A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-04-28 / 17. szám

A vonat lomha zakatolással, egyhangúan nyelte a A körülöttünk elterülő táj álmos szemmel Ügyelte a síneken futó kígyóóriást. Bent, az egyik fülkében, két, kb, 80—05 év körüli, deres haj i ember ült egymással szemben. Az illedelmes „Adjon Isten jő estét!“ köszöntés után letelepedtek a padra. Egy Ideig csend lett úrrá a kabinban. A hallgatásnak egyszercsak vége szakadt.

— No, hát már hazafelé, Erma? — Kérdi az Idősebbik a szomszédjától.

— Hát... Igen, hazafelé. Csakhogy nem Így gondoltam az egészet. Azt hittem, öröm lesz látnom gyerekemet s üröm lett a vége. — Kuszáit haja homlokába hullott, midőn kezével bánatosan csapott a levegőbe. — (Gábor, Gábor, nem Így volt ez a mi fiatal éveinkben.

— Ml nem volt Így? Ml bajod van, Erma? Kérdi Gábor szomszéd.

— Ml bajod, ml bajod? ... Hát van Is, meg tán nincs Is. Tudod, most jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem is érdemes emésztenie magát az embernek. Ezek a mai fiatalok ... Oh, kár minden szóért! — Kemény ökle közben mint egy buzogány csapott le a padra. Olvasmányom akaratlanul Is abbamaradt s az előttem lévő könyv mögül még 'Jobban felfigyeltem.

— Hát beszélj már, mi történt, hogy ilyen rossz hangulatban vagy — noszogatja Gábor.

— Tudod, tegnap mentem csak, hogy egy pár napot nyugodtan töltsék náluk. Nem mondom, fogadtak is. Vacsora után még egy üveg bor is került az asztalra. Minden rendben volt mindaddig, amíg az anyagiakra nem került sor. Itt aztán egyszercsak kiklvánkozott a menyecskéből a szó:

— Ide figyeljen, papa, hát Igazán segíthetne bennünket egy kis pénzzel — turbékolta a fiatalasszony. — Bezzeg, más lett a hangulat s szinte egy csapásra megnyúlt, fakó Brcokat láttam magam előtt, amikor kitűnt, hogy kis nyugdijamból már nem tudom őket úgy segíteni, mint valaha.

Minden további szavukból már érezhető volt, hogy többé nem vagyok kívánatos személy ebben a házban. Pedig, hidd el, Gábor, hogy nékem ez az egész duplán fáj. Hiszen, ha az az apa tud adni, akkor ketten örülnek, ö, mert adhatott, s a gyerek, mert kaphatott. De hát, amikor már nekem Is meg kell néznem azt a koronát, hogy hova teszem, mire adom ki. Mit tehetek mást? Egyszerűen nem adhatok többet. Gábor, Gábor, hát Ide jutottunk. Hej, igaza van annak a népi szólásnak, hogy míg a szülő él, adjon, ha meghalt, hagyjon.

Gábor bácsinak Is komorabb lett egyszerre az arca. Pillanatnyi szünet után ő vette át a szót:

— Hát, tudod, Erma, valamikor nem volt szép ruha, Ingyen könyv az Iskolában, sem tízórai, vagy zsebpénz a gyerekeknek, autóbusz és mit tudom én még micsoda, de volt fegyelem, volt nevelés, becsület és tisztelet is. Emlékszem rá, hogy nemegyszer, ha elhaladtunk az utcán, Illedelmesen levettük a sapkánkat s hangosan köszöntöttünk. Hányszor megtörtént, hogy a másik után újra visszajöttünk, hogy még egyszer köszönhessünk, csak hogy megdicsérjenek bennünket az öregek. S ma, nagyon kis kivétellel mit látunk? Nem hogy nem köszönnek az embernék, hanem éppen hogy csak fel nem taszítják az öreget az utcán.

Valamikor az esti harangszó után minden gyereknek otthon, a lakásban volt a helye. Emlékszem rá, ezt apánk Is roppant szigorúan vette. Most? Hány gyerek még éjjel Is kint hancúrozlk az utcán. Éppen a múltkor tettem szóvá hasonló esetet egy anyának, hogy egy Jóravaló asszony még a tyúkjait Is megszámlálja este, hogy mind bent vannak-e a tyúkólban. S ö még a gyerekeit sem tudja, hogy hol csavarognak éjnek Idején. Mit gondolsz, mit kaptam érte? Hogy fogjam be a pofámat, vén hülye. Hogy semmi közöm a más gyerekéhez. Persze a gyerekek füle hallatára. Gondolhatod, mi lett az eredmény. Egyszerűen kiröhögtek s még jobban hancúroztak az utcán, az ablakom előtt, hogy még Jobban bosszantsanak.

— Emlékszel-e, Erma, hogy ha annak Idején rossz fát tettünk a tűzre, nem sokat késlekedett a pálca az iskolában sem, sőt, ltt-ott a deresrehúzás sem. De meg Is volt az eredménye. Egy Ideig nem kellett magyarázni, hogy mit szabad és mit nem szabad tennünk. Ma? Egy elemlsta gyerek szemébe meri mondani a tanítónőjének, hogy ha hozzá mer nyúlni, vagy meg meri ütni, hát jól vigyázzon, mert az apja vagy az anyja elintézi. Ügy kivágatja az Iskolai szolgálatból, hogy csak úgy repül. Hát aztán neveljen máma az a tanító rendre, szófogadásra, tisztességre, vagy becsületre. Szép szóval és mindig csak szép szóval? Nem mondom, ezzel Is lehet, de csak néha és nem minden gyereket. Persze aztán a rádió meg az újságok nem győzik a sopánkodást, hogy mennyi a fiatal bűnöző. Hát hogy a nyavalyába ne lenne? Hiszen, ha az a gyerek már előre tudja, hogy tehet akármit s a tanltő meg sem fenyltheti, hát lehet akkor várni, hogy ne a rosszon törje mindig a fejét?

