A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-18 / 7. szám

meg is házasodtunk Aziz Nesin náljunk magunknak tengernyi ki­adást, hogy másokat szórakoztas­sunk? Termet bérelni... Zenekart is műszál... Meg étel-ital. MinekI Egy csomó embert szórakoztatni. Ráadásul senki sem elégedett, mindenki pietykázik... Gyere, vi­selkedjünk okos emberhez méltó­an. A rokonságot hívjuk meg és a közeli barátokat... Otthon tart­juk a lakodalmat. Allahra mon­dom, jobb lesz .. . — Tehát ragyogó ötletnek tar­tod. Te vagy a legokosabb lány a földkerekségen. Mondjak vala­mit? Miért kellene több száz lírát kiadnunk az esküvői ruhára? Egész életedben úgyis csak egy­szer veheted fel. Azon a pénzen inkább berendezzük a házunkat. — Hogy vág az eszedI Igent Ahogy mondod! Leghelyesebb, ha elállunk a lakodalomtól. Bérelünk egy szép lakást, berendezzük, ki­csinosítjuk. Ruhákat veszek ne­ked ... — NézdI Figyelj csak egy pil­lanatra. A lakások most nagyon drágák. Nem vagyunk krőzusok. Valamelyik külső kerületben bére­lünk egy kétszobás kis fészket. Sőt egyszobásatI Amúgy sincsen sok holmink. E — Hogyan? Ragaszkodsz az el­jegyzéshez? Hát persze, szívem, hogyan is lehetne eljegyzés nél­kül? Meghívjuk a rokonokat, ba­rátokat. — De várI csakt Mire való az el­jegyzés? Nem bízunk meg egymás­ban? Hivatalos szerződési Ml szükségünk van az ilyen bizonyít­­gatásra, mi egyébre? Hiszen mi anélkül is hiszünk egymásnak. Nem kell se eljegyzés, se feljegy­zés. Ahelyett inkább veszek neked egy ruhát. Természetesen a leg­szebb ruhát. A legelőkelőbb he­lyen csináltatjuk. Drága ruhát. O — Itt a gyár, szerelmem. Ilyen vastag szöveteket most nem lehet hordani. Nézd ezeket az anyago­kat, milyen szépek! Mennyi szín! Virágosak ... Ebből a kartonból veszünk négy métert. Miért ad nánk pénzt varrónőre? Magad is megvarrod, és kész. ■ Nem sok a négy méter? Nagyon meleg nyár van! Rövid ujjú le­gyen, nyitott nyakkal. A szoknya is rövid. Másfél méter elég lesz. — Kartonruha? Az sem keilt Megéheztél? Na várjál, mindjárt veszek egy szendvicset. Meg rá­gógumit is. — Gyere, hadd csókoljalak megI Cip, cup, clp, cup, cuuup... ooht — Látod szerelmem, ennyi az egész! Megházasodtunk. Nem is olyan nehéz dolog ez! m — Te vagy a legmulyább kis­lány a világon. Ha nem lennél ilyen pupák, nem házasodsz össze velem. No lám! Hogyan? Nem hi­szed? Allah a tanúm, hogy háza­sok vagyunk! kacsa- és tibaszárnyakat kaptak. Aztán meg­jött egy Angelov nevű kékfestő-legény, akit Tír Jézusnak szánt. Szőke volt csakugyan, aki éppen Tusák bácsinak magyarázta: — Csak a halotti éneket húzni, lassan, szépen, panaszo­san ... — Az öregen óriási harmonika lógott, s most 'elkezdte mozgatni. Künn sápadt fény jelentkezett az égen; a hV zak ébredtek a virrasztásból: az árnyékok át­­tetszőbbé váltak, a csillagok egymás után hal­ványodtak le. De a Hold sarlója fél-görbe, köd­be takart ezüstdarabként még látszott... a Nap már éledt, s mint egy messzi, óriási lámpás tette világosabbá a világot. A panaszos gyászdal nyújtott szavára kilé­pett a menet. Egy kordén fekete koporsó fe­küdt: a jobb oldalán az állt: A gyári ... a má­sik oldalán: gondnok úr ... Két csúf pofa a bi­tót cipelte, s mögöttük kis és nagy halálok, pallosos hóhérok, s hátul a vezérkar: Tír, a fő­hóhér, Sztahora, a főhalál és Jézus, tőviskoszo­­rúval a fején. Mögöttük három angyal lépdelt. Aztán innen is, onnan Is anyák és férfiak csatlakoztak hozzájuk: a gyerekek sírva fakad­tak; a férfiak levett kalappal haladtak utánuk. Az elnyújtott halotti nóta beszállta a gyárat — néhány öregasszony reszketeg hangon énekel­te. Most' megerősült a harmonikaszó, most föl­sírt az asszonyok s férfiak gyászos hangja — A bitót letették a földre, szemben a gondnok­lakás ablakaival... négy hatalmas szöggel be­leverték a fagyott földbe ... két boszorka ki­vette a koporsóból a bábuhullát, s a hóhérok a bitó alá cipelték. Most a kis halálok megdön­gették a gondnoklakás ablakait: a függönyök szétfutottak, s az egyik ablaknál megjelent a beteg gondnok Ijedt arcú felesége. — Ne éheztessen bennünket az urad! —- kezd­ték a kiabálást. — Ha jó nektek enni, mi sem vagyunk álla­tok! — Munkások vagyunk, munkát akarunk! — Falaztassa ki velünk a kemencéket! — kia­bálta a hóhér, aki kőműves volt — A vaskaput miért nem csináltatod meg? Miért vagy nyavalyás? — a lakatos hangja volt. Valamelyik boszorka fölkiáltott: — Én nem mosok többet nálatokl Tír csöndet intett, s a bábu nyakába akasz­tott egy táblát: „Itt nyugszik a gondnok“ — ez volt rápingálva. Most kinyílt az ablak, s kihajolt rajta a gond­nok felesége, s kimerült hangon azt kiáltotta: — Ki lesztek vágva valamennyien! — sza­vait kísérő lélegzése, mint a füst, röpült elő a szájából s idegesen reszkető orrlyukából. — Bánja a szamár — feleselt,oda neki egy apró testű halálfő —, többet akkor se éhezhe­tünk. — Majd ki fogják dobni az uradat a teme­tőbe! — csengett valamelyik lány hangja. Többen, seprőnyélt tartó vénasszonyok, egé­szen meglapult csendben voltak. Bámulták a kiáltozókat, mintha nem Is igen akarnák hin­ni, hogy szabad ilyesmiket odakurjantani a gondnoknénak. Arra gondoltak, hogy nyilván azért merik az emberek, mert úgy néznek ki, mintha az égből vagy a pokolból valók lenné­nek; tessék, amott maga Jézus kiáltoz valamit mérgesen. S a pityergős Bárkis Máriát mi is bírta arra, hogy azt sivítsa: — Éljen! — mint az a két széles angyalszárny, amit meg-megrá zott a fújdogáló szél. — No, húzzátok föl! — parancsolta Tír. De most mintha veszekedés támadt volna: a hóhérok már emelni akarták a bábut, s a hosz- 6zú, halálos Sztahora is kiáltotta: — Podgy szem! podgy szem!... — de az angyalok még védték a tíz körmükkel a gondnok bábuját, és össze vissza sikongattak kegyelemért Jézus felé. A gondnok felesége elképedve becsapta az ablakot, s lehúzatta a faredőnyöket. Jézus hátat fordított az egész társaságnak. Elhúzódott a magas hóban, mint aki nem akar se látni, se hallani ilyesmit; úgy gondolta, ne­ki nem Illik ott lenni, ahol valami halál esik. mert ő a halál legnagyobb ellensége, ő az örök kévalőság. A bábu most magasba lendült. Míg ez történt, sokan a félelemtől előreosontak; vacogtak attól, hogy tavasszal majd számon kérik, ki volt ott az akasztásnál, s kemény szavak kíséretében kikapják a könyvüket. Másoknak farsangi já ték volt, amiért nem is szabad a gondnok úr­nak nagyon haragudni, mert mit tegyen az éhes ember? Üljön egész télen át és búsuljon? Most legalább nevet egy kicsit az urak kárára: nem lesz ebből semmi baj. Csak Tír és Angelov tudják igazában, hogy mit tesznek, ök is játékosok voltak azért, de mégis számítottak rá, hogy ez majd belekerül valamelyik újságba, valami író szépen kiszínezi ezt, s kijönnek a missziós hölgyek, és legalább leves és főzelék lesz néhány hétig. De most kinyílik a gondnok-lakás ajtaja: egy öreg bejáróné jelent meg; kezében prakker volt, s a düh nem engedte, hogy beszéljen. Csak csapkodta a levegőt, szeméből peregtek a könnyek. A tüotetők köréje tódultak, s nevetve félretolták az ajtóból. A belső szobában már hajnal óta fulladozva hánykolódott a gondnok. A felesége fölindultán megint a széles le­gyezőt kapta elő, s lihegve hajtotta a beteg tátogó szája felé a levegőt. A legyező hajlott, bókolt, de a gondnokné karjai csakhamar fájni kezdtek: lehunyt szem­mel, lihegve abbahagyta. Most koppanva fölnyílt az ajtó, csoszogás verődött be, s a betegszobába elsőnek lépett be a halál. Aztán a nyílt ajtón át szelíden Jézus közelí­tett, mögötte angyalok áradata, s utána kíván­csian a többiek. A gondnokné fölismerte őket, a legyező után kapott és fölsikoltött: — Legyezzétek, legyez­zétek, mert megfullad! Valóban: a gondnok arcát eltakarta a mas­karák elől, alig lihegett már. S a lányok angyalszárnyakat kezdtek törni; két hóhér már a pallosát lengette zúgva. Mind­annyian legyeztek megrettenve: Izzadt a po­kol és a menny a kicsiny szobában; az angya­lok szeme fájt, Jézus szédült, a halál lihegett. A halálra Ijedt gondnok dermedten feküdt az ágya mélyén, s csak zümmögőn hallotta az angyalok pihegő biztatását: Ne féljen, gondnok úr! Mikor félve kinyitotta a szemét: felesége ki­bomlott haját, a körülötte suhogó furcsa legye­zőket s a jövevények kipirult, álomszerű arcát látta meg. Vacogva intette nekik: elég már. Erre az angyalok fele az ablakhoz tódult, a többiek köréje gyűltek és mosolyogtak rá. Jé­zus leült az ágyára, fáradtan. — Tessék megbocsátani, de farsang van, gondnok úr, — mondta távol maradva az ágytól a hosszú Sztahora, a halál maskaráját oldoz­­gatva magáról. — Kicsit tüntettünk, gondnok úr, de nem tudtuk, hogy ilyen rosszul tetszik lenni — szó­lalt meg Jézus. — Majd meggyógyul — így beszélnek hozzá az angyalok. A gondnok komolyan vizsgálgatta őket. Hol közeledtek feléje, egy-egy tört angyalszárnyat emelve föl a padlóról, hol távolodva elvesztek az ajtó mögött. Most Jézus búcsúzott tőle hajlongva. A gond­nok megfogta a kezét és fölsőhajtott. S a megtépázott csoport aláereszkedett a ki­halt bányán: elöl a puha hóban halkan halad­tak az angyalok; a vérvörös hóhérok közé el­keveredtek a boszorkák, s a fáradt, éhes alakok vlsszaszálingőztak a hideg, kihűlt munkáshá­zakba.

Next

/
Oldalképek
Tartalom