A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-26 / 21. szám
SXéae& Qy.o’tg.y. ae^óei Táncol a föld Az ember rosszabb minden fenevadnál, tépd ki szíved, mert ember maradtál, s átkozd meg a földet, amely szerte őseidnek vérét elkeverte. Táncol a föld, ünnepet ül "újra, porba ver a részeg halleluja, érzed, túl az öröm rivalgásán fondorkodik a héttorkú sátán, fenekedik sok rút ember-ördög, nyálkát böfög, mert már megcsömörlött, dől a torkán hullák büdössége, s talpa alatt ott cincog a béke. Lemoshatjuk-e még? Tengernyi égből száll a tiszta harmat; gyűlölök minden olcsó forradalmat. Mert baljós hitben fürösztöttem arcom, most elvérzek a rettentő kudarcon. Szennyes zászlókkal leng az ég felettem, nyálas pocsolyába löktétek a lelkem. Vak szenvedély bőg minden utcasarkon, hajtsd a nyaktilóra fejed újra, Danton. Forradalmak jussán osztozó bitangok hajszolják a hamis forradalmi rangot. Fekete fiakat kölykezik a farkas, ordasok védik a farkas-forradalmat. Lemoshatjuk-e még, testvérem, a szennyet? Kitől koldulhatnánk büntetést, kegyelmet? Az angyal érkezése Vad sötétségből felszivárog a hajnal, már teregeti szárnyait az angyal. Nem üdve ő a földnek: holt rege, lélek, néma lánya a félelem istenének. Mi szüljük őt, az angyalt, mi rebegünk helyette rossz imát. Mi állunk ő felette. Szépsége világít, betölti zord világunk, — öldöklünk, hogy magunknak megbocsássunk. . — Igazán, Olavi.? Ezeket a szavakat soha életemben el nem felejtem. — Igazán, Te éreztetted meg velem, hogy milyen rejtelmesen mély és csodálatos a férfinak és a nőnek viszonya, hogy nem véletlenül akadnak egymásra. Hogy a szerelem nemcsak ölelés és csók és az érzések tavaszi mámora, hanem a léleknek csendes boldogsága: olyan, mint a fák ereiben a nedv, láthatatlan és mégis ott van mindenütt, mindehben, néma és mégis sokatmondó, még ha az ajkak meg sem rebbennek. — Igen, igen — szóit meghatottan a leány. — Eddig nem érezted? Én az első pillanattól kezdve ilyennek éreztem. — Nem, én eddig nem tudtam, hogy mennyire mihozzánk tartozik, hogy ez az élet és a boldogság alaptörvénye mindenki számára, aki csak a földön él. Csak most éreztem, hogy egymás nélkül olyanok vagyunk, mint viz nélkül a föld, mint gyökér és talaj nélkül a fa, és felhő és napsugár nélkül az égboltozat. És most értek meg sok olyat, amit eddig nem értettem: az egész életnek titkát és azt az erőt, amely az embernek tartást ad. — És te megértetted, hogy a szerelem minden másnál nagyobb. Miért is nem beszélnek az emberek erről soha; magáról az érzésről, nemcsak a nevéről? — Azt hiszem, azért, mert ez az érzés sokkal mélyebb és szentebb, hogysem beszélni lehetne róla, mert mindenki csak akkor érti meg igazán, amikor maga' Is átérzl. És aki igazán átérzi, az hallgat és él. Hallgass reám! Eszembe jutott valamil Egy rozzant kis kunyhóban történt... Ez majd megmagyaráz mindent. — Magad is láttad? — Láttam, néhány éve már annak. Egy hideg napon küldtek engem oda valamiért. Az ablaküveg tele volt jégvirággal, s a fal nyílásain bésivított a szél. Két gyermek ült a tűzhely kövén és melengette hidegtől piros meztelen lábacskáját. A másik kettő a földön csúszkált, és az utolsó darab kenyéren civódott. — Olyan szegény.ek voltak? — szakította félbe részvéttől remegő hangon a leány. — Szegények, koldusszegények. És az ágyban, az anyja mellett, rongyokban feküdt az ötödik, egy kis csecsemő. — Abban a hidegben? — Bizony, de hallgasd csak végig. Az asztalfőnél ült a férfi. Nézte a földön ülő gyermekeket, majd az ágyban fekvő anyát és kisdedét. Nézett és mosolygott és sovány, beesett arcán véghetetlen boldogság fénye áradt el... — Hát az anya ... — kérdezte feszült várakozással a leány, — ő nem mosolygott és nem volt még boldogabb, mint a férfi? — Mosolygott, mosolygott, mosolyogtak ők mind a ketten. És abba a mosolyba belefoglalódott gyermek és szél és rongy és minden. És én olyan zavarba jöttem, hogy nem tudtam hova nézni. Nyomorúság! — gondoltam. — Hát annyira fásultak ezek az emberek, hogy sírni sem tudnak? — De most már megértem a mosolyukat szívüket betöltötte az a mély és csodás érzés. Azért látták a viskót várkastélynak: a rongyos gyermekeket királyi sarjaknak, és azért mosolyogtak. Elhallgattak mind a ketten. A