A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-18 / 7. szám
Oj korszak kezdetén.. W. Shakespeare Romeo és Júlia című tragédiájának komáromi bemutatója Tizenöt éve annak, hogy a felszabadulást követően Thálla hazai színpadán először ünnepelhettük a magyar szót; s most, a századik bemutató után elmondhatjuk: bár a megtett utat a művészi siker és sikertelenség egyaránt jellemezte, ennek ellenére tizenöt év munkája csak a színház becsületére válhat. Jóformán a semmiből alakult, jobbára műkedvelőkből, akiknek igaz vágya és nagy-nagy elhatározása volt színházat csinálni, kultúrát terjeszteni. A kezdeti lelkesedésnek száz és száz kerékkötője, „objektív nehézsége“ sem akadályozhatta meg, hogy a színház a szocialista kultúra szószéke, a hazai magyar kultúra és szellemiség egyik fáklyahordozója legyen ... Sajnálattal kell azonban arra gondolnunk, hogy ez a tizenöt éves színház mind a mai napig hajlék nélkül, fedél nélkül van, s csupán megtűrt albérlője a komáromi Szakszervezetek Házának. Ügy véljük, az ünneplésen és az elhangzott dicsérő szavakon túl tenni kell valamit annak érdekében is, hogy ez az áldatlan helyzet végre megoldódjék. A színház tizenöt évét nézve azt kell mondanunk, Urbán Ernő Tűzkeresztség-ével estek át először a közönséggel való találkozás tűzkeresztségén. Azóta közel négyezer előadás, s tíz- és százezer kilométerek jelzik az együttes útját; s a művészi siker, a tizenöt éves ünneplés olyan előzményei, mint A tanítónő, Ének a romok felett, Marion Lescaut, Egerek és emberek stb., melyeknek közönségsikere egyben a színház előmenetelét is jelentette. Ennek a folyamatnak méltó betetőzése volt a W. Shakespeare halhatatlan, hőslelkö szerelmespárját, a Romeo és Júlia tragédiáját bemutató mostani előadás, mely a sikeren, az őszinte ünneplésen túl egyben a férfikor kezdetét is jelenti a színház számára. Az előadást látva önkéntelenül is arra gondoltunk: ezután a bemutató után teljességgel képtelenség a régi „bűnökbe“ esni, vagy különböző objektív nehézségek miatt egy pillanatig is elnézőnek, megértőnek lenni. Ha ez az előadás korszak-határnak tekintendő, úgy elsősorban azért, mert átütő művészi sikerrel, erőteljesen bizonyította azt a tudást és tehetséget, melyet az együttes képvisel. S egyben igazolta azt is, nemcsak a könnyebb ellenállás vonalán, de az igényesebb utat járva is képes a színház az átütő művészi siker elérésére, a közönség pedig, ez a százfejü Caesar ennek őszinte tudatosítására. A Romeo és Júlia, a nagy színpadköltő szerelmespárjának tragédiája, örökbecsű története, akiket a szülők vak gyűlölete és ostobasága kerget a halálba — közismert. A minden megpróbáltatáson győzni tudó szerelem csodálatos-szomorú diadalának lényegét az előhang így jellemzi: Thirring Viola és Gálán Géza „Két nagy család élt a szép Veronába, Ez lesz a szín, utunk idevezet. Vak gyűlölettel harcoltak hiába, S polgárvér fertezett polgárkezet. Vad ágyékukbúl két baljós szerelmes Rossz csillagok világán fakadott, És a szülők, hogy gyermekük is elvesz, Elföldelik az ősi haragot. Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan, Szülők tusáját, mely sosem apad, Csak amikor már sarjuk föld alatt van: Ezt mondja el a kétórás darab. Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz, És ami csonka, itten az egész lesz“. (Kosztolányi Dezső fordítása) A forró siker, mely a bemutatót kísérte, teljes mértékben megérdemelt. S itt elsősorban B e k e Sándornak — a budapesti Színművészeti Főiskola végzős növendékének — rendezői munkáját kell kiemelni. Mindenekelőtt sajátos színpad-látását, a cselekményesség és ötletesség iránti fogékonyságát dicsérhetjük, mely a darab egészét jellemzi. Elismeréssel kell szólnunk arról is, volt kellő bátorsága ahhoz, hogy a megszokott rendezői felfogáson, gyakorlaton túllépjen, s a Romeo és Júlia fiatalos és korszerű értelmezésében kiválót nyújtson. A példákon és a példaképeken túllépés bátorsága, s az ennek nyomába lépő siker biztatás is egyben Beke Sándor további tevékenységét illetően. Nagy érdeme van abban is, hogy a művészkollektívát a maximális teljesítmény elérésére képessé tette, s a főbb szerepekben a kiugró egyéni alakításokat beérlelte. Ez a siker — kellő szerénységgel párosulva — alapja lehet a színház és a hazai magyar színházkultúra javát szolgáló további tevékenységének. Őszintén kívánjuk, hogy ez valóban így is legyen. Kritikai megjegyzésként — a rendezést illetően — az első jelenet harsányabbra fogott színeit, s azt említenénk, hogy az előadás második felében lelassul a tempó, s ez helyenként vontatottá teszi az előadást. Itt talán a szöveghúzás segített volna. Ez egyébként az egymást követő temetői jelenetek előnyére is vált volna. Vagyis az emocionális hatás fokozása helyett a tömörítés, az események jelzése többet mondott volna. A közel négyórás előadás ennek ellenére — élményt jelentett. A színészi teljesítmények közül Thirring Viola Júliája gyengéden, sok színnel és árnyalattal megformált alakítás volt. A szerelem tisztaságát üde és bájos felfogásban s megragadó érzelmi intenzitással érzékeltette. Romeo szerepében Gálán Gézát láthattuk, aki Júlia méltó partnere volt. Az erkély-jelenet sokmozgásos túlzásait (s helyenként a költőiség mértéktartó tolmácsolását) leszámítva — egyenletes, jó teljesítményt nyújtott. Ez az alakítása egyébként arról is meggyőzött bennünket, hogy Gálán Gézában az igazi jellemszínész készülődik, s egyre nemesebbé formálódik. Kiugró teljesítményként könyvelhetjük el Palotás Gabi dajka-alakítását, valamint Gyurkovics Mihály Lőrinc barátját. Mindketten túlléptek szerepfelfogásuk eddigi keretein, s nemesveretű, átgondolt alakítással gazdagították színészi profiljukat. Első nagy szerepében (Escalus, Verona hercege) Takács Emődöt láthattuk, jó helytállással, a jövőre vonatkozó biztatással. Dráfi Mátyás, Csendiss László, Király Dezső, Turner Zsigmond, Lengyel Hona és Udvardi Anna a tőlük megszokott kiegyensúlyozott, jó teljesítményt nyújtották. A darab népes szereplőgárdájának mindegyike tehetsége legjavát adta, s ezért a dicséret mindannyiuknak kijár. Platzner Tibor színpadképe — a hatalmas márványtömböket jelképező téglatestek — a mássá formálás több funkciójú felételeit szem előtt tartva egyszerűségében is hatásos volt. A kosztümökkel kapcsolatban elmondhatjuk: ha igaz, hogy a jelmeztervező igazi vizsgáját a klasszikus jelmezek jelentik, úgy Nagy Eszter (ez a második szereplése az új munkakörben) korhű, színpompás és ízléses jelmezeivel sikeresen vizsgázott. Talán nem túlzunk, ha az előadással kapcsolatban azt mondjuk: míg az indulás első kirobbanó sikerében (Urbán: Tűzkeresztség) ott volt a jogfosztottság megalázó évei után a polgárjogaiba visszahelyezett, hivatásos színpadon kimondott anyanyelv íze és zamata is, addig a siker mostani mércéjeként az igényességet és már a hasonlítást is elbíró rendezést és színészi alakítást helyezhetjük a mérleg serpenyőjébe. Végezetül még annyit: ismételten megcsodáltuk Shakespeare-nek, a költészet mágikus művészének egész világot felölelő teljességigényét, az érzések, indulatok és ösztönök drámai totalitását, tudatosítva az igazságot: nincs még egy alakja a világirodalomnak, aki évszázadok múltán is annyira élő és ható volna, mint ő. Ugyanakkor őszinte örömünkre szolgált, hogy a férfikorába lépő színház felnőtt a drámai totalitás színpadi megjelenítéséhez, s megérdemelt művészi sikerrel hódította meg a közönséget. Ez a siker rendkívül hatásos belépő a színház eljövendő évtizedeihez. FONOD ZOLTÁN
