A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-02 / 22. szám
N. LÁSZLÓ ENDRE VERSEI Gazdagabb vagy Ha szélkezével - szépkezével megsimít a lég, ha a zöld fű illatot önt elibéd, ha a csend füledbe cseng, ha egy álom-regiment csókodért eseng, ha égkék nyugalom suhan puha szárnyakon, ha a tavaszi kertek menyegzős nótát énekelnek, ha a gyümölcsfák illatmosolyát az emberek továbbadják nekem, neked, mindenkinek, akkor: ha a szegénynél vagy is szegényebb, ne panaszkodj! Van még náladnál is szegényebb! öleld át a vadvirágos rétet! Ha van munkád és álmod ha küzdelmednek értelmét látod, ha van, akit szeretsz és van, aki szeret, sohasem hajtsd le búsan a fejed! Hiszen tavasz van, és te gazdagabb vagy, mint más emberek! Az éj ezüst pajzsára Sugár és fényzene volt a szerelmed, melyre a najádok táncot lejtenek, és bomlott hajukat részegre csókolják a nászdalt zengő, ezüst levelek. Emléked édes akácillatát testvérem: a fák is megsiratják és melleidről csodákat mesélnek a málnatermő, égnekfutó lankák ... SOS-t kiáltó hullócsillagok sóváran tárják feléd karjukat augusztus minden forró éjjelén, s aki egy lépést sem tehet feléd, hidd el, kedvesem, az vagyok én! De bomlott éjszakáim ezüst pajzsára azért felírom nev«d! A leány nem akarta, mert úgy gondolta, hogy a férjének semmi köze sincs ahhoz a jelhez. De a férfi arca elkomorult és feltépte a leány ruháját. Most már a leány sem titkolódzott, csak állott mereven és hófehér arccal válaszolt, még mielőtt a férfi kérdezett volna: Ez az én ifjúkori szerelmem jele, hogy az övé legyek mindig, és az övé is vagyok! A férfi szeme villámokat szórt és egy szór sem szólva kirántotta a kését és azon a jelen át a szívébe szúrta .. Még akart valamit mondani, de hangja cserben hagyta — érézte, hogy Olavi térde reszket. — Szépen mondtad el — szólt a fiatalember fojtott hangon. — Csak a vége borzasztó! — Nem dehogyis borzasztó, gyönyörű! A leány nem Is kívánt mást. Meghalt mosollyal az ajkán, úgy, ahogy csak a boldogok halnak meg. De még nincs vége, tovább folytatódikl — Folytatódik? — kiáltott fel csodálkozva Olavi. Nem tudta elképzelni, hogyan fejezi be a leány a történetet. — Igen — folytatta a mesélő — mert a leány halála után a mennyország kapujához érkezett És ott szembetalálkozott Szent Péterrel, aki mindig a kapuban áll. — Ide nem jöhetsz be — mondta Szent Péter — mert kebleden van bűnös fiatalkori szerelmed bélyegei — De az Atyaisten meghallotta ezeket a szavakat a trón tárói, mert az égi terem ajtaja nem volt egészen betéve. Nyisd ki az ajtótl — parancsolta, és a leány mellére tekintett. A leány nem félt egy cseppet sem. — Hogy tudod megérteni ezeket a dolgokat! — szólt az Or feddőn Szent Péterhez. — Hűséges volt ifjúkori szerelméhez; lépj be, leányoml Hallgattak mind a ketten. A parázs kékes lánggal égett a kandallóban. — Köszönöm, Életfonál, megértettem a gondolatodat — suttogtag Olavi remegő hangon és megcsókolta a leány forró kezét. — És milyen szépen mondottad el... — Igazán megértetted? — kérdezte a leány. — Még nincs vége__ — Még nincs? — Nincs! A leány elhúzta a kezét — és mintha összegyűjtötte volna mindazt, amit belefoglalt elbeszélésébe — átölelte Olavi lábát és könyörögve nézett a szemébe: — Karcold belém azt a jeltl Hideg futott végig Olavin és aztán forróság és hideg egyszerre. — Nem, nem, Életfonál! Ne kívánd tőlem, és nem is értek ehhez — dadogta az ifjú. — Dehogy nem, a szerelem mindenre megtanít. — Mégis, hogy hallom a történetet... — Hisz magad mondtad, hogy szép! — Szép a gondolat, melyet belevittél, de mondtam azt is, hogy borzasztó a vég. — Igen. mondtad... pedig az a legszebb... És te nem adsz nekem ilyen emléket? — kérdezte reszkető ajakkal. — Ó, Isteneml — szólt Olavi és gyötrelmében a verejték gyöngyözött homlokán. — Nem szeretnék tőled semmit sem megtagadni, de ez a vég kínozna engem szüntelen ... — Sejtettem, hogy így lesz; nem értettél meg engem, mert te nem vagy olyan, mint én De kell valami emlék tőled, nem élhetek nélküle, — mondta szenvedélyesen. — Nézd csakl Egy kis kék selyemtokot húzott ki kebeléből, amely piros selyemszalagon lógott a nyakában és amely piros szalagcsokrokka! volt díszítve. — Éppen a szívemig ér, nézd csakl — Milyen szép! — kiáltott fel Olavi megkönnyebbülten és a tokot a kezébe vette. — Tenni akarsz bele valamit? — Tenni. — Hajfürtöt, olyan gyerekes vagy? — tvlem, olyan gyerekes nem vagyok. — Virágot. — Gyerekesség volna. — Emlékverset? — Azt sem, hanem téged! Olavi csodálkozva nézett a leányra, és nem tudta, hogy mit gondoljon. Ügy érezte, hogy mindaz, amitől szabadulni akart, most még erősebben zárta körül. — Nem érted? A fényképedet! — De nekem is csak egyetlen egy van, nem szoktam senkinek fényképet adni — felelte kényszeredetten. — Nem szoktál; megtartottad az én számomra — mondta a leány nyomatékkal. Olavit szégyen fogta el — milyen durvaságot követett el. — Miért nem ugrott fel, miért nem ragadta ölébe azt a csodálatos remegő gyermeket és miért nem esküdözött: te rezegtetted meg szívem legbelsőbb húrjait, te az enyém vagy, én a tied, most és örökkön örökké! Felállt. Tűz volt a hangjában: — A te számodra csináltattam, egyedül a ta számodrai De a hangja megtört — mintha nehéz homok ömlött volna az ereibe. Reszkető kézzel kotorászta elő a képét az asztalfiókből s mint szélütött roskadt le a székre. A leány tündöklő csillagszemmel nézett rá — arcán a boldogság derűje ragyogott. Olavi nem bírta ki a tekintetét, lecsüggesztette a fejét. — Mi van velem? Miért csalom őt és magamat? Miért adok alamizsnát annak, aki mindent érdemel? A leány még mindig kezében tartotta a képet és ragyogó szemmel nézte hol a képet, hol Olavit. — Igen, te vagy — szólt végül. Aztán gyöngéden megcsókolta a képet és betette a selyemtokba. A tok eltűnt a kebelében. — És most már nem kérek semmit, és egész életemben hálás leszek neked. Távol leszel, és mégis velem maradsz. Este lefekvéskor beszélek hozzád, reggel először téged nézlek meg és suttogva beszélgetünk. És mikor eltemetnek, ezt is eltemetik velem. Mély megindultság fogta el Olavit. Ogy érezte, hogy darabokra tépik. A leányra nézett. Milyen szép, milyen szent, milyen tiszta! Miért nem tud ő maga Is ilyen lenni? Mi történt vele? Dittos Szeretett volna leborulni a leány elé, és elmondani neki mindent — elmondani és aztán megifjulni, megtisztulni, új életet kezdeni, és érezni azt, amit a leány érez. De képtelen volt reá. Fagyasztó szél sivított át a lelkén: A te tavaszodnak vége mindörökké. És amikor a leány átkarolta a lábát, alig mert fölé hajolni, alig merte vállára tenni a kezét és rányomni ajkát — bocsánatot kérve — a homlo= kára. Forró könnycseppek hulottak térdére — for ró könnycseppek hulottak a leány halára. Mély forrásból bugyogtak elő, de más-más forrásból és más-más úton gördültek tova. Vasárnap reggel — békés, csendes vasárnap reggel. Olavi éppen borotválkozott és az asztalnál ülve haját kefélte a tükör előtt. — Mintha ezek az öblök mélyebben nyúlnának be a hajamba — gondolta magában. — Kissé sápadt vagyok — gondolta tovább. — Csakhogy nem is vagyok már kamaszkorban! Éppen fel akart állni. — Nézd meg magad egyszer alaposabban — unszolta a tükör. Olavi vette a kefét, néhányszor végigsimította a bajuszát és mosolygott: — Nem látok semmi mást. — Igazán? Semmi mást? — csúfolódott a tükör. — Pillants csak a szemed alá! Mintha hályog esett volna le a szeméről. Sötét vonalak
