A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-31 / 13. szám
Közben gyorsan kikérdezték azt a taxisofőrt, akivel Anna Wolkoff utazott. A taxisofőr elmondotta: hogy utasa bosszankodott: valamit a lakásán felejtett, s most taxin kell ezért hazamennie. Körülbelül húsz percet sétált a nyelvtanárnő, amikor az egyik ház kapuja előtt megállt, majd határozott léptekkel bement a házba, s elindult a lépcsőn felfelé. A nyomozók a ház belsejébe nem követhették, hiszen szinte biztos leleplezésnek tették volna ki magukat. Gyorsan megállapították, hogy a háznak van másik kijárata Is, majd mindkét kijáratnál — egymást továbbra is sűrűn váltva — az utcán várakoztak. Tíz perc sem telt el, s Wolkoff a másik kijáraton át elhagyta a házat, s megindult egy park felé. Ez mintegy 500 méterre lehetett attól a háztól, amelyben járt. * Wolkoff leült egy padra, és mintha csak azért buszozott, taxizott, gyalogolt volna, hogy itt olvasson újságot, a Life című képeslap tanulmányozásába mélyedt. Igaz, közben többször is megnézte az óráját, öt perc sem telhetett el, amikor körülbelül 20 méterre attól a pádtól, amelyen Wolkoff ült, megállt egy fekete Ford. A motorját azonban nem állította le a vezető. A nyelvtanárnő nyugodtan felállt a helyéről, s lassan sétálva megindult a gépkocsi felé. A nyomozók az órájukra pillantottak. Pontosan nyolc óra harminc perc volt. Amikor Anna Wolkoff a kocsihoz ért, a vezető belülről kinyitotta a kocsiajtót. A nyelvtanárnő beült a hátsó ülésre, s ebben a pilanatban az autó nekiiramodott. Addigra azonban már elkészült a fénykép a diplomáciai testület részére kiadott 23,416-os rendszámtábláról. Mintegy húszperces autóút után a Ford megállt egy külvárosi garázs előtt. A kocsi vezetője és Anna Wolkoff kiszálltak. Hogy mit beszélt a férfi a garázs ajtajában álló szerelőruhás emberrel, azt a nyomozók nem hallották. Azt azonban látták, hogy ezután, a Ford sofőrje visszaült a kocsiba és ráhajtott a garázsban levő szerelőpadra. Három-négy perc múlva jött ki a garázsból, kezében egy sárga aktatáskával, még rövid ideig beszélgetett a garázs ajtajában álló szerelöruhással, aztán az addig rá várakozó nőbe karolva, elindultak. Néhány lépést sétáltak már, amikor a férfi visszafordult: — Mr. Brown, akkor egy óra múlva pontosan kész lesz? — kérdezte. A szerelőruhás férfi tisztelettudóan válaszolt: — Igen, uram, tudja, mi mindig pontosak vagyunk. A figyelő nyomozók rádión jelentést tettek a parancsnokságukra és utasításokat kértek. A válasz nem sokáig késett. Közölték velük: a DT 23,416 rendszámú Ford gyártmányú, fekete színű személygépkocsi az amerikai nagykövetség tulajdona, és azt Taylor Kent, a követség rejtjelzője használja, aki aznapra délig eltávozást kért a követség vezetőjétől, hogy néhány halaszthatatlan magánügyét elintézze. Az Intelligence Service központja közölte azt is, hogy az ajtóban álló szerelőruhás férfi a garázs tulajdonosa, Steve Brown, aki három — tizennyolc-huszonöt év közötti — fiával alkalmazott nélkül dolgozik garázsában. A bűnügyi rendőrség nagyon tisztességes, a törvényes rendet szerető embernek ismeri, aki már többször készségesen segített a rendőrségnek ellopott vagy elveszett gépkocsi kézrekerítésében. A helyszínen levő nyomozók parancsot kaptak, hogy keressék meg Brownt, mondják azt neki, hogy a fiatal diplomata védelmében akarják átkutatni kocsiját, nehogy a hitlerista kémek robbanóanyagot helyezzenek el benne. Okvetlenül oktassák ki Brownt: nehogy szóljon valakinek arról, hogy nyomozók vizsgálták át az amerikai diplomata kocsiját. Az egyik nyomozótiszt azonnal végrehajtotta a parancsot, Steve Brown készséggel állt rendelkezésére. Közölte, hogy Kent több mint fél éve tartozik üzletfelei közé. Az ő garázsa rendszeresen karbantartja kocsiját. Brown véleménye szerint Anna nevű hölgyismerőse nagy hatással van a fiatal diplomatára. Előfordult ugyanis, hogy Brown néhányszor rövid időt késett a kocsi megjavításával, Ilyenkor a hölgy gorombáskodott, s ezt Kent szó nélkül tűrte. Amikor a nyomozó szóba hozta, hogy át akarja kutatni a kocsit, s kérte, hogy Brown körülbelül másfél órát tartsa vissza a Fordot, Steve Brown továbbra is készséges maradt. Átadta a gépkocsi ajtajának kulcsát, s amíg a nyomozó átkutatta az autót, a garázstulajdonos a garázs előtt állt és figyelt, nehogy valaki meglepje őket. Az átkutatás során az Intelligence Service tisztje semmi lényegeset nem talált, viszont megállapította: a Fordba viszonylag könnyen lehet lehallgató készüléket szerelni. A nyomozó ezután elbúcsúzott Browntól, aki teljes titoktartást ígért, biztosította a rendőrtisztviselőt, hogy rejtett hibára hivatkozva, körülbelül két órára visszatartja a kocsit. Egy telefonszámot kapott: azt hívja fel, ha Kent már ott járt a kocsiért és a kocsi nélkül távozott. Más nyomozók természetesen ezalatt sem tévesztették el szem elől Anna Wolkoffot és Kentet. A pár a garázsból mintegy tizenöt percnyi járásra levő bisztróba ment, s reggelit rendelt. Evés közben Wolkoff beszélt, Kent hallgatott. Hogy miről volt szó, azt a nyomozók természetesen nem hallhatták. Az volt a benyomásuk azonban, hogy nem egyenrangú emberek beszélnek, hanem az asszony a főnök, Kent az alárendeltje, akinek most korholást kell végighallgatnia. A nyomozók figyelmét nem kerülte el, hogy beszéd közben az amerikai diplomata belenézett aktatáskájába, onnan egy félbe hajtott újságot vett elő, s ezt az asztalra tette. Az újságot néhány másodperc múlva Anna Wolkoff az ölében levő barna retiküljébe csúsztatta. Miután a nyelvtanárnő és a diplomata megreggelizett, elindultak visszafelé, a garázshoz vezető úton. Mintegy félúton lehettek, amikor megálltak, még egy rövid ideig társalogtak egymással, majd Anna Wolkoff megcsókolta Kent arcát, s elvált tőle. A nő visszament a bisztróhoz, beszállt az ott lévő taxiállomáson egy kocsiba és visszahajtatott a lakására. Este negyedhét után öt perccel hagyta el ismét. Kent pedig, miután elvált Anna Wolkofftól, a Brown-féle garázsba sietett, hogy átvegye kocsiját. Meglehetősen idegesen vette tudomásul, hogy a gépkocsiját nem tudták időben rend behozni. Azt mondotta, hogy most nines ideje a kocsit megvárni, majd este jön vissza érte. Viszont este hat órakor feltétlenül szüksége van rá, mert programja van. A diplomata ezek után autóbuszon ment a londoni amerikai követségre. Ott felvette'-a szolgálatot. Közben Steve Brown felhívta az Intelligence Servlce-t és közölte, hogy tiszta a levegő. Az elhárítás két híradástechnikai szakembere beszerelte a kocsiba a lehallgató készüléket. A szerkezetet azonnal kipróbálták: kifogástalanul működött. Kent negyed hát után öt perccel érkezett meg a garázsba kocsijáért, amely már természetesen „elkészült“. Fizetett, beült a kocsijába és a City filmszínház elé robogott. Bement a moziba, jegyet vett a pénztárnál és beült a nézőtérre. Két figyelő is mozilátogatóvá vedlett, de természetesen nem a filmet, hanem Kentet figyelték. Nem tapasztalták annak Jelét, hogy az amerikai diplomata valakinek anyagot adott volna ét, vagy valakivel szót váltott volna. A mozielőadás után Kent ismét a Fordjának volánjához ült. Ugyanott és ugyanolyan módon találkozott Anna Wolkoff-fal, ahol reggel. A Trafalgar térre vitte őt, ahal az egyik parkírozó helyen megálltak, s otthagyták a kocsit. Mindketten az egyik kis forgalmú utcába sétáltak. Személygépkocsi fékezett mellettük. Beugrottak a kocsiba, és továbbindultak. Az autó többször körbehajtott a városban, majd megállt a George Washíngton-szobor mögött, egy szürke ház előtt. A Kocsiból négyen szálltak ki. Anna Wolkoff és Kenten kívül még két férfi. Az autóban Kent alaposan elváltoztatta külsejét. Amikor kiszállt belőle, csuklyaszerű felöltőt viselt, s mélyen a szemébe húzott svájcisapkát. Mielőtt beléptek volna a házba, a diplomata kabátgallérját is felhajtotta. Az Intelligence Service-nek nem okozott nehézséget, hogy megállapítsa: az autó, amelyben Anna Wolkoffék kocsikáztak, George White kereskedő tulajdona, aki aktív náci, a ház pedig dr. Karl Weber német -származású angol ügyvédé, aki az angol ügyvédi kamara vezetőségi tagja. Nem volt kétséges, hogy a szürke házban a Mosley-féle fasiszta párt vezetőségi ülése fo.yik. Az Intelligence Service újabb figyelőket küldött a helyszínre, hogy az ülés után a házoól kilépő valamennyi személyt kövessék, s így megállapítsák a fasiszták vezetőségi ülésének résztvevőit. Az ülésnek 11 óra tájban lehetett vége. Anna Wolkoff és Taylor Kent ekkor lépett ki a szürke épületből. White kocsiján a Trafalgar tér közelébe vitték őket, ott átszálltak a DT kocsiba. Körülbelül negyedóra múlva Anna Wolkoff kiszállt Kent autójából, s haza autóbuszozott. Kent gépkocsin ment haza. Útközben a gépkocsiban keveset beszélget tek, de annyi is elég volt ahhoz, hogy a lehallgatók megállapítsák: Anna Wolkoff és Kent között aktív kémkapcsolat áll fenn. Kent átadja a nyelvtanárnőnek az amerikai követségre sifrével érkezett bizalmas okmányok másolatait, kémtevékenységét fasiszta politikai meggyőződéséből végzi, s az angol fasiszták tiszteletbeli vezetőségi tagja, egyben az amerikai nácik képviselője az angol fasiszta szervezetben. Az Intelligence Service-nek most már csak azt kellett megállapítania, miként továbbítja Anna Wolkoff a kémanyagot a hitleri Németországba. Gyorsan kellett cselekedniük, hiszen rendkívül veszélyes kémügynökség nyomára jutottak, amelynek működése mindennap óriási károkat okozhat. Az Intelligence Service a következő nap reggelén már választ kapott erre a kérdésre is. Reggel Anna Wolkoff és Kent ismét találkoztak, abban a bisztróban, ahol előző nap is. Reggelizés közben a fiatal diplomata újságba helyezve átcsúsztatta a kémnőnek a kémanyagot. Aztán fizettek, a bisztró előtt elbúcsúztak egymástól, Kent gépkocsin a követségre ment, Anna Wolkoff rövid gyaloglás után autóbuszra szált. A busz vonala a külvárosba vezetett. Az egyik londoni gyárnegyed központjában a nyelvtanárnő leszállt a buszról, s az egyik mellékutcában levő fényképészüzletbe ment. A figyelők rádión jelentették a központnak, hogy az üzlet a cégtábla szerint Friedrich Wagner tulajdona. Az Intelligence Service nyilvántartása alapján negyedórán belül meg lehetett állapítani, hogy Wagner is német származású és ő is szoros kapcsolatot tart fenn az angol náci mozgalommal, emiatt már többször meggyűlt a baja a rendőrséggel is. A központ parancsot adott a helyszínen levő nyomozóknak: hatoljanak be az üzletbe, vegyenek mindenkit őrizetbe, akit ott találnak, s alapos házkutatást és személyi motozást tartsanak. Amikor az Intelligence Service nyomozói berontottak az üzletbe, nem találták ott sem Wagnert, sem Wolkoffot. A sötétkamrában azonban rájuk akadtak. Wagner éppen a Wolkoff által átvett bizalmas okmányok megfejtett másolatait fényképezte mikrofotóra. A kémeket tettenérték. Ezek utón a kihallgatáskor Anna Wolkoff nem is igen tagadhatott. Elmondta, hogy évek óta a német kémszolgálat összekötő ügynöke, és Rómán keresztül, titkos futár útján küldte a Kent által megszerzett kémanyagot, azok mikrofotó másolatait Berlinbe. Wolkoff súlyosan terhelő vallomást tett Kentre. Mindezt a külügyminisztérium és az Intelligence Service egy-egy magas rangú tisztviselője haladéktalanul Mr. Kennedy, a londoni amerikai nagykövet elé tárta. [Folytatjukj 14 a titokzatos amerikai
