A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-23 / 30. szám
— Majd elintézem. Mindent el lehet intézni... Csak mielőbb indulhatnánk. Ha sokáig gatyázik af százados a nyíltparanccsal, ki sem csúszhatunk, akkor aztán sz.. ban vagyunk. Meglátod, hamarosan körülzárnak! — Kicsúszunk ... Megvárnak minket — tette még hozzá nevetve Karcsi. — 'Estére bemész a városba? — Be. Jelentenem kell az elvtársaknak, hogy elhagyom Pestet. — Elhagyjukl — nyomta meg a szót Karcsi. Majd elvigyorodott. — Szóval estére ismét „kimulatod“ magad? — Szokás szerint... — mondta maga elé a ti' zedes, befejezve az ebédet. Rágyújtott, nagyot szippantott a cigarettából. — Szokás szerint, jól kimulatom magam, Karcsi... — Magaddal vihetnél. — Jobb, ha egyedül megyek. — Hátha történik veled valami? — Nem történhet semmi. — Ahogy gondolod ... — mondta Karcsi nagyon elkomolyodva. — Tudod, hogy mennyire féltelek? ... — Köszönöm, pajtás! A negyedik emeleti szűk padlásszobában vágni lehetett a füstöt. A villanyégő meg-megpislogott, mintha minden pillanatban ki akarna aludni. Az asztal mellett zömök, feketeképű férfi ült szemben a tizedessel. Két könyöke az asztal lapját szúrta, két tenyerén nyugodott az álla1, szája sarkában cigaretta füstölgött. — Ez nagyszerű ... nagyszerű . .. ismételgette elgondolkozva. — Babos elvtársnak és Lázár elvtársnőnek sürgősen Dorogra kell jutniok a sokszorosítóval s a többi anyaggal. Itt felszeditek őket, ott meg lerakjátok, ennyi az egész. Vállalod? — Természetesen. — Gyújts rá! — kínálta a tizedes cigaretta val. — És még volna itt egy dolog ... Juditnak egy zsidó barátnője a gettóban van. Megígérte neki, hogy kihozza. Eddig rendben volna a dolog, de mit kezdjek itt vele? Hová helyez zent? Egyetlen ismerőse sincs, ahol biztonság ban lehetne. Egyedül nem tud kijutni vidék re... Kihozni ki tudjuk, elhelyezni azonban nem győzünk mindenkit... Esetleg, ha te vál lalnád, hogy hazaviszed, vagy legalábbis, hogy valahol vidéken letennéd... Tudod, kint mégis csak más a helyzet: élelem is jobban akad meg rejtekhely is ... Mit gondolsz? A tizedes sokáig gondolkozott. — Őszinte leszek, Széles elvtárs ... Nagyon rossz emlékek fűznek a zsidókhoz. Olyan em lékek, amelyeket nem tudok sohasem elfelejte ni. Szánalomra méltóak, embertelenül bánnak velük, igaz. Az is igaz, hogy az emberiség szégyenfoltja marad mindaz, amit most csinálnak velük, de mégis... Inkább gyűlölöm őket, mintsem szánnám. Itt belül nem tudom őket hová tenni, nem tehetek róla. — Szóval? — Mit tudom én ... — Egy ember már nem sokat számít. Elbukni vele is el lehet, meg kicsúszni is sikerülhet. Nos? — Egye a fene — mondta a tizedes. — Elvisszük. Majd csak lesz valahogy. — És mikor indultok? — Mihelyt kézhez kapjuk a nyílt parancsot. Talán holnap vagy holnapután hajnalban. — Rendben van — mondta a zömök férfi s a szája sarkában füstölgő cigarettáról újabbra gyújtott. — A két nőt itt veszitek fel, Babos elvtársat meg a budai oldalon. Majd Judit meg mondja pontosan, hogy hol. S még valamit. Visszajössz még Pestre? — Nem tudom ... Annyi minden történhet... Egy óra is sok változást hozhat. Ha csak egy mód lesz rá, otthon maradok. Elvégre otthon is kezdhet valamit az ember ... — Igen . .. rendben van ... Nem akarom az ördögöt a falra festeni, mégis megemlítem: ha netán valami történne ... hallgatsz! Semmiről se tudsz! — Bízhatsz bennem — mondta a tizedes, majd kezet ráztak és elment. Tapogatózva óva kodott lefelé a sötét lépcsőházban, ahol meghatározhatatlan bűz terjengett. Éjfél is elmúlt, mikor kilépett az utcára. Ködöt szitált a komor pesti éjszaka. Megborzongott. Csend és sötét volt. Mint egy nagynagy temetőben. Csak néhol szórt sötétkék fényt egy-egy ernyővel védett villanyégő. A magasban repülőgép zümmögött. Valahon nan a város pereméről fénykévék nyilaltak a sötét égboltra. Mint óriási ujjak tapogatták végig a város légterét. Később felugatott néhány légelhárító ágyú, aztán csend lett... Közben járőrrel találkozott. Szemébe vágódott a zseblámpa fénye, s rekedt hang kér dezte: — Rendben a papírjaid, tizedes? — Rendben. — mondta. Zubbonyzsebébe nyúlt, hogy elővegye, de a járőrparancsnok intett, hogy mehet. Váratlan hirtelenséggel megszólaltak a szi rénák. Félelmetes vijjogásuk beletépett az idegeibe. Arra sem volt ideje, hogy óvóhely után nézzen: zuhogtak lefelé a bombák. Remegett, mozgott a föld, mintha1 rettenetes áramlat rázta volna. Valósággal megbolydult körülötte a világ. Néhány bomba a közelében robbant. Úgy érezte, a légnyomás kiszorítja belőle a lelket. Kártyavárként omlottak össze a házak. Tűznyelvek lobogtak az égre, s közben nyomjelzős lövedékek hasogatták a magassá got... Érdekes módon eddig soha nem gondolt a halálra, nem félt. Most azonban másra sem tudott gondolni csak arra, hogy itt pusztul el, mint a veszett kutya. Ebből a pokolból nem menekülhet. Nagyon félt. Remegett. Izzadtság verte a homlokát. Védettebb helyre akart kúszni, de nem mert elmozdulni a helyéről. Űjabb és újabb bombák robbantak. A légnyomás valósággal a földhöz lapította, mint a palacsintát. Zúgott a feje, a hóna alatt is elindult egy vékony csermely. Hirtelen azt hitte, megsebesült, s a vére csorog. De megnyugodott, mert sem gyengeséget, sem fájdalmat nem érzett.. Végre alábbhagyott a fülsiketítő robaj. Eltávolodtak a repülőgépek. A nagy csendességben már csak a pusztító tüzek pattogása hallat szott... Csapzottan és mészporosan tántorgott be a szobába. Bajtársai virrasztva várták. Egy ideig szótlan döbbentséggel nézték, aztán hirtelen felengedett köztük a feszültség, és hahotázni kezdtek. így adtak kifejezést az örömüknek, hogy épségben viszontlátták kevencüket. Ezer kérdéssel ostromolták. A tizedes azonban nem a bombázásról beszélt. — Egy édes kis fekete cica dorombolt az ölemben egész idő alatt. Olyan konyakkal itatott, hogy még a kislábujjam is remegett tőle... Nevettek. Neki azonban nem volt kedve a nevetéshez. Fáradtan végigdűlt a szalmazsákon. — Alaposan kikészített az a fekete cicuska! — ugratták a bajtársai egy ideig, aztán abbahagyták. Csak Karcsi húzódott egészen közel hozzá és a fülébe súgta, hogy kereste a százados úr, azt mondta, hogy holnap okvetlenül menjen fel hozzá. Ezek szerint holnapután, azaz december huszonnegyedikén hajnalban útrakelhetnek: hazafelé ... ■ Kemény hidegre fordult az idő. Csonttá fagyott a latyak és a sár. Délelőtt néhány percre ugyan kisütött a nap, de csak fáradt, tompa fényt bírt szórni a ködfüggönyön át. Budapest alatt most már szüntelenül dörögtek a fegyverek. Felszakadt a néhány napig tartó csendesség: pokollá változott a világ. A bécsi műúton gyorsan száguldott a sebesültszállító kocsi. Az úton nagy volt a forgalom: gépkocsioszlopok, tankok dübörögtek, gyalogosok hosszú sora kígyózott. A út mentén tank- és légelhárító ütegek ásták be magukat. Minden jel arra mutatott, hogy most már végérvényesen megindult a fővárosért folyó harc. El innen minél előbb és minél messzebbre! Karcsi ügyes, szakavatott kézzel vezette a kocsit. Mellette ült a tizedes. Mögöttük a hátsó ülésen Judit ült az ismeretlen zsidólánnyal. Hátul, a szállítótérben az egyik hordágyon pokrócokba csavarva feküdt Babos. Judit néha mondott egy két szót, de a zsidólány meg se mukkant. Láthatóan reszketett a félelemtől. Kéznél voltak a kézigránátok, az ülésen a géppisztolyok, s nyitva volt a sofőr és a tizedes pisztolytáskája is. Minden eshetőségre felkészültek. A nyílt parancs ugyan bizonyos fokig még védte őket egyelőre, de csak kettejüket. — Meddig megyünk a kocsival, Karcsi? — kérdezte a tizedes, miközben cigarettát dugott a szája sarkába. Villant az öngyújtója. Hátratekintett. A zsidólányt nézte meg. Csak a két szemét látta, úgy behúzódott a bundájába. A két fekete szemében félelem ült. Rettegés és félelem. — Kérdeztem valamit, Karcsi! — Nem tudom ... Ki tudja, áll-e még az esztergomi híd? Ha át tudunk menni rajta, akkor hazáig... Én is rágyújtanék. — Tessék! — szolgálta ki őt egy égő cigarettával a tizedes. Hallgattak mindannyian. Szinte idegesítő volt már szótlanságuk. Viccel kellene elűzni a komor hangulatot, gondolta magában a tizedes és Karcsira kacsintott. — Fütyülj már egy nótát Karcsi! Majd megsiketülök ebben a nagy csendességben! — Ilyen nagy forgalomban nem áll füttyre a szám: nem szeretném kitörni a nyakamat. Legalább Esztergomig érjünk el ép bőrrel. Ott aztán legfeljebb a Dunába lökjük a kocsit, és gyalog megyünk tovább. Onnan már csukott szemmel is hazatalálunk, nem igaz? — De még mennyire, hogy haza! — Azért sajnálnám ezt az öreg masinát. Hűségesen szolgált ez minket... Emlékszel, mikor Nagyszénásnál beleragadtunk a sárba, az oroszok meg már ott dudorásztak a közelünkben?... Szegény százados úr, nem is tudom, hány színben játszott az arca! De a masina akkor sem hagyott cserben. Meglátod, most sem lesz rá panaszunk ... Akkor nekem is szorult a babszem.. bocsánat! biccentett hátra a fejével a nők felé, s nagyot húzott a cigarettájából. Kuncogott, s a tizedesre villantotta a mosolyát. — Szorult neked mindig! — ugratta a tizedes. — Beborul majd szegény menyasszonyodnak is, ha beállítasz hozzá! ... Meg neked is, ha más ölében találod őt! — Bár már ott tartanánk! — sóhajtotta Karcsi, és beindította az ablaktörlőt. Homályosodott az üveg. Gátolta a látást. Az út szélén két honvéd állt és integetett. Az egyik mintha sebesült lett volna. — Megállják? — kérdezte Karcsi. ^ — Nem kockáztathatunk most semmit. tZ
