A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-02 / 22. szám

Hogyan képzeli el Ön Dél-Szlovákia iparosítását Sárközy mérnök cikke erre még csak részben ad választ, a szerkesztőség azonban úgy határozott, hogy ezzel az írással indít a lap hasábjain eszmecserét arról, hogyan képzelik el a magyarlakta járásokban dolgozó közgazdászok, szakemberek Dél-Szlovákia iparosítását. Azt szeretnénk, ha az elkövetkező hetekben a Hét hasábjain hasznos és termékeny vita alakulna ki éjről a témáról. Persze, nem csupán javaslatokra, elképzelésekre lennénk kíváncsiak, hanem arra is, hogy ipar, megfelelő foglalkoztatás híján, milyen a helyzet jelenleg Dél-Szlovákia járásaiban, Egyszóval: ha hozzávetőleges reális elképzelésből, illetve felmérésből következne, milyen ipari üzemre lenne szükség ezen vagy azon a vidéken a helyi nyersanyagforrásokat figyelembevéve. Tekintettel az ügy fontosságára, a szerkesztőség feltételezi, hogy a magyarlakta járásokban élő közgazdászok, szakemberek és mások kifejtik véleményüket a nagyon is időszerű témáról. A SZERKESZTŐSÉG Ráfizetünk-e a mezőgazdaságra? Sokat vitatott kérdés a mezőgazdasági terme­lés problémája, mert a szó szoros értelmében a mindennapi kenyerünk és a terített családi asz­talunk kérdése. Dél-Szlovákia lakosságát pedig ezen túl, mint a mindennapi kenyér közvetlen termelőit, még közelebbről érinti. Sokszor felve­tődik a kérdés, hogy a szorgalmas munka látható eredményei ellenére miért hallani olyan gyakran, hogy a mezőgazdaság rá van szorulva az állam támogatására, amiből továbbá sokan azt a következetetést vonják le, hogy inkább terhére, mint hasznára van az államnak. Vajon miért? Egy termelési folyamat akkor gazdaságos, ha olyan termékeket termel, amelyekre a társada­lomnak szüksége van; és ha a termékek érté­kesítése révén megtérülnek a termelési költségek és egyúttal a termelő egy bizonyos nyereséghez jut, amely biztosítja egyrészt a társadalmi szük­ségletek fedezését, másrészt a termelés tovább­fejlesztését. Alapjában véve egy gazdasági mér­legről van szó, melynek az egyik oldalát a ter­melési költségek terhelik (vetőmag, munkabérek, gépek és más berendezések elhasználódása) a másik oldalon pedig a termálok értékesítése ál­tal nyert eszközök vannak. E mérleg kilengését egyrészt maguk a termelők, másrészt a társada­lom is befolyásolja. A termelőktől függ, hogy mi­lyen hatékonysággal használják fel a termelési eszközöket, szorgalmukkal és szokértélmükkel ho­gyan használják ki a termőföld lehetőségeit és hogyan szervezik meg a konkrét mindennapi mun­kát úgy, hogy semmi kárba ne vesszen és minden lehetőség tökéletesen ki legyen használva. A ter­melő tehát közvetlenül a leghatásosabban a ter­melés költségeit tudja befolyásolni. A társadalom­tól függ a mérleg másik oldala, mégpedig az, hogy milyen termelési költségeket térít meg a termelőnek a termékek ára formájában, vagyis milyen értéket tulajdonít a termékeknek. Itt két fontos gazdasági szempontot szükséges figyelembe venni: 1. Szükséges, hogy a termék ára a termékek ér­tékének legyen a kifejezője. 2. Szükséges, hogy a termék értéke a társada­lom szempontjából szükséges termelési költ­ségeket (munka-felhasználást) fejezze ki. Az iparban az áruk termelési órát általában az átlagos termelési feltételek határozzák meg. A mezőgazdaságban azonban, több ármeghatá­rozási modellel találkozunk. A tőkés mezőgazdasági termelési módnál a me­zőgazdasági termékek árát a legrosszabb meg­művelt földek termelési feltételei határozzák meg, mert a közepes és legjobb földek termése nem elegendő a társadalmi kereslet kielégítésére. A legkedvezőbb termelési feltételekkel dolgozó gazdaságokban különbözeti földjáradék jön létre. A különbözeti földjáradék úgy jön létre, hogy jobb termelési körülmények között kevesebb költ­séggel nagyobb termést lehet elérni. A politikai gazdaságtan egyik fontos elméleti és gyakorlati kérdése, hogy kit illet meg ez a különbözeti földjáradék. A tőkés termelési módnál a földtu­lajdonos teszi zsebre. A szocialista termelési vi­szonyok között az a nézet alakult ki, hogy e kü­lönbözeti földjáradék a társadalmat illeti. A szocialista termelési viszonyok között a föld­járadék problémáját a Szovjetunió az övezeti fel­­vásárlási árak segítségével oldja meg. Ugyanezt a problémát Csehszlovákia az átlag termelési feltételeknek megfelelő felvásárlási árakkal próbálja megoldani. E módszernek nagy hiányossága az, hogy a földjáradék problémáját tulajdonképpen nem oldotta meg, hanem még -jobban komplikálta. Az átlagnál jobb viszonyok közt termelő üze­mekben továbbra is létrejött a földjáradék, ami főleg földadó vagy mezőgazdasági adó formá­jában folyik be az állami költségvetésbe, ahon­nan dotációk és támogatások formájában kerül­nek az átlagnál rosszabb viszonyok között terme­lő üzemekhez. Az a tény, hogy a földadókból befolyt összeg nem fedezi a dotációkra szüksé­ges összeget, arra utal, hogy a mezőgazdasági termékek felvásárlási ára még átlagban is eltér e termékek értékétől a mezőgazdaság rovására. Ebből az a látszat következik, hogy a társadalorri ráfizet a mezőgazdaságra. Ez azonban csak látszat. A mezőgazdasági ter­mékek értéke magasabb a felvásárlási áruknál, ezt az is bizonyítja, hogy a társadalom további dotáció formájában kénytelen megtéríteni a kü­lönbséget, mert szüksége van ezekre a termékek­re. Logikus lépés lenne tehát a felvásárlási árak rendezése úgy, hogy a dotációk megszűnhesse­nek. A különbözeti földjáradékot részben a me­zőgazdasági területek felvirágoztatására, részben földadó formájában társadalmi szükségletek fe­dezésére lehetne felhasználni. A felvásárlási árak rendezése következtében megkapná a mezőgazdaság is méltó helyét a nemzetgazdaság ágazatai között. Természetes, hogy a felvásárlási árak rendezé­sét meg lehet oldani a fogyasztói árak emelke­dése nélkül. Nem a mezőgazdasági termékek értékének emeléséről, hanem a tényleges értékük és felvásárlási áruk közti értékeltolódás megszün­tetéséről van szó. Ezt eléggé érzékelteti pld. a marhahús felvásárlási ára (1.350.— Kcs — q) és fogyasztói ára (2400.— Kcs — q) közti különbség is. Egyszerű elgondolás alapján is kétesnek lát­szik, hogy q húsfeldolgozás költségei alig térnek el a kitermelés költségeitől. Itt megint csak egy látszatról van szó a mezőgazdasági termékek értéke és ára közti eltolódás következtében. A va­lóság az, hogy a mezőgazdaságban kitermelt ér­ték egy részét a feldolgozó ipar értékesíti, for­galmi adó formájában, miáltal a feldolgozó ipar nagy mértékben járul hozzá az állami költ­ségvetés fedezéséhez, tehát az állami költség­­vetéí szempontjából több értéket termel, mint a mezőgazdaság, minek következtében kifizetődőbb­nek tűnik a termelése, mint a mezőgazdaságé. Ami pedig a kereskedelem és a feldolgozó ipar tényleges költségeit illeti, ezeket is lényegesen csökkenteni lehetne többek között a termelési hely, a feldolgozó hely és részben a fogyasztói hely közti szállítási távolságok csökkentésével. Közgazdasági szempontból szinte érthetetlen, hogy miért kell a Dél-Szlovákiában termelt me­zőgazdasági termékeket néha egészen Csehor­szágba szállítani feldolgozásra és a készárut on­nan visszaszállítani a fogyasztóhoz. Az itteni meg­felelő munkalehetőségek hiányában sok ember vándorol Dél-Szlovákiábói ugyanezen az úton munka után a hét elején, a családjához hét vé­gén, terhelve a vasúti személy- és áruforgalmat, amelynek enélkül is éppen elég problémája len­ne. Itt az egyedüli gazdaságos megoldás a me­zőgazdasági termékeket feldolgozó ipart a me­zőgazdasági termelés közvetlen közelébe hozni, hogy Dél-Szlovákia is képes legyen készárut ter­melni. A felvázolt gondolatok csak röpke érintései vol­tak néhány égető problémának, amelyek sokkal bonyolultabbak, semhogy egy ilyen rövid fejte­getés keretében lehessen velük foglalkozni. Csak egy rövid pilantást akartam vetni a köz­gazdász szemével a dél-szlovákiai gabonatáblák­ra, a napbarnította, szél- és esőtől barázdált ar­cokba és nyíltan a szemükbe mondani, hogy a jól végzett munkájuk ugyanolyan megbecsülést, elismerést érdemel (anyagilag is), mint bárki másé. A mezőgazdasági területek közül a dél­szlovákiai kerületek is bár látszólag adósai, de a valóságban inkább hitelezői a társadalomnak, mert sokkal több értéket termeltek és termelnek, mint amennyit a társadalom a felvásárlási árak formájában elismert. Ezáltal a mezőgazdaság közvetve, térítés nélkül finanszírozza a többi köz­­gazdasági ágazatok fejlődését. Most, amikor a mezőgazdasági területeken váltak szükségessé a beruházások, a mezőgazdaság nem „kéregető szegény rokonként”, hanem mint egyenrangú partner kéri, hogy legalább részben adja vissza a többi partner az eddigi segítséget. Bízunk benne, hogy a demokratizáció folyamata a me­zőgazdaságot és az említett területeket sem hagyja ki és ezáltal is biztosítani fogja a rég szükségessé vált változásokat és a még gyorsabb fejlődés lehetőségét e területeken is. SÁRKÖZY DÉNES mérnök 1968. május 12. 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom