A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-31 / 13. szám
Nézte a vizet, azt az egynangu neimu.ojomséget, ami lomha nőstényként hevert végig az egész vidéken... Vízsírja fölé hajol a fűz... A haját mossa vagy bámulja magát? A súlyommal, kákával, sással szegélyezett álmos tavacska partján hasonfekve leste a vízben úszkáló békákat, piócákat meg a molnárkákat. Zizeg a nád — hallgatnak a tündérrózsák ... Béka cuppan a tóba ... Ezüsthajú halak kergetőznek és nézi őket a bolond, a falu bolondja. Reggel óta ül itt, a tó partján. Most nyugodt az arca, nem zavaros a szeme, szája sem szór csúf szitkokat a csúfolkodó kölykökre... Inkább egy álmodozó csavargónak nézné az ember ... Kócos és zsíros a haja, reggel csak az ujjaival fésülködött, azóta meg csak a szél simogatta borzasra ... Gyűrött, rongyos inge, elnyűtt katonanadrágja, ócska bakancsa nemcsak szegénységről árulkodik, hanem arról is, hogy senki sem tartja őt rendben. Mióta elment Borika ... Azóta ... Azóta nem viseli gondját senki. Ártalmatlan bolond, a légynek sem ártana, nem törődik vele senki sémi A szél megborzongatta a hatalmas nyárfák ezüstszürke leveleit. Szárcsa úszott ki a tóra. A bolond meg csak bámult maga elé ... Csaknem harminc évvel ezelőtt halt meg Borika. Harminc év nagy idő — harminc év olyan kis Idő. Azóta népesebb lett a kis temető és nagyobb a falu. De a bolond Zsiga csak arra emlékszik, ami harminc évvel ezelőtt történt ... Azóta megállt az idő... Az emberek arc- és névnélküli árnyakká lettek ... Nem ismer meg senkit, még a rokonokat sem ... A múltban él minden idegszálával, minden vércseppjével... Igen, harminc évvel ezelőtt történt... Igen, csak tegnap történt... Zsiga a cséplőgépen dolgozott. Veszekedett forróság volt, szinte kéken és kénsárgán izzott a levegő. És még az az istenverte por ... Csípte, marta az egész testét. Könnyezett bele a szeme, de nem volt arra sem ideje, hogy megtörölje. Akkor rohant oda jajveszékelve a szomszédasszony: — Jaj, Zsigái Jaj, Istenkém! Szaladj haza, Zsiga! Boris leesett a padlásról! Megmerevedett a táj, a levegőben táncoló porszemek mintha szilárd egésszé álltak volna össze... Mintha a cséplőgép zúgása Is elhalkult volna... Csak a vér zúgását hallotta zakatoló agyában. Nem kérdezett semmit, rohant haza, mint egy eszeveszett. Nem is hallotta, hogy valamit kiáltottak utána. Bori az ágyon feküdt, sápadt volt nagyon és Zsiga halálra rémült. Amikor a szenvedő asszony meglátta, bágyadtan elmosolyodott: — Ne félj, Zsiga... Nincs semmi bajom. Mindjárt jól is leszek. Csak egy pohár hideg vizet adj... De nagyon halkan mondta... És a szeme is könnyes volt, olyan, mint a halózó őzé. Nagy, melegbarna szemek ... — Hogy az az isten ... Mi... mi történt ve led, Borlka? Hogyan történt? — esett térdre a lihegő csupaizom ember az ágy előtt és úgy vette kezébe az asszony kezét, olyan óvatosan, puhán, ahogyan a fészekből kiesett madárfiókát fogják kézbe. Közben a szomszédasszony is megjött és most ő kezdte mesélni Borika helyett: — Kukoricát akart lehozni a padlásról és leesett a létráról. Én éppen vizet húztam a kútnál és hallottam a puffanást. Nem is tudott szegényke lábra állni, úgy hoztuk be a szobába! — Mit tettél, Borika? Mit tettél? — tördelte a férfi kétségbeesetten és nézte a szép fiatalasszony meggyötört, fájdalomdúlt arcát. Talán még sohasem látta Ilyen szépnek, mint éppen most... Soha nem tartotta ennyire értékesnek, nélkülözhetetlennek. — Bélát elugrasztom az orvoshoz! Mind|árt jönnek... Mindjárt... — sajnálkozta ki a szomszédasszony, közben egyre nagy, plszkoskörmü kezét törölgette agyonfoltozott kék kötényébe. Az öreg falióra kondítani kezdett: egyszer, kétszer, háromszor ... Annyiszor, ahány éve együtt voltak: ő meg Borika. Az asszony hörögve köhögött és a szája szélén valami piros csillant meg. Talán vér ... Máskor is szokott köhögni, valami baj volt a tüdejével... De most egészen másképp köhögött ... Az egész teste rázkódott bele és a fájdalomtól patakokban folyt arcáról a veríték ... Zsiga csak úgy, begombolatlan ingujjával törölte le az asszony szájáról a vért. Olyan szép színe volt, mint a pipacsnak ... Éppen olyan .. Pipacsok a poros ingen, pipacsok Borika sápadt ajkán... Szép piros pipacsok... Átkozott piros virágok, a halál gonosz virágai... Még a szaguk is a halál szaga ... Azután befutott Bélus: — Az orvosék nincsenek otthon... — lihegte. A szobába beszűrődött a cséplőgép zaja, de olyan halkan, mintha csak egy tücsök ciripelt volna. Az udvaron káráltak a tyúkok. Nyikorgóit a kerekes kút... Az úton megrakott szekér zörgött. — Ne félj, Zsiga — susogta az asszony. — Mindjárt jól leszek ... Mindjárt felkelek ... De nem kelt fel... Egyre sápadtabb lett... Egyre halkabban beszélt... Panaszkodni kezdett, hogy nagyon fázik a lába ... Hogy elzsibbadt az egész alsó teste... Késő estére került elő az orvos. Öregesen pislogó szemén, vastag szemüvegén meg-megcsillant a petróleumlámpa fénye. Mindenkit kiküldött a szobából. Nagyon sokáig volt bent. Talán nem is... Csak Zsigának tűnt úgy . Azután kijött és azt mondta ... azt mondta hogy ... Hogy már csak az Isten segíthet. Gerinctörés és belső vérzés... A keréknvúzó úton kórházba sem vihetik ... Akkor... Igen, akkor kezdődött Zsiga beteg sége is! Nem tudott bemenni Borikához. Érezte, hogv kétségbeesett arca mindent elárulna a szerencsétlen asszonynak. Ügy ingujjban indult neki az éjszakának. Részegként botladozott át árkon-bokron, nyár harsogó tarlón. Az ereiben vér helyett olvasztott ólom folyott talán. A foga csikorgott, mint amikor az ckevas kőbe ütközik... Erezte, hogy most otthon lenne a helye, Borika mellett, de nem tudott haza menni... Vitte a lába, a kétségbeesése, a tehetetlenség baromi dühe.., — Azt a keserves úristenit... Az úrístenit.., — hajtogatta egyre. Istengyilkoló haraggal véste körmeit a tenyerébe, mintha valakit meg akarna fojtani. Valakit, aki igazságtalan, mert a szegényektől is dézsmát követel. Valakit, akit jónak hazudtak a papok, de érzéketlen és könyörtelen a gyengékkel szemben... Egyszerű agyában megformált primitív istenén szeretett volna bosszút állni, de csak maga magát emésztette. Valahol bent kihúnyt a fény, amit értelemnek neveznek. Csillagok pörögtek a feje fölött vagy világitó bogarak... A képek filmszerű pörgése hol lelassult, hol annyira meggyorsult, hogy a filmkockák összemosódtak... A pompás augusztusi éjszaka feketesége tűsként itatta át az egész embert... S ettől az éjszakától akkor sem volt már menekvése, ha ragyogott a nap,. A brekegő békák mintha csak ki akarták volna gúnyolni a szerencsétlent. Csillagok a földön, csillagok a vízen, csillagok az égen ... Lent és fent és mindenütt... Valahol éjfélt kongatott egy toronyóra... Másnap a kakastollasok vezették haza a szomszéd falu határából. Mint egy eltévedt kisgyereket. Akkor látta meg újra Borikát: feketében, koporsóban, gyertyák között... Üvölteni kezdett, majd zokogni. Ki akarta venni az asszonyt a koporsóból... Úgy fogták le... Azután mellé akart feküdni... Erőszakkal öltöztették át az ünneplő ruhájába ... A konyhaszekrényben pálinkát talált egy egész üveggel... Le sem vette a szájáról, amíg volt benne valami. Hullarészegen esett bele a vályúba, összetévesztette a koporsóval... Az életadó vizet az életadó asszonnyal... Akkor józanodon ki, amikor már vitték ki a koporsót az udvarról. Már annyira, amennyire egy elmeháborodott kijózanodhat... Bárgyú arccal botorkált a koporsó mögött, azután egyszerre csak jajveszékelni kezdett. Minden volt ez a hang, csak emberi nem. Vagy talán nagyon is emberi, ősemberi?... A tudatalatti én sötét rejtekéből tört elő: Hídon megyünk, tudod-e? A Pista sógor háza előtt megyünk, tudod-e? A toronyban halottaknak harangoztak. Tompán szállt a harang szava, mintha megrepedt volna. A „Tudod-é“-t keservesen vijjogó hangon, refrénszerűen énekelte. Nem, ez nem énekszó volt. Inkább a pokol tornácán kínlódó lelkek jajszava. Borzalmasan hatott ennek a halott feleségével beszélgető embernek őrült rlkoltozása. Illusztrálta; Varga Lajos
