A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-16 / 29. szám
hogy ismét otthon tehetett, a megszokott környezetben. A tizedes a szalmazsákon heverészett. — Egy bácsi keresi a tizedes urat — szólt be az ajtón a háziasszony. — Azt mondja, hogy az édesapja. Azon nyomban megjelent az öreg Galombos civilben, katonasapkában, karszalaggal, puskával a vállán. — Hát maga? — Katona vagyok én is, láthatod. Már három hete. Puskáját a sarokba támasztotta, levette a sapkáját, télikabátját ős a fia mellé ült. — Szereztem egy üveg italt, igyál! — Hogy került ide, apa? — Két zsidót hoztam Neszmélyröl Budára. Mondom, ha már errefelé járok, meglátogatlak. — Jól tette. De hogy talált rám? — Te írtad, hogy itt vagytok, meg aztán egy jó katona előtt nincs akadály— mondta és rekedten felnevetett. — Zsidókat terelnek? — Azokat. Nap mint nap. Ezerötszázat, kétezret. .. Ez a kettő már többször megszökött, a főhadnagy úr rámbízta őket, mivel hogy én tizenegyes vadász voltam az első világháborúban. De azért megmondta, hogy fejbelövet, ha megszöknek. — Nem szöktek meg? — Nem ... Megmondtam nekik, hogy előbb azt lövöm te, amelyik mellettem marad, aztán meg a másikat. A golyó utoléri. — Nagyot húzott a cigarettából. — Könyörögtek, szegények, hogy engedjem el őket. Lövessem magam fejbe? Nekem is kedves az életem ... — És ha mégis megszöktek volna? — Nem szökhettek meg, fiam, nagyon vigyáztam rájuk. Erre a papírra írták, hogy átvették tőlem a nyilas házban. Sajnáltam őket, mert hát ők is csak emberek, de mit tehettem? ... Azt mondta a főhadnagy úr, ha szerencsésen visszamegyek a papírral, leszereltet. Nem csak engem, a többi öreget is ... Én csak hazakerülök valahogy, de te mikor? — Majd csak hazakerülök én is, apa. — Ki tudja? ... Bolond világ ez, fiam ... Anyád betegeskedik, a derekát fájlalja. Téged is nagyon sajnál. Levágtuk a nagy disznót, ott áll a sok hús a teknőben, nem eszi senki... Hazajöhetnél... Hátha elenged a százados úr! Próbáld csak meg! Együtt tölthetnénk a karácsonyt — mondta az öreg Galambos csendesen, és még halkabbra fogta a hangját. — Közel vannak már az oroszok is, nemsokára hozzánk érhetnek. Otthon maradhatnál. Elbújtatnánk a pincében ... próbáld meg! Anyád nagyon örülne, nem is hiszed, hogy mennyire vár ... Nagyon vár, szegény ... — Most még nem mehetek. Ha eljön az ideje, megpróbálom. Nem szeretném itthagyni a fogamat. — Hát én akkor elmegyek. Hosszú út áll még előttem, hát csak vigyázz magadra, és ha lehet, gyere. Várunk! Akkor még nem sejtette az tizedes, hogy soha többé nem látja viszont az édesapját. Jó másfél hét hiányzott még karácsonyhoz. Esős, nyirkos, ködös volt az időjárás. A harckocsizó ezred már úgyszólván minden harckocsiját elveszítette, s a megmaradt legénységet gyalogosként vetették be a Pest környéki harcokba. Sok volt a halott és sebesült. Szorult a hurok. Mindenki érezte, hogy kilátástalan a helyzet, s mentette a bőrét, ki hogyan tudta. Az ezredparancsnokságon is parázs volt a hangulat. Olyan volt az ezredes úr, a „Bulldogképű“, mint az eszét hagyott. Az orvosszázados túlságosan is nyugodt volt. Mintha minden az ő kedve szerint alakult volna. Az őrmester szerzett civilruhát. A tizedes csupa véletlenségből tudta meg, de megtudta, ez volt a lényeg. Megnyugodott. Széthull itt rövidesen minden! Estefelé járt az idő. Fütyült a szél, csapkodfa az esővel kevert havat. A város környékén bőgtek az ágyúk. Az orvosszázados a kandalló előtt ült, egy nagyméretű fotelbe mélyedve. Mozdulatlan arccal bámult a lángokba. — Mit hoztál? — fordult a belépő tizedeshez, aki feszes vigyázzállásba meredve jelentkezett. — A százados úr hivatott! — Igen, igen, hivattalak. A tizedes megigazította a tüzet, néhány fahasábot dobott rá, majd engedéllyel rágyújtott, — Hozzál nekem Is egy cigit, ott van valahol az asztalon... Konyak is van ott, öntsél magadnak. Alig fordult a nyelve. Rengeteget ihatott, gondolta a tizedes, talán még nem is látta ilyen állapotban. — Ittál már?... J0, mi?... Nekem is tölthetsz! — Igenis! — Ne pattogj, mint a szöcske! — Húzd ide a másik fotelt és ülj le! Bámuld te is a lángokat! Tudod milyen nagyszerű dolog ez? Isteni! Ezek beszélgetnek ám, csak meg kell érteni a szavukat... Dalolnak is. Hallgasd csak! Tudod mit dalolnak?........Minden elmúlik egyszer, minden végéhez ér ...“ Hosszú csend után szólalt meg újra. — Szépen megvoltunk mi egymással mindig, tizedes, igaz-e? Meghánytuk, vetettük az eseményeket őszintén, igaz-e? — Igen. — Mindig szerettem az őszinteségedet, te fiú ... Már Romániában is meg merted mondán^ hogy az oroszok nyerik meg a háborút. Mit mondtam én neked akkor? — Kiköttetlek, fejbelövetlek, te gazemberl — Igen ... Töltsél még ebből a konyakból! Tovább bámulta a lángokat. Barátságosan pattogtak az égő fahasábok, enyhe gyantaillat terjengett a szobában. A százados ivott, dúdolgatott, nagy füstfelhőket eregetett, majd hirtelen így szólt: — Volna kedved hazaugrani? — Hát... — Igen vagy nem? — Igen, természetesen, ha a százados úr elenged. — Nem engedtek, hanem küldetek, tizedes! Harci feladatként élelmet hozol, te tudsz szerezni. Zsírt, húst, esetleg lisztet is. Tudod, nagy a család, s ki tudja, mi lesz holnap, holnapután ... ? Mit gondolsz, tudsz szerezni? — Biztosan, százados úr! — Szerzek nyílt parancsot neked és Karcsinak, természetes a kocsira is. A többi a ti dolgotok. — Értettem, százados úr! — Néhány darab ékszert is adok a biztonság kedvéért. — Szerzek én anélkül is, százados úr. — Csak vidd el, az élelem mindennél többet ér! — S ha valami történik velünk, százados úr? Akkor aztán se ékszer, se élelem. — Több is veszett Mohácsnáll ... Különben vigyázzatok magatokra. Jegyezd meg: lakodalomban sem árt az óvatosság! — Tudom, százados úr! — Készüljetek fel, de erről senki más nem tudhat, csak ti ketten! ... Mihelyt megszerzem a nyílt parancsot, indulhattok ... Végeztem, leléphetsz! Minden jel arra mutatott, hogy a németek nem adják fel egykönnyen Budapestet. Láthatóan felkészültek az utcai harcokra. Veszélyben volt a város, a hidak, a lakosság. Százezrek rettegték a holnapot. Mind komorabb és félelmetesebb volt a közhangulat. Százával, ezrével szöktek a katonák, civilruhát öltöttek és bújkáltak. Kiürítették a kórházakat. A súlyos sebesülteket nyugat felé szállították. Nem volt már olyan erő, ami Pesten megtudta volna állítani a bomlási folyamatot... Vajon talpra áll-e még egyszer a város szörnyű vonaglásából? Kiderül-e még egyszer fölötte az ég? Kigyúlnak-e még egyszer ragyogó fényei? Virágba borulnak-e a parkok, ontják-e még egyszer szivárványozó vízsugaraikat a’ megdermedt szökőkutak? Mészáros Karcsi, a sofőr, szalmazsákját igazgatta, amikor a tizedes belépett a szobába. — Hol voltál? — fordult hozzá Karcsi kérdő tekintettel. — Ott az ebéded az asztalon, elhoztam. — Lenn az iskolában. — Beszéltél a fiúkkal? — Igen... De nehéz-volt... Sok köztük az idegen. — Cifrtj őrmesterrel is beszéltél? — Beszéltem... Estére Indulnak kifelé. A pontos helyet még nem tudja, de az már biztos, hogy az első vonalba vezénylik őket. — És? — Olyan a közhangulat, hogy nem lesz nehéz végrehajtani az átállást. — No, és a főhadnaggyal mi lesz? — Mi lenne?... Ha! másképpen nem megy, hidegre teszik. — Megérdemli a piszok! — mondta Karcsi és kiköpött. A tizedes ebédelni kezdett. — Előkészítetted a kocsit? — kérdezte két falat közt. — Nagy láda kézigránátot tettem az ülések alá, van két géppisztolyunk, no meg a pisztolyaink. Töltényt kellene vételeznünk. Kosík József rajza Folytatjuk
