A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-07 / 14. szám
A Nárciszban megálltam egy málnaszörpre. Elviselhetetlen volt a hőség. A hátsó helyiségben egy sarokasztalnál foglaltam helyet, másodmagammal. Kicsi, vékony nő szegődött mellém, mint Bécs egyik utcáján valaha Mozart kutyája. — Megfizeti a málnaszörpömet? — kérdezte tőlem nagy nekifutással, még mielőtt hozzánk ért volna a pincér. — Megfizetem, persze ... — Mi mást is felelhettem volna. A szemében apró könyörgések szökelltek, mint ahogy a magas fűben szokott az őz, karcsún és halkan sz ... sz ... sz ... Riadt, űzött vad volt ő maga is. — Köszönöm — lehelte felém, de nem orra a szóra gondolt, amit mondott. — Várok valakit, és... de nekem nincsen, csak az a hatvan fillérem, amivel haza juthatok. — Messze lakik? — Strkovecen, a nővéremnél. Viktort várom. Tudja, én mindenütt és mindig őt várom ... — teszi hozzá magyarázókig. — De sokszor nem jön ... Az utcán néha utánafutok egy-egy férfinak és megragadom a kabátját — Viktor, Viktor! Nem hallod? — szólítgatom. A megszólított meglepetten hátranéz s csak akkor látom, hogy egy idegen. De csak a szomorúságomat találom meg magombon. Ezt a halálbasodró, nyugtalan, nagy őrületet, a szerelmet, a szerelmet, amelyet úgy építettem föl magamban, mint Salamon király az ő legszebb palotáját; márványból, ényxből, aranyból. Bizony... — erősíti állítását, s a kéttagú szó úgy szökken formába, mint apró, de telt és rendkívül formás ajkai. Meleg, bizalmatkeltő olajbarna szemei olyanok, akár a mexikói tavak, amelyek nemcsak vonzanak, de megfognak, mert mélyek és távoliak, mint ez a nő a maga gyengéden fájdalmas meghatározottságában. — Bizony... — ismétli — nekem is van palotám. A szívemben. Nevethetnékem és sírhatnákom támad néha a gondolattól. Ráépítheti kunyhóját, ha úgy tetszik, palotáját. Én palotát építettem, hatalmas öblös kandallókkal. Ha tudná, milyen nagy tüzek égnek benne... — Látom ... — Tessék? Ma ... maga látja a kínjaimat? Látja a lángnyelveket, amelyek átnyolábolnak? Pogányok istene, ne hagyj el! Hány pogány nép van a világon és hány pogány isten? És sem a nép, sem az isten nem kegyelmez. Naptól szikkadt sivatag vagyok, forró és száraz. Másodéves orvostanhallgató voltam, amikor Viktort megismertem. Fiatal és erős, mintha tiszafából faragták volna. Mégis pehelykönnyű. Pillangóként szálldogáltam a fellegek között. . . Ma olyon vogyok, mint az idő. Kiradírozhatatlanul öreg. Szeretem Viktort... — Hány éves? — Huszonnégy. Nem fejeztem be az orvosit. Tanító lettem. Kétszobás lakásom volt vidéken. Feladtam Viktor miatt. Akkor még azt hittem, a szerelem maga a cseppfolyós napsugár. — Akkor még nem volt hiba? — Nem. Nincs hiba most sem. A természet megalkotja törvényeit. Végigfutjuk útjainkat, az út végén lebukunk, megállunk vagy elpusztulunk. Fizetni kell mindenért. És nem is mindig minőség és mennyiség szerint. Viktor is szeretett engem, nagyon szeretett. Körülölelt, mint a nagy Nap a Földet. Én tüzes égitestté váltam, átvettem minden sugarát. Most nem tudom nélküle elképzelni az életemet. Szél vagyok, felkavarom az utcákat, vihart támasztok. Múltkor megvertem Viktor egyik nőjét az utcán. Felment hozzá az internátusba. Én lent vártam és megütöttem. Megtépáztam a haját. Csúnya, mint az arcnélküli éjszaka. Tízegynéhány dioptriás szemüveget visel. Mindene csúnya, de ki tudja Viktor érzéseit kiszámítani? Talán most ugyanolyan szenvedéllyel ezt a csúfságot szereti. Nekem ugyan azt állítja, hogy csak dexfermetrazint vitt fel a szobájába, mert sokat dolgozik, s a lány apja patikus. — Na és ahhoz mit szólt Viktor, hogy megverte a nőt? — Visszaadta még aznap. Feketére vert. Sokszor megtette mór. — És maga ennek ellenére szereti? — Szeretem. — Akkor maga őrült, nem érdemes magával foglalkozni. — A rokonaim is azt mondják, hogy őrült vagyok. El akarnak vinni a bolondok házába. — A szerelem őrültjei nem arra valók. Magán nem segít az orvos, injekciók nem fogják meggyógyítani. De nem tudja-e, hogy az ifjúság hatalom? Maga előtt az élet, menjen társaságba. Annyi férfi van a világon ... Sokkal különbeket találhat, mint Viktor, aki nem lehet egészen becsületes, ha elhagyta a feleségét maga 'miatt, most meg magát egy másik miatt. Vannak Viktornak gyermekei? — A második feleségétől két kislánya. — A másodiktól? Hát első is volt? — Az elsőtől két kisfia van. S egy nyomorék lány szeptemberben szüli Viktor ötödik gyermekét. — Mi, hogy nyomorék? Hát nemcsak a diáklány? . . . — Dehogy. Fű-fa. Persze, csak amióta megúnt. Néha arra gondolok, hogy az utcákon, a lakásán, a kávéházakban már nem is őt, tán csak azt a nagy szerelmet hajszolom, ami volt. Nem tudok nélküle élni. Sem Viktor, sem a szerelme nélkül. Hónapok óta érzem, hogy meghalok. Jó mély lesz a Duna vize. Elég mély, hogy eltemessen. Éjjel nem alszom, nappal nem eszem, örökké rohanok. Mindig csak utána és céltalanul. Látja, most sem jött el. És én nem fogok aludni. Borzalmasak az éjszakák. A sötét... Hánykódom az ágyon, és a gondolataim lavinaként zúdulnak abba a szakadékba, mely körülvesz. Csak a halál segíthet rajtam. Nem, ne gondolja, nem szavak . . . Három éve vagyok Viktor szeretője. Anyám harminc éve az apám felesége, aki mindig részeg, s örökké szeretői voltak. Az anyám még mindig szép asszony, és arról híres a faluban, hogy sohasem csalta meg az apámat, aki harminc éve veri. Az anyám lemondott rólunk, rólam és a nővéremről, de az apámat nem hagyta el. Egyszer a pincébe zárta, öt napig feküdt a hideg földön. Véletlenül találtak rá a szomszédok. Maga a falu ment a bíróságra. A falu akarta, hogy elválasszák őket. A csendőrök megverték az apámat és az anyám könyörgött, hogy ne bántsák. Én három éve könyörögtem anyámnak, hagyja ott apámat, tanítói lakásom volt. Két szobát csak akkor hagynak meg, ha legalább ketten lakják. Jó dolgunk lehetett volna. De ő ott maradt nála. Akkor jöttem el Viktorhoz. Azelőtt nem értettem, most végre megértem anyámat. Nagy szerelmét, nagy szenvedését. Vad ázsiai vér szeli keresztül-kasul a szívünket. Csak a halál fogja megállítani szenvedélyes sodrásukat. A halál ... De én . .. Én talán mégis más lettem volna a gyermekemhez. Ugyanolyan szenvedélyes szerelemmel szerettem volna a fiamat, mint Viktort. Most meghökken, ugye? Igen, ón is szültem. Brigádra mentünk. Gyenge voltam és nehezeket emeltem. Egy hónapig véreztem, csak akkor kerültem kórházba. — Mentsék meg a fiamat! - könyörögtem az orvosoknak. Teletömtek injekcióval. Mindent megtettek értem. Néhány nap múlva fájni kezdett a hasam. Csodálkoztam, hogy WC-re kell mennem. Mitől, hisz nem is eszem — gondoltam. És ott... akkor... a WC-n érti? A, három és fél hónapos fiam volt, érti? Elkezdtem ordítani, aztán összerogytam, összefutottak az orvosok. — Meghalt a gyermekem! — ordítottam lázasan napok múltán is. — Akkor elsírtam minden könnyemet. Valójában mindig sírok. Még most is. De a könnyeim . . . azok valahol elmaradtak. Nagyon mélyen és nagyon messze. Temető vagyok. Igen, temető, csak a fájdalom száguldoz bennem megveszett viharként. Én járom így az utcákat. így rontok be a kávéházakba. Talán, ha gyermekem lenne, akkor másképpen viselnék minden. Azt a sok szeretetet, ami bennem van, mind Viktorra pazarlóm. Azt is, amit a kicsinek kellett volna kapnia. Én elhiszem, hogy neki ez sok, hogy terhes. De csak az eszemmel fogom fel, a szivemmel nem tudom megérteni. Nagy-nagy sírások vannak a világon. De ezt nem is tudja mindenki. . . Elhallgatott. A presszó csendesülő zsibongásában tovább hallottam a hangját, amely a nagy kék ég nyári csöndjéhez hasonlított, ha szelek hajtják. — Ugye megbocsát. .. Most egy pillanatra el kell mennem. Megnézem, van-e fény a szobájában. Itt lakik szemben . .. Fölállt. Amilyen csöndesen mellém szegődött, Olyan csöndesen eltűnt az éjszakábon. Madách-díjas % f Mint már tavaly, idén is ülésezett a Madách-díjat odaítélő bizottság. Értékelte az 1967-es esztendőben megjelent legjobb vers- és prózai köteteket, tanulmányokat és műfordításokat. S úgy döntött, hogy az idei Madách-díjat Két kor mezsgyéjén című tanulmánykötetéért dr. Dobos László 1930-bon született Királyhelmecen. _______A pozsonyi pedagógiai főiskolán mogyor-történelem szakot végzett. __________________________Első kisregénye:" MESSZE VOLTAK A CSILLAGOK (1967) Rácz Olivér 1918 január 21-én született Kassán. A pozsonyi pedagógiai főiskolán __________________magyar szakot végzett. Eddig megjelent művei; KASSAI DALOK (versek, 1958) PUFFANCS, GÖNDÖR ÉS A TÖBBIEK __________________________________________(1961) (ifjúsági regény, szlovákul is megjelent) MEGTUDTAM, HOGY ÉLSZ (regénk __________________________________________1963) IQ