Nem mondom, vannak még rendes családok Is, ahol a szülők maguk kérik a tanítót, hogy ha a gyerek rosszat tesz, csak fenyltsék, de ez kevés. A legrosszabb gyerekek szülei éppen azok, akik rendszerint szégyenteljesen viselkednek a tanítóval szemben. Kérdem én, hogy most aztán mit csináljon az a szegény nevelő? összeszorltja a fogát és tűri a rossz gyerekek csínytevéseit. Csak nem lesz bolond, hogy kockáztassa az állását egy vásott kölyök miatt?

Hej, valamikor, ha ltt-ott panaszkodtunk apámnak, hogy a tanító megvert, még otthon is kaptunk, de olyan ráadást, hogy elment a kedvünk a további pimaszkodásoktól.

Ezt már nem bírtam szó nélkül, Illetve anélkül, hogy tiltakozásom ne fejezzem ki. Persze szóhoz nem Juthattam, mert az események tovább peregtek egymás után. A vonat közben már lassított Is. Állomás

közeledett. A' két utas felállt. Erma bácsi felém fordulva csak ennyit

jegyzett még meg:

— Mondja, — nem tanárember az úr? Ugye, az. No, hallja, nem Irigylem a maguk munkáját sem. Semmi pénzért nem csinálnám, még ha arannyal fizetnének sem. Ha emberségre akarják szorítani a tanulót s azt akarják, hogy belőle becsületes dolgozó és valóban ember legyen, s ennek érdekében ltt-ott fenyítést Is kénytelenek alkalmazni, nemcsak az izgága szülők slserehadával, hanem a törvénnyel Is szemben találják magukat. Ha viszont nem tesznek a szép vagy nagy magyarázgatáson kívül semmit, tehát hagyják a fiatalságot tovább csúszni a lejtőn lefelé, akkor meg milyen lehet a lelkiismeretűk? Higyje, nem kérnék belőle.

E közben a vonat megállt s a két ember köszöntése és furcsa tekintetük választott el bennünket egymástól. Az ablakon keresztül csak annyit tudtam mondani, hogy azért nem minden van úgy, ahogy azt

Tóthpél Gyula (elvétele

képzelik. Hangsúlyoztam, hogy figyeljék az újságot, majd olvashatnak róla.

S most — Ígéretemnek eleget akarok tenni.

Kedves Erma és Gábor bátyánk!

Szinte fájdalom volt hallgatni lesújtó véleményüket fiataljainkról és nevelési rendszerünkről. Nem tagadom, vannak tényleg rakoncátlan és szinte minősíthetetlenül rossz nevelésű gyerekek, akiknél valóban csakis a testi fenyítés segítene, mert társadalmunknak sem fognak jót tenni. A múltban sem voltak azért csupa jó gyerekek. Elismerem, hogy a nevelésben szükség lesz bizonyos reformokra, mert a sok-sok szép szó és meggyőzés már nagyon sok pedagógust a sírba vitt, vagy az Idegszanatóriumok kezelésére bízta további sorsukat. Ne feledjék el azonban, hogy számtalan rossz lépést, akár gazdasági, szervezési, vagy kulturális téren, jóvátettünk s nem szégyelltük elvetni a rosszat, vagy bevallani, hogy tévedtünk. S biztos vagyok benne, hogy a nevelés terén Is jöhetnek, sőt jönnek majd változások. Mindenesetre, oktatót és Igazi nevelőt nem tudok elképzelni úgy, hogy az csak a pálcafegyelemre támaszkodjon. Pedagógus csak az lehet, aki a reá bízott növendékeket külső vagy belső tulajdonságaira való tekintet nőikül szeretni Is tudja. S Így a nevelés nem kezdődhet mindjárt a pálcánál, vagy a deresrehúzásnál. Az viszont nem lehet vitás, hogy az állandó és csaknem szüntelen és meddő meggyőzést és szép szavakat a nevelés Igazi hatékonysága érdekében — ahol az valóban Indokolt lesz — erélyesebb és keményebb nevelési módszerek Is felváltják. Nyugodjanak meg, megtaláljuk a módját ennek Is, mint sok minden másnak.

De kérem, azért ne Ítélje el annyira a mostani fiatalságunkat! Nem mind olyan rossz. Vannak Igazán példásak és valóban jók Is. Az ellenkező tulajdonságúak számára viszont meg fogjuk találni a megfelelő gyógyírt. S lehet, hogy rövid Időn belül. Azt ml Is tudjuk, hogy huligánokra, betörő típusokra, munkakerülőkre és hivatásos csibészekre szocialista jövőnket nem bízhatjuk.

Higgyék el, mi Is tudjuk, hogy túlságosan jónak lenni annyit jelent, mint kitenyészteni a hálátlanságot. S addig már nem fogunk elmenni. Éppen ezért ebben a kérdésben Is megtaláljuk majd a keresett határkőt, amelyen a következő szöveg fog állni: „Non plus ultrái" — Eddig és ne további

HEROICS JANOS igazgató, Szene