A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-04 / 5. szám
EGRI VIKTOR MADÁCH Három nagy sikernek mondható Madách Imre Mózesének bemutatója a Nemzeti Színházban. Az első Keresztury Dezsőt illeti, aki két esztendővel ezelőtt a veszprémi Petőfi Színház megbízásából „restaurálta“, a mai színpad igényeinek megfelelően új köntösbe öltöztette Madách drámáját. Az akadémiai bírálótól egykor dramatizált éposznak nevezett mü, amelyben Madách a magyar történelmi dráma felnevelésének ügyét szolgáló pályázat feltételeinek akart eleget tenni, és a zsidó nép egyiptomi rabsága megszűnésének és nemzetté kovácsolódásának ügyét beszéli el öt folvonásban, mindmáig a Tragédia mellett mostoha sorsra volt ítélve. Négy évtizeddel ezelőtt — akkori bemutatója alkalmából — a mindenkor kitűnő ítéletű Schöpflin Aladár is tévedett, amikor azt írta, hogy a Mózes „inkább csak irodalomtörténeti ereklye, amelyet jó, hagy megismertünk, de semmi különösebb eredményt nem várhatunk előadásától“. Szerinte Madách Mózese nem dokumentuma a magyar dráma fejlődésének, mert a „színvonalán már keletkezése pillanatában túl voltunk drámai jellemrajz, vonalvezetés és technika dolgában“. A jeles esztéta elismeri ugyan, hogy Madách koncepciójában van nagyvonalúság, és bizonyos zord erőt lát abban, hogy egy nemzetnek Istentől nyert rendeltetését be kell töltenie a kényszer erejénél fogva, az egyének, egész nemzedékek pusztulása érán is, de nem tud szolidaritást érezni a darabbal és hősével, és nem tartja rokonszenvesnek azt a Mózest, aki kész kardélre hányatni népe kilenctized részét, hogy a megmaradt egytizeddel eljuthasson az ígéret földjére. Talán a veszett háborúnak, a magyar proletárforradalom bukásának emléke homályosította el Schöpflin szemét, hogy nem érezte meg a dráma mindenkori aktualitását, s hogy — Keresztury Dezső szavaival élve — közösség és Boldizsár Iván „Túlélők“ színmüve a Katona józsej Színházban. Selmeczi Géza: Öze Lajos, Gizella: Béres Ilona. MÓZESE vezéregyéniség, jövő és hagyomány, szabadság és áldozat, törvény és önös én, eszme és tulajdon, erőszakos elnyomás és önként vállalt fegyelem viszonyáról beszél a mű felemelő és megrendítő képekben, melyek egy „szenvedélyes, sugallatos nagy lélek Iá-, vaömlésétől“ forrőak. Ahogy Arany nem költötte át a Tragédiát, Keresztury sem vállalkozott a Mózes kiegészítésére vagy újraköltésére, csupán restaurálására. „Nyelvét abban a szellemben akartam élővé tenni, írja, amelyben Arany a Tragédiát, bár Aranynál természetesen tovább kellett lépnem. De megtartottam a mü archaizmusának és pátoszának minden nemes elemét. Rövidítettem is: mindig csak ott, ahol a helyzet, a dikció drámaisága és a szerkezet értelmessége ezt megkívánta. Egyes mozzanatokat, főként a színpadi érthetőség érdekében, erősebb hangsúllyal láttam el... Mindebben Madách szellemét kívántam szolgálni.“ A második érdem Marton Endréé, aki már Vörösmarthy Czillei és a Hunyadiak című szomorújátékának nagysikerű rendezésével bebizonyította páratlan rátermettségét, s ezúttal nagykultúrájú elképzeléseivel nemcsak gyönyörködtető látványosságot teremtett Varga Mátyás kitűnő megoldású, megkapóan színes és hatásos színpadán, de a forrón lüktető jelenetek egész során sodró erővel érzékeltette a dráma eszmei mondanivalójának napjainkig érő tanulságait, s ezzel a leghívebben adózott Madách halhatatlan szellemének. A harmadik nagy siker: Sinkovits Imre megrendítően nagy alakítása. Mózesét a kritika páratlanul nagy színházi teljesítménynek tartja. Nekem a magyar színjátszás történetében is páratlan alakításában legjobban hallatlanul árnyalt beszédtechnikája tetszett. Sinkovits Mózese jelenetről jelenetre nő, Indulatos kitöréseiben és fájdalmas hallgatásában egyformán lenyűgöző, vezető és nevelő egy személyben, és ezt elsősorban minden pátoszt, romantikus hanghordozást kerülő beszédművészetével érzékelteti. Az ő számára, a magyar színész számára a mű allegorikus értelmezésén túl a madáchi gyönyörű nyelvezet a fontos, amely — ahogy a műsorfüzetben megjelentetett kis tanulmányában írja — lehetővé teheti, hogy napjaink boruló és sivár köznyelve új erőre kaphasson. Külön öröm számunkra ez a gondosan restaurált és immár bizonyára maradandón életre ébresztett Mózes, amelyet a Tragédia halhatatlan költője a sztregovai kúriájában fejezett be 1861 novemberében. Boldizsár Iván, a kitűnő esztéta és publicista első színpadi műve, a Túlélők, amelyet a Katona József Színház mutatott be, valójában nem mondható drámának, csupán jószándékú, de sikertelen kísérletnek. A színmű Váradi Imre jelenet Madách Mózeséből. ügyvéd lelkiismereti önvizsgálódásáról szól egy volt munkásszázád parancsnokának bírósági tárgyalása kapcsán. Váradi lepergeti magában negyvennégy telének tragikus eseményeit; barátját, Selmeczi Géza írót akarta kiszöktetni a munkatáborból, ám terve az író ellenállásán megtörik. Selmeczi elpusztul és az életben maradt Váradi a főtárgyalás ideje alatt arra a kérdésre keres feleletet, vajon megmenthette volna-e barátját erőszakkal, akarata ellenére? Boldizsár Iván sajnos — néhány erős drámai töltésű jelenet kivételével — csak mesterkélt helyzeteket teremt a színpadon, és bár Selm'eczi alakjában a polgári világ elpusztított író-humanista típusainak vonásait — a kritika Szerb Antalra, Halász Gáborra céloz — rajzolta fel, az érdekes anyagból nem formál igazi drámát; talán azért nem, mert Selmeczi egyéni sorsa nem villantja fel egy nagy közösség halálos veszedelmét. Bármennyire dicsérhető Boldizsár igényes nyelvezete, gondosan kiművelt, képgazdag magyarsága, és Egri István mélyen átgondolt rendezői munkája —olykor úgy érezzük, hogy a maga sorsát éli át és játszatja el a színpadon művészeivel, kivált az írót kitűnően alakító Öze Laojssal, hideg marad az a fény, amellyel Boldizsár át akarja világítani a felelősség kérdését. Teljes s.iker, telitalálat Mesterházi Lajos Férfikor című drámája, amelyet az író Kazán István tanácsára legsikerültebb regénye alapján írt meg a József Attila Színház számára. A drámában az író perel a politikussal pontossabban: két egykor egyforma eséllyel és egyforma tehetséggel elinduló szobrász párbajáról van szó; közülük az egyikből Kossuth-díjas művész, a másikból mindennapos ügyek megoldásával birkózó politikus lett. Harminc esztendő magyar történetének színpadi illusztrációja, a dráma, akár a Pesti embereké, de magasabb hőfokon, jóval igényesebb művészi színvonalon, hitelesebben, igazabban is. „Ma délelőtt a parlamentben egyre csak az járt az eszemben: neked is az asztal innenső felén lett volna a helyed. Ahol kapják a Kossuth-díjat — és nem ahol adják ... Hiszen te voltál közöttünk a tehetségesebb ... Dehát mit csináljunk?*Te elpolitizáltad az életedet“, — mondja a kitüntetett Béla Sándornak, g kommunista forradalmárnak. Ezzel a vitával indul a darab amelyben felelevenedik a két bárét múltja, Béla karrierbe ívelő sorsa és Sándor hányatott forradalmár életének vázlata. Kinek van igaza, kinek az élete értékesebb? Az önmagát kiteljesítő művészé-e vagy a köznapok fárasztó gondjait vállaló politikusé, aki olykor lázongó keserűséggel tekint vissza a megtett életútra, de megbékélő öntudattal is, mert valakinek lennie kell, aki ezt az apró, hasznos munkát elvégezi. A tisztesség elve a domináló. „Különös érv —- hangoztatja az író —, hiszen aki szemben áll, akt felelősségre vonja, az sem tisztességtelen. Sőt, az is a tisztesség nevében szól. Egyik is, másik is ezt a nevet adja magyarázatul a maga élete mérlegének: hogy tette, amit tennie kellett, meggyőződése és tudása szerint." Vitadarabról van szó, ám ebben a vitában a drámai feszültség egy pillanatig sem csökken, annak ellenére, hogy inkább a sorsfordulatok magyarázatáról és illusztrálásáról beszél a darab, mint a két férfikorba érő barát drámai összecsapásáról. A felvázolt három évtizedben van elég izzó anyag, tragikus esemény, amelynek szólamokat kerülő felvetése pótolja a hiányzó személyi bonyodalmakat. A József Attila Színház előadása nagyvonalúan kitűnő. Kazán István rendezői munkája minden dicséretet megérdemel. Mádi Szabó Gábor meghitt belsőséggel ad életet az öregedő forradalmárnak; fiatalságát, múltját megrendítő tragikus szépséggel alakítja a szerepről szerepre fejlődő Koncz Gábor. Remekel egy emberséges rendőrkapitány szerepében Rádady Imre, s a női szereplők, Almási Éva, Tóth judit, Sólyom Ildikó és Örkényi Éva is megérdemelten részesei a sikernek. Az évad első, kisebbik felének mérlege az új magyar darabok dolgában Mesterházi Lajos kitűnő színművével igen biztatóan zárult. 14 T Budapesti színházi levél
