A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-03 / 9. szám
Zirij Á rp á d verfei Elmúlás négyszöge Elémtáncoltatja arcod az este — hideg szikla vagy meg naplemente. Miért jöttél, ki küldött? Nem látod, ősz van és hideg. Lámpák lecsurgo tényénél krizantémtehérre fagynak a szivek. Szerettem volna szépen élni, vidáman, féktelen. Elmentél__ 'l'ovasistergő napok zuhatagáhan azt hittem elhagy az értelem, de ma már tudom, kigyulladt űrből1'' kiszállva, ezüstös dértől borzadva, ha rám visít a virágok szája, vége: számító mosolyod felkapta egy kuvik s becipelte az elmúlás négyszögébe. Mozzanatok A tél A tavasz elvitte a szemed a nyarat elvitte a szád őszben combjaid tüze elparázslott hideg van betűtök fázok. A halói Túl a szürke szemű alkonyon bekönyököl a halál az ablakon egy öreg néz vele szembe kard fagy jégből a kezébe. Bűneim Kristállyá tisztult a hajnal, míg hajadból kibontom az arcod fényt lopni erre, — e nagy gyászkeretre — miért kellett akarnom. Csak állok, álLok, a tükör előtt, vizsgálom sírontúli szemem; kicsit fanyar, kicsit édes bűneim táncolnak a tenyeremen. Versolvasók / Bizony mondom, nem szomorúak az én tapasztalataim. Zs. Nagy Lajos szelíden korholó írásában a versolvasókat, mármint a botfülűeket és rosszindulatúakat törvénnyel tiltaná el a versolvasástól, mondván, hogy a író-olvasó találkozókon kevés a valóban verset-értök száma. Szelíden korholó szomorú tapasztalata szerint az egy-két értő emberen kívül ott vannak a kérkedő, dölyfös sznobok... Nesze neked, szelíd korholás! Ez bizony már olyan, mint a tüskés-szúrós simogatás. Szinte látom a több száz diákot, mint sznobot — legutóbb Bábi Tibor érsekújvári találkozóján száz diák száz könyvet vásárolt — tehát e diákok most nem tesznek egyebet, mint mutogatják a dedikált köteteket. Bizony mondom, nem ilyenek az én tapasztalataim. Akiket én ismerek, és igen becsülök, azok ott ülnek a televízió előtt és áhítattal nézik, hallgatják a klasszikus drámákat: Shakespearet, Brechtet, Schillert, Csehovot, Illyést. És hallgatják a nagy előadóművészeket, átadják magukat a költészet varázsának s a kipontozott csöndben megszólal szívükben is a költészet. Ilyenek az én tapasztalataim. De látom a Zs. Nagy Lajos által elém vetített képet is. A közönséget és a pódiumon motyogó, ágáló vagy csendesen szavalgató költőt. S ha már Itt tartunk, hát felteszem én is a kérdést: mit értett a közönség a motyogásból? Avagy a mai verseket csak így lehet és kell előadni? Jogos a vershallgató kérése, hogy nem érti és magyarázzuk meg a vers értelmét. Volt alkalmunk tapasztalni és még lesz is, hogy ezzel fogadnak: végre egy élő költővel találkozhatunk! Ez bizony nagyon elszomorító Ds&! «t tűzpiros1 — Igazad van — mondta meghatottan a szívvirág. — Ezt én még jobban tudom, mert már második nyara virágzóm. A virágzás később is gyönyörűség, de az első virágfakadással nem ér fel semmi más. Akkor még semmit sem tudunk, csak ott állunk a nagy titok leple mögött. És sejtünk és ujjongunk és kérdezzük magunktól: már most, vajon még ma? És remélünk és félünk, és magunk sem tudjuk: mit remélünk és mitől félünk — és tudjuk mégis. Nem gondolunk a múltra, nem a jövőre, csak épp a közeledő pillanatra ... Végre az eljön, a sziromlevélkék megpirosodnak és felpattanak — és úgy érezzük, hogy fénybe, ragyogásba olvad bele egész lényünk. A boldogság az ágy mellett ült és nézett csendesen mosolyogva. A leány szétomlott haja mint fekete selyemkendő terült el a hófehér párnán. Azon álmodott az ifjú feje. Megfogták egymás kezét és mélyen egymás szemébe néztek. A boldogság már hosszú ideje állt ágyuk mellett, de nem hallotta, hogy csak egy szót szóltak volna. Csak azt látta, hogy egész idő alatt így egymásra néztek és kissé megindultan mosolyognak. A nap lassan emelkedett a lejtőn a liget fölé, odaérve, egy ugrással a réten termett és aztán betekintett az ablakon. A leány felvetette tekintetét. A nap egyenesen a leány szemébe nézett. A leány felriadt. Minth^ mély álomból ébredt volna, mintha most minden másnak tűnnék fel, idegennek, csodálatosnak. — A napnak is van szeme ... ? Más reggel is így nézett engem ... ? Elmúlt egy perc. Ismét felvetette félénk tekintetét. A nap nagy szemével kérdve nézett rá, éppen úgy, mint ahogy az anya kérdez, aki nem szól semmit, csak néz. A leány úgy érezte, hogy megalszik a vér ereiben; lesütötte a szemét, nem emelte fel többé — két nagy könnycsepp rezgett a szempilláján. — Mi az? — szólt ijedten az ifjú egyik karjára támaszkodva. — Mi van veled, én Barnalányom? — Megszorította forrón a leány kezét: — Miért sütöd le a szemedet? A könnycseppek megrezzentek és legördültek lassan az ágyra. A leány hirtelen a párnába rejtette arcát s elfordította a fejét. — Ó. én Barnalányoml — szepegett az ff(ö s égő vágy fogta el, hogy vigasztaló szavakat mondjon neki. A leány fedetlen válla remegni kezdett s viszszafojtott zokogása nehéz sóhajtásokban Tört ki. Mintha hideg vas fúródott volna át az ifjún, mintha kéklő magasságban lebegett volna az előbb s most hirtelen tört szárnnyal zuhanna alá éles kövek közé — és hangokat hallana, amelyek sírnak és panaszkodnak. Az ifjú lehajtotta a fejét, arca a fekete hajfürtök közé süllyedt. Két szenvedő ember, két remegő váll, két könnyben úszó arc ... — nehéz sóhajtások töltötték be a szobát. A boldogság fülére nyomta kezét és1 halkan az ajtóhoz lépett. A nap elfordult s megdöbbenésében eltakarta a szemét. — Bánat! — susogta a 'szívvirág és piros könnycsepp hullott az ablak fájára. Mégis, mintha a bánat sötétsége alatt meleg pirosság izzott volna: a nagy közös titok. Mintha felnyílt volna a szemük és ők csak most, könnyek között, látták volna meg egymást — nem egy ifjú és egy leány, idegent, titokzatosat, csak sejthetőt, hanem két boldogságtól és fájdalomtól reszkető embert a reggel fehéres derengésében. — Meg tudsz-e bocsátani? ■— kérdezte az ifjú remegő hangon. — Megbocsátani? — felelte a leány, és mindkét kezével átölelte az ifjú nyakát. — És sohasem fogsz haraggal gondolni reám? — kérdezte megint az ifjú. — Hogy gondolnék haraggal reád;, aki mindenem vagy! De miért kell éppen most elválnunk? — Igazán, miért is kell elválnunk éppen most?! — sóhajtott az ifjú s nem tudta, hogy mit feleljen. — Ö, ha tudnád, milyen borzasztó lesz most nekem! — És ha te tudnád... ő, Istenem! De mit tehetek róla?! — Ne aggódj értem, hisz tudom, hogy nem tehetsz róla. Nem Is tudnék többet kérni tőled, te olyan jő voltál hozzám. Ha legalább még egyszer láthatnálak téged, valamikor, ha évek múltával Is... csak egyszer... — Talán eljövök hozzád ... — Jöjj, ó, jöjjl Várlak hétről hétre! A fiú lassan elővette a zsebéből az óráját, megnézte e azután megmutatta a leánynak. * •
