A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-05 / 18. szám
CSONTOS VILMOS n a régi szekéren Rázz csak döcögős régi szekerem Kátyus útadón hiába kenem- Kerekeidet. Keshedt gyeplődet szorítja markom. De érzem már, hogy hiába tartom: Nem feszíti meg. Pedig még a lovaim tüzesek, S vágtatnak a szemközti szeleknek, Verve út porát... Akik látnak, talán mosolyognak; Ez a szekér is széttörik holnap, S ülhetjük torát. Akár könnyezhetnek is előre, Szekerem fut, s ráz — nem félek tőle: Törjön bár, s essek. Hosszú utamon át megszerettem A rázás dalait — amit bennem Kerekei vertek. NÉMETH ISTVÁN hamu és holdsugár Hamu és holdsugár a testem, vibrál vér-verejtékem. Hamu és holdsugár a testem, Nézd, az ősz vöröslő lovát sem foghatod térdeid közé. Hamu és holdsugár a testem, fogadd el, s hidd el, hogy szokatlan csupán a fény. SZITASI FERENC reggeli gondolat Fény ül az égre. Véremben repdeső madarak csőrében tollászkodik a Nap. Reggel van újra. Az izmok friss zenéje csorog a csapból, karcsú mozdulatok csattognak bőröm alatt, s a durrogó szappan-habból újrateremtem magamat. Szaporodom. Vér és fájdalom nélkül, hogy örömben foglaljam el a Földet, arcomon lágy suhogások köszönnek, s szelídül tenyeremben a simogatás. Még a csend léghajójában lebeg a világ. — Te még ott vagy? — kiáltott át a másik partra s legfőbb óhajtása volt, hogy ott legyen. — Itt — felelte a leány. — Nem is jutott eszembe, hogy elinduljak, csak azt néztem, hogy úszol te! — Eléd menjek? bátrabbnak ereznéd magad? ... — Bátrabbnak — felelte a leány. Nem érzett többé szégyent, bár az ifjú tekintete egyenesen reá irányult. Lelkét megszállta az a rejtelmes boldogság, ami akkor ébred az emberben, amikor átlépi ennek a közönséges, hétköznapi világnak a határait és betéved a mesék és a kalandok világába, ahol nincs korlát, ahol minden szentséggé tisztul és ahol egybeforrasztó tisztító tűzként lángol fel az az érzés, hogy ők ketten a maguk titkos útját járják. Az ifjú gyorsan a leány elé úszott. — Vízitündér vagy a zsurlók közötti — kiáltotta Olavi elragadtatással, és abbahagyta az úszást.-- Ahti vagy, a vizek királyai — szólt a leány örömtől csillogó szemmel, és úszni kezdett. — Milyen jól úszol te, Vizitündér! — mondta az ifjú. És elindultak egymás mellett a másik part felé. A folyóvíz csendesen csobogott, a leány fehér válla ki-ki villant a habok föd iából, hosszú fonata a víz hátán siklott és csillogott, mint sárga arany a lehanyatló nap sugaraiban. — Mily szép! — kiáltott fel az ifjú, és a leány szemébe nézett. — Soha életemben nem láttam ilyen szépet! — Én sem — felelte megindultan a leány. — Mi sem! — mosolyogtak a parton a fák. — Mi sem! — bólintottak rá a napraforgók a másik parton. — Mintha a feledés folyójábán úsznánk — folytatta az ifjú — ahol elvész minden, ami a múlté, ami fáj és ami keserűséget okoz és mi beleolvadunk a teremtő természetbe, amely örül és mosolyog körülöttünk. — Én is ezt érzem — felelte a leány mély meghatottsággal. Elérték a partot. — Milyen keskeny ez a folyó! — szólt az ifjú, és elszomorodva vált el a leánytól, hogy a ruháit megkeresse. Gyorsan felöltözött és a leányhoz jsietett. — Kicsavarhatom-e hajadból a vizet? — kérdezte gyöngéden. A leány csak szemével válaszolt. A víz ezüstcseppekben csurgott alá az if fű ujjal között. — És most válnunk kell? — szólt Olavi és reszketett meglndultságában. — Elkísérlek az útig. És bánatos tekintetet vetett a folyóra, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni Szó nélkül lépkedtek a part mentén az országúiig. Ott megálltak. — Ö. Isteneml — kiáltott fel az ifjú s megragadta a leánynak mindkét kezét. — Milyen nehéz elválni tőled! — Nekem még nehezebb — sóhajtotta a leány. — Elfeledlek-e valaha téged, téged és ezt az estét? A leány szeme megrebbent, gyorsan lehajtotta a fejét. — Küllikki! — szólt az ifjú kétségbeeséstől remegő hangon. — Ne rejtsd el előlem a szemedet! Küllikki...? — szólt újra, kezét a leány derekára csúsztatta s kétség és reménység között várta a feleletet. A leány teste megremegett — kezét az ifjú vállára emelte és csendesen a nyakába borult. Mámoros öröm töltötte el az ifjút, ölébe zárta a leányt hévvel, szenvedéllyel, felkapta a földről egészen — a leány Is egyre forróbban ölelte. Az ifjú látta, hogy enyhült és változott meg a leány szemének kifejezése — csaknem elszédült — lebocsátotta a leányt a földre. — Szabad? — kérdezte a szeme. — Szabad ... — válaszolta a leány tekintete — ajkaik egyesültek... Mikor kibontakoztak az ölelésből, a leány arcán Idegen kifejezés tükröződött; az arca egészen megváltozott — finom alsó ajkára picike vérgyöngy cseppent. Az ifjú megdöbbent. Majd megmagyarázhatatlan kábultság fogta el: az a piros vércsepp a legmélyebb és legtitkosabb barátság titkos pecsétje — és egy tüzes csókkal szívta fel azt a vércseppet, és belefeledkezett abba a csókba és csak azt kívánta, hogy vesszen el a világ abban a pillanatban. Nem tudott többé egy szót sem szólni, nem tudta, maradjon-e, vagy mennie kell? Elsötétült szeme előtt minden és megindult tántorogva, mint az ittas és nem mert többé hátranézni. Mérföld hosszú, sebes vizű, egyenesen tovahömpölygő folyó. Mérföld hosszú, lapályos, erdőszegélyezte rétszalag mind a két parton. Nagyszerű és elbűvölő látvány — elbűvölő minden időben. Ősszel az őszi esőtől megduzzadt folyó olyan, mint színültig megtöltött bőségszaru, télen a városból hazatérők versenyt szánkóznak jégborította hátán, tavasszal a rétekre kiáradva a földművelő képzeletét a fáraók országába ragadja, s nyáron tücsökdal és szén&illat közepette a paradicsomról álmodik a szénagyüjtő, ahol évenként néhány napot még most is eltölthet az ember. Mérföld hosszú folyó, mérföld hosszú rét — a partokat két szikla őrzi. Az egyik a folyóparton áll, lába hűs vízben ázik és előrehajolva álmodozva nézeget át szemközti parton levő szomszédjára. Ezt az álmodozót Leánykőnek nevezik. A másik hidegebb és büszkébb. Kissé elfordult a parttól, egykedvűen emeli fel a fejét, és a szálas, magas fenyők csúcsán keresztül áttekinti az egész síkságot. Ezt Váli-hegy néven emlegetik. A Váli-hegy lejtőjén piros pásztortüz lobogott. A pásztortűz körül töltötték a faúsztatók az éjfél óráját — egyik könyökére támaszkodva heverészett, a másiknak az elemózsiás tarisznya volt a párnája, némelyik a szomszédjára támaszkodott. Kékes füstfelhő szállt a levegőbe tíz égő pipából. A pásztortűz vörös lánggal égett, időnként hosszú lángnyelvek lobogtak fel, amelyek vöröses fénnyel világították meg a hegyoldalon álldogáló fenyők törzsét és a sötét folyóvízen titokzatos táncot jártak. Az emberek szótlanul szívták pipájukat. — Nézzetek csak, fiúk, oda a sziklatetőre! — kiált fel végre az egyik. — Mintha az a leány most is ott ülne és nézné a folyót. Egyszerre arra fordult néhány fej. — Igazán, nem öl ott valaki.. ? Csak egy borókabokor, az ül most rajta. De azt mondják, hogy az a leány is ott ült mindig. — Cgy, tehát csak mendemonda...?'— kérdi az egyik, aki most úszta először a Nuolifolyón. e|l ättfli — Csak mendemonda? Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben? — kérdi egy hajlott korú ember. — Antti a megmondhatója, hogy egyáltalában nem mendemonda. Nem a világ az a néhány év, ami azóta eltelt. — Pontosan tizennégy esztendő — szólal meg Antti és kiveregeti a hamut pipájából. — Ügy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Hej, mi mindent lát az ember ezen a világon! — Magad is láttad? — Láttam bizony és látom most is. Most Is előttem van az arca, nem is fogom elfelejteni soha. Ott a sziklán láttam először... akkor egy fiatal úr ült mellette. Néhányan felültek és megtömték a pipájukat. — A vőlegénye volt? — A vőlegénye, legalábbis annak hitte mindenki; ezt én akkor nem tudtam. Én erről a — partról taszítottam a fatörzset a vízbe, és lát- 1Í2 Pásztortűznél