fiatalember érezte, mint remeg a leány mély megindultságában s mint árad szét őbenne is a meghatottság. — Most már értem — szólalt meg a leány —, hogy miért tartod az embert olyan mélynek és kiismerhetetlennek; az előbb még nem értettem teljesen. És tudod mit, Olavi? Olyan szegény kunyhóban szeretnék asszony lenni: legyen az ablakon jégvirág és az ágyban rongy, de legyen .. Csillogó könnyek tolultak a szemébe. — Mi? — kérdezte megindultan az ifjú; a leány fejét két keze közé fogta s próbált a szemébe nézni. — Legyen valaki, aki szeret és aki egyedül az enyém, az enyém mindörökre ... ! — suttogta a leány és égő tekintettel nézett a szemébe. Olavi összerezzent. Mintha a boldogságnak mélységes tengerét, amelynek hullámain ringatóznak. megfoghatatlan nyugtalanság, keserűség vihara zavarta volna fel. Nem tudta, hogy mi történt, csak érezte a rejtelmes változást. — Vagy nem, akár az se... csak legyen tőle az... aki rongyokba göngyölve az ágyban mosolyog — fejezte be hirtelen a leány és fejét az ifjú keblére rejtette, és olyan erősen magához szorította, mintha egyesülni akart volna vele örökre. A lámpa égett, a kályhában gyenge lánggal lobogott a tűz. A leány szokása szerint a földön ült és a szeretett ifjú lábát ölében tartotta — ölében tartotta és gyöngéd gondoskodással begöngyölte a kötényébe. — Végezd csak a dolgodat, nem akarlak zavarni — szólalt meg a leány. — Én csak melegítem a lábadat és csodállak titokban, hogy milyen szép vagy. Olavi meleg pillantást vetett rá és folytatta a munkáját. — Halld csak, Olavit — szólt a leány néhány pillanat múlva. — Mit tartok én az ölemben, mikor te már elmentél? És az ifjúra nézett tanácsot váró, kérő tekintettel. A fiatalember ideges mozdulatot tett, mintha hibát követett volna el a számolásban, s ezt most bajos kijavítani. — Akkor nem tartasz semmit — válaszolta egy kis idő múltán tettetett könnyedséggel. — Hiszen azelőtt sem tartottál semmit. — Igen, azelőtt, de most: kell! A leány hangja olyan különösen remegett, hogy a fiatalember akaratlanul összerezzent, tollát az asztalra tette és némán bámult a kályhában égő tűzbe. Úgy érezte, hogy gyermekkel beszél — mélylelkű, csodálatos gyermekkel, aki érettebb és megértőbb, mint akárhány felnőtt ember. De azért mégis gyermek, és olyan önfejű gyermekkérdéseket vet fel, amelyekre alig lehet úgy megfelelni, hogy meg ne bántsa a gyermeket. A leány ránézett hosszan, figyelmesen. — Ne légy rosszkedvű, Olavi — mondta melegen. — Olyan gyerekes vagyok! Folytasd csak a munkádat, ugye folytatod? Ügy bántana, ha nem folytatnád. — Milyen finom vagy! —■ szólt a fiatalember, s meghatottan szorította meg a leány kezét. — Még beszélünk erről a dologról, de máskor, jó lesz? — Igen, máskor, máskor. Ne gondolj most rá! De azok az üres szavak folytonosan a fülébe csengtek Olavinak: csak éppen mondott valamit, hogy megnyugtassa azt a gyermeket. Kezébe vette a tollat, de nem folytatta a munkáját, hanem gondolataiba merülve egy négyszöget rajzolt a lap szélére és a közepébe nagy kérdőjeleket. A leány közelebb húzódott, fejét Olavi térdére hajtotta és lehunyta a szemét. De gondolatai nem pihentek, mert mikor felemelte a fejét, hirtelen ötlet lángja lobogott fel a szemében. — Olavil — szólt bensőséggel. — Nagyon sürgős a munkád? — Nem, miért? — a leány hangjából megérezte, hogy valami történt a lelkében. — Eszembe jutott egy nagyon régi történet, szívesen elmondanám most neked. — Mondd el, mondd el! — kiáltott fel az ifjú, és nehéz kő esett le a szívéről. — Te vagy az egyetlen leány, aki szépen tud elbeszélni és ki magad is találsz ki meséket. — Ezt nem én találtam ki, ezt másoktól hallottam — erősítette a leány. — No, és hogy kezdődik? — kérdezte Olavi élénken és két kezébe fogta a leánynak mind a két kezét. — Volt egyszer. . nem így? — De igen, éppen ezekkel a szavakkal. Volt egyszer egy leány és egy fiú. És.ők szerették egymást. . Különösen a leány szerette a fiút, ügy, hogy azt szóval elmondani nem Is lehet! Szemébe nézett Olavinak, hogy lássa milyen hatást tett rá a történet kezdete: — Szépen kezdődik — hagyta rá Olavi, de lelkében titkos gondolat kezdett csírázni — Egy ligetben ültek öreg nyírfák alatt és beszélgettek a boldogságukról. De nem lehet- 12
