A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-18 / 7. szám
meg is házasodtunk Aziz Nesin náljunk magunknak tengernyi kiadást, hogy másokat szórakoztassunk? Termet bérelni... Zenekart is műszál... Meg étel-ital. MinekI Egy csomó embert szórakoztatni. Ráadásul senki sem elégedett, mindenki pietykázik... Gyere, viselkedjünk okos emberhez méltóan. A rokonságot hívjuk meg és a közeli barátokat... Otthon tartjuk a lakodalmat. Allahra mondom, jobb lesz .. . — Tehát ragyogó ötletnek tartod. Te vagy a legokosabb lány a földkerekségen. Mondjak valamit? Miért kellene több száz lírát kiadnunk az esküvői ruhára? Egész életedben úgyis csak egyszer veheted fel. Azon a pénzen inkább berendezzük a házunkat. — Hogy vág az eszedI Igent Ahogy mondod! Leghelyesebb, ha elállunk a lakodalomtól. Bérelünk egy szép lakást, berendezzük, kicsinosítjuk. Ruhákat veszek neked ... — NézdI Figyelj csak egy pillanatra. A lakások most nagyon drágák. Nem vagyunk krőzusok. Valamelyik külső kerületben bérelünk egy kétszobás kis fészket. Sőt egyszobásatI Amúgy sincsen sok holmink. E — Hogyan? Ragaszkodsz az eljegyzéshez? Hát persze, szívem, hogyan is lehetne eljegyzés nélkül? Meghívjuk a rokonokat, barátokat. — De várI csakt Mire való az eljegyzés? Nem bízunk meg egymásban? Hivatalos szerződési Ml szükségünk van az ilyen bizonyítgatásra, mi egyébre? Hiszen mi anélkül is hiszünk egymásnak. Nem kell se eljegyzés, se feljegyzés. Ahelyett inkább veszek neked egy ruhát. Természetesen a legszebb ruhát. A legelőkelőbb helyen csináltatjuk. Drága ruhát. O — Itt a gyár, szerelmem. Ilyen vastag szöveteket most nem lehet hordani. Nézd ezeket az anyagokat, milyen szépek! Mennyi szín! Virágosak ... Ebből a kartonból veszünk négy métert. Miért ad nánk pénzt varrónőre? Magad is megvarrod, és kész. ■ Nem sok a négy méter? Nagyon meleg nyár van! Rövid ujjú legyen, nyitott nyakkal. A szoknya is rövid. Másfél méter elég lesz. — Kartonruha? Az sem keilt Megéheztél? Na várjál, mindjárt veszek egy szendvicset. Meg rágógumit is. — Gyere, hadd csókoljalak megI Cip, cup, clp, cup, cuuup... ooht — Látod szerelmem, ennyi az egész! Megházasodtunk. Nem is olyan nehéz dolog ez! m — Te vagy a legmulyább kislány a világon. Ha nem lennél ilyen pupák, nem házasodsz össze velem. No lám! Hogyan? Nem hiszed? Allah a tanúm, hogy házasok vagyunk! kacsa- és tibaszárnyakat kaptak. Aztán megjött egy Angelov nevű kékfestő-legény, akit Tír Jézusnak szánt. Szőke volt csakugyan, aki éppen Tusák bácsinak magyarázta: — Csak a halotti éneket húzni, lassan, szépen, panaszosan ... — Az öregen óriási harmonika lógott, s most 'elkezdte mozgatni. Künn sápadt fény jelentkezett az égen; a hV zak ébredtek a virrasztásból: az árnyékok áttetszőbbé váltak, a csillagok egymás után halványodtak le. De a Hold sarlója fél-görbe, ködbe takart ezüstdarabként még látszott... a Nap már éledt, s mint egy messzi, óriási lámpás tette világosabbá a világot. A panaszos gyászdal nyújtott szavára kilépett a menet. Egy kordén fekete koporsó feküdt: a jobb oldalán az állt: A gyári ... a másik oldalán: gondnok úr ... Két csúf pofa a bitót cipelte, s mögöttük kis és nagy halálok, pallosos hóhérok, s hátul a vezérkar: Tír, a főhóhér, Sztahora, a főhalál és Jézus, tőviskoszorúval a fején. Mögöttük három angyal lépdelt. Aztán innen is, onnan Is anyák és férfiak csatlakoztak hozzájuk: a gyerekek sírva fakadtak; a férfiak levett kalappal haladtak utánuk. Az elnyújtott halotti nóta beszállta a gyárat — néhány öregasszony reszketeg hangon énekelte. Most' megerősült a harmonikaszó, most fölsírt az asszonyok s férfiak gyászos hangja — A bitót letették a földre, szemben a gondnoklakás ablakaival... négy hatalmas szöggel beleverték a fagyott földbe ... két boszorka kivette a koporsóból a bábuhullát, s a hóhérok a bitó alá cipelték. Most a kis halálok megdöngették a gondnoklakás ablakait: a függönyök szétfutottak, s az egyik ablaknál megjelent a beteg gondnok Ijedt arcú felesége. — Ne éheztessen bennünket az urad! —- kezdték a kiabálást. — Ha jó nektek enni, mi sem vagyunk állatok! — Munkások vagyunk, munkát akarunk! — Falaztassa ki velünk a kemencéket! — kiabálta a hóhér, aki kőműves volt — A vaskaput miért nem csináltatod meg? Miért vagy nyavalyás? — a lakatos hangja volt. Valamelyik boszorka fölkiáltott: — Én nem mosok többet nálatokl Tír csöndet intett, s a bábu nyakába akasztott egy táblát: „Itt nyugszik a gondnok“ — ez volt rápingálva. Most kinyílt az ablak, s kihajolt rajta a gondnok felesége, s kimerült hangon azt kiáltotta: — Ki lesztek vágva valamennyien! — szavait kísérő lélegzése, mint a füst, röpült elő a szájából s idegesen reszkető orrlyukából. — Bánja a szamár — feleselt,oda neki egy apró testű halálfő —, többet akkor se éhezhetünk. — Majd ki fogják dobni az uradat a temetőbe! — csengett valamelyik lány hangja. Többen, seprőnyélt tartó vénasszonyok, egészen meglapult csendben voltak. Bámulták a kiáltozókat, mintha nem Is igen akarnák hinni, hogy szabad ilyesmiket odakurjantani a gondnoknénak. Arra gondoltak, hogy nyilván azért merik az emberek, mert úgy néznek ki, mintha az égből vagy a pokolból valók lennének; tessék, amott maga Jézus kiáltoz valamit mérgesen. S a pityergős Bárkis Máriát mi is bírta arra, hogy azt sivítsa: — Éljen! — mint az a két széles angyalszárny, amit meg-megrá zott a fújdogáló szél. — No, húzzátok föl! — parancsolta Tír. De most mintha veszekedés támadt volna: a hóhérok már emelni akarták a bábut, s a hosz- 6zú, halálos Sztahora is kiáltotta: — Podgy szem! podgy szem!... — de az angyalok még védték a tíz körmükkel a gondnok bábuját, és össze vissza sikongattak kegyelemért Jézus felé. A gondnok felesége elképedve becsapta az ablakot, s lehúzatta a faredőnyöket. Jézus hátat fordított az egész társaságnak. Elhúzódott a magas hóban, mint aki nem akar se látni, se hallani ilyesmit; úgy gondolta, neki nem Illik ott lenni, ahol valami halál esik. mert ő a halál legnagyobb ellensége, ő az örök kévalőság. A bábu most magasba lendült. Míg ez történt, sokan a félelemtől előreosontak; vacogtak attól, hogy tavasszal majd számon kérik, ki volt ott az akasztásnál, s kemény szavak kíséretében kikapják a könyvüket. Másoknak farsangi já ték volt, amiért nem is szabad a gondnok úrnak nagyon haragudni, mert mit tegyen az éhes ember? Üljön egész télen át és búsuljon? Most legalább nevet egy kicsit az urak kárára: nem lesz ebből semmi baj. Csak Tír és Angelov tudják igazában, hogy mit tesznek, ök is játékosok voltak azért, de mégis számítottak rá, hogy ez majd belekerül valamelyik újságba, valami író szépen kiszínezi ezt, s kijönnek a missziós hölgyek, és legalább leves és főzelék lesz néhány hétig. De most kinyílik a gondnok-lakás ajtaja: egy öreg bejáróné jelent meg; kezében prakker volt, s a düh nem engedte, hogy beszéljen. Csak csapkodta a levegőt, szeméből peregtek a könnyek. A tüotetők köréje tódultak, s nevetve félretolták az ajtóból. A belső szobában már hajnal óta fulladozva hánykolódott a gondnok. A felesége fölindultán megint a széles legyezőt kapta elő, s lihegve hajtotta a beteg tátogó szája felé a levegőt. A legyező hajlott, bókolt, de a gondnokné karjai csakhamar fájni kezdtek: lehunyt szemmel, lihegve abbahagyta. Most koppanva fölnyílt az ajtó, csoszogás verődött be, s a betegszobába elsőnek lépett be a halál. Aztán a nyílt ajtón át szelíden Jézus közelített, mögötte angyalok áradata, s utána kíváncsian a többiek. A gondnokné fölismerte őket, a legyező után kapott és fölsikoltött: — Legyezzétek, legyezzétek, mert megfullad! Valóban: a gondnok arcát eltakarta a maskarák elől, alig lihegett már. S a lányok angyalszárnyakat kezdtek törni; két hóhér már a pallosát lengette zúgva. Mindannyian legyeztek megrettenve: Izzadt a pokol és a menny a kicsiny szobában; az angyalok szeme fájt, Jézus szédült, a halál lihegett. A halálra Ijedt gondnok dermedten feküdt az ágya mélyén, s csak zümmögőn hallotta az angyalok pihegő biztatását: Ne féljen, gondnok úr! Mikor félve kinyitotta a szemét: felesége kibomlott haját, a körülötte suhogó furcsa legyezőket s a jövevények kipirult, álomszerű arcát látta meg. Vacogva intette nekik: elég már. Erre az angyalok fele az ablakhoz tódult, a többiek köréje gyűltek és mosolyogtak rá. Jézus leült az ágyára, fáradtan. — Tessék megbocsátani, de farsang van, gondnok úr, — mondta távol maradva az ágytól a hosszú Sztahora, a halál maskaráját oldozgatva magáról. — Kicsit tüntettünk, gondnok úr, de nem tudtuk, hogy ilyen rosszul tetszik lenni — szólalt meg Jézus. — Majd meggyógyul — így beszélnek hozzá az angyalok. A gondnok komolyan vizsgálgatta őket. Hol közeledtek feléje, egy-egy tört angyalszárnyat emelve föl a padlóról, hol távolodva elvesztek az ajtó mögött. Most Jézus búcsúzott tőle hajlongva. A gondnok megfogta a kezét és fölsőhajtott. S a megtépázott csoport aláereszkedett a kihalt bányán: elöl a puha hóban halkan haladtak az angyalok; a vérvörös hóhérok közé elkeveredtek a boszorkák, s a fáradt, éhes alakok vlsszaszálingőztak a hideg, kihűlt munkásházakba.
