogy meg szeretné állítani. Hiszen azóta nemcsak fizikailag, hanem művészeté­ben ts felnőtt lett ...A virsli fogy, s véle fogy az idő, amit kialkudtam. Nem ülhetek itt né­mán, mert oda a riport. De vajon tlltk-e evés körben ...? Hamarosan ezt is tisztázzuk. Ma­napság olyan elfoglaltak az emberek, hogy tu­lajdonképpen csak evés közben érnek rá né­hány szót váltani egymással. Megegyezünk ab­ban, hogy ma már evés közben is illik... (Kő esett le a szívemről!) A Kl-mit-tuddal kezdem, mert ott dőlt el... — Ott még nem dőlt el semmi — torkol le nyomban. Csak később ... — S társnője? Nem énekel? — Nemi Tanul. Bár jól odafigyeltem, nem tudtam megálla­pítani, mi csendül ki hangjából? Sajnálkozás? Esetleg más? Gyorsan beszédtárgyat cserélek. Arról csevegünk, mekkora népszerűségnek ör­vend nemcsak Magyarországon, hanem nálunk is. A rajongó autogramkérők egy-egy előadás után megrohamozzák és majd szét szedik... Néhányszor már járt nálunk, városaink közül főleg Karlovy Vary és Bratislava nyerték meg tetszését, őszintén bevallja, a csehszlovákiai táncdalénekesek ködül keveset ismer alapo­sabban. Karel Gottot kitűnő énekesnek tartja. Eddigi külföldi szerepléseiből a szovjetunlóbeli a legemlékezetesebb. A téli Moszkvában készí­tett revüfilmet már bemutatta a budapesti te­levízió. — Milyen benyomással távozott Moszkvából? Megborzong... — Nagyon hideg voltI S még valami... Ott-tartózkodásom alkalmá­val véletlenül megtudtam, hogy Karel Gott ven­dégszereplésre készül. Elhatároztam, hogy meg­hallgatom. Este hétkor beültem az előadásra, mely a moszkvaiak temperamentuma miatt ti­zenegyig elhúzódott. Az est fénypontját, Karel Gottot a végére tartogatták. Amikor végre kijött, rettenetesen csalódtam. Csak három dzsessz számot énekeltI — hangosan nevet, vele neve­tek én ts. Gottot mindenki szívesen hallgatná estétől reggelig. Majd az új beat filmről fag­gatom, melynek ő az egyik nőt főszereplője. — Címe :„Ezek a fiatalok“. Már elkészült és csakhamar bemutatják. Forgatókönyvírói Abody Béla és Banovích Tamás. Az utóbbi egy sze­mélyben rendezője is. A filmben elhangzó ti­zenkét beat számból ötöt én énekelek. — Mi az oka annak, hogy eddig főleg mint lassú és szentimentális dalok előadójaként is­­mer\ik és tartjuk számon? Készségesen bocsájtkozik magyarázatba. A szakemberek azt állítják róla, hogy a tragi­kus hangszín fekszik néki a legjobban. Nos, az új filmben énekel egy gyors ritmusú beat dalt és szívből reméli, hogy sikerül bebizonyítania: ezt is éppen olyan jól énekli, mint az előbbie­ket. A jövőben ts szívesen énekelne hasonlókat. — Kedvenc dala? — Mindig a legújabb azok közül, melyeket éneklek. Jelenleg a Paprikajancsi. Sandi Shaw díjat nyert vele az Euróvízió táncdalfesztivál­­ján Bécsben. Magyar változatát éppen most éne­keltem lemezre. Biztosan nagy siker lesz, ebben nem kétel­kedem. További tervei tránt érdeklődöm. Jo­gásznak készül, még két kemény esztendővel néz szembe az egyetemen. — S utána? Arra még nem gondolt', hogy csak énekeljen, semmt egyebet ne csináljon, csak énekeljen? Talán nem lehet belőle megélni? — Ha az ember akármit és akárhol, váloga­tás nélkül elénekel, akkor meglehet. Ha nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem. Én ritkán lépek fel. Legszívesebben a három kedvencem mel: Ar Atlantisz, az Illés, és a Metró együttes­sel. Egy pár virslt elfogyott, a fél pár kihűlt, megmaradt. Szándékosan lassan fogyasztotta, hogy legyen elég időm a kérdezősködésre. — Vigyáz a vonalaira? — Nincs rá szükségem! Annyit eszem, ameny­­nyt lólestk. Karcsú jelenség. Igazán nincs szüksége fo­gyókúrára. Hosszú haját jellegzetes mozdulat­tal igazgatja. Arcában van valami madonna­­szerű. Miniszoknyát visel. Magamban elneve­zem mtntszoknyás madonnának. — Ml a véleménye a miniszoknyáról? — Nagyon praktikus, kevés anyag kell hoz­zá. S az sem igaz, hogy formás lábak kellenek hozzá. Szerintem untig elég, ha annak, aki hordja egyenes lábszárai vannak. De azért a molett nőknek valóban nem előnyös. Most arról faggatom, megjelent-e már a lát­határon az a bizonyos „gézengúz Ptstike“, akit meg kellene szelídíteni?-— Terveimben egyelőre (legalább két évig) nem szerepel a szelídítés (azaz férjhezmenetel). — Mi a véleménye a férfiakról?-r- ők is emberek. — Es mi a véleménye az olyan riporterről, aki sokat kérdezősködik? — JUdvarias hallgatás.) — Kedvenc színe? — A kék-fehér összeállítás. De külön külön Is nagyon kedvelem mindkettőt. — Kedvenc madara? Meghökken. Segélytkérően néz körül. De se­hol senki, akt hlrtelenében kimentené és szol­gálna egy madárral. — Olyan nincs — böki ki vé'i'll. — Kedvenc étele? — Csirke. Sült csirke. Borral leöntve. — No lám, mégis megleltük a kedvenc szár­nyast! Az újságírók közül ki tette fel önnek mindmáig a legbutább kérdést? — (Jellegzetes hajtgazítás, kínos mosoly, majd teljes elkeseredés.) — Milyen érzés keríti hatalmába, ha még sokáig folytatom a kérdezősködést? — Hogy „sírni kell!" ARDAMICA FERENC A fr ■■■Biora reggel ugyan borús volt az ég, és a mező fölött dermesztő pára terjedt, de a kö­dőt csakhamar elűzték a nap sugarai. A felhők Is szertefoszlottak, s a hideg szél szabadon nyargalászta be a vidéket: bukfencet hányt a szántóföldek hullámos hantjain. Házigalambok seregei röpdöstek zajtalanul: hol az egyik, hol a másik dűlőn csipegették ki a maradék magot. Tarka tollú fácán sétált vé­gig olykor a kukoricatarlón, hányaveti, pec­kes léptekkel, gigerli módjára lengetve hosszú frakkját. Aan ha netán egy-egy téli ködmönbe bújt tapsifüles ugrott föl előtte, büszke tlpegé­­se legott futássá vált: pillanatok alatt bele­vetette .magát a mezsgye füvébe, vagy eltűnt a közeid remiz, lapály, árok bozótja között. Aztán emberek jöttek csapatostul — egész emberfelleg. Csataláneba rendeződtek a földe­ken, messze elnyúló, élő száncá sorakoztak. Ember ember mellett haladt előre. Csaknem mindegyikük botot szorongatott. Akinél nem volt bot, annak a válláról valami hosszúkás, csillogó tárgy lógott alá. Puska, Egyikük-má­­stkuk lábánál karcsú, csupa-ideg kutya ugrán­dozott türelmetlenül, cingár végtagokon, leló­gó füllel. Alig néhány perce meneteltek, amikor éles csattanás kavarta fel a csöndet. Az első lövést követte a többi; kisvártatva olyan puskaropo­gás hangzott, mintha mennydörgőn volna. A va­dakon páni félelem lett úrrá. A nyulak esze­veszett iramban menekültek, amerre a szemük látott: keresztül a szántóföldeken, el, csak el, minél távolabb azoktól, akik a halált hozó sö­rétet szórják a nyomukba. Nagy igyekezetük­ben, hogy mielőbb kijussanak a kelepcéből, nemegyszer épp valamelyik puskacsőnek futot­tak neki. Az ilyen vágta azonban mihamar vé­get ért: a nyuszi rémült szeme nem látta meg többé az áldott napsütést, sem a telet, tapsifü­le nem hallotta többé a puskák durrogását. Csupán a lábai szaladtak volna még egy-két másodpercig, de már csak a levegőt rugdoshat-

Next

/
Oldalképek
Tartalom